A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.

The Needles XC Half Marathon, 2012. május 27.

Az XC az cross-country-t jelent, erre kb. a verseny előtti napon jöttem rá.

Túl sok információm nem volt az eseményről, kb. annyit tudtam, hogy a frissítőpontok 4,6 , 8,5 és 11,5 mérföldnél lesznek, valamint láttam egy szintmetszetet, vagy mi a neve az ilyesminek egy nem hivatalos oldalon. Ja és persze a legfontosabb: adnak érmet a végén! Nagyjából ez volt az, ami eldöntötte, hogy benevezzek-e. 

A terv viszonylag egyszerű volt, és a szintmetszet alapján született. Az első 10 km viszonylag sík, 10-15-ig kemény emelkedő, aztán már csak lefelé. Tehát: az eleje menni fog, mert az idei edzéseim alapján 11,5 km-re vagyok hitelesítve. Az emelkedőt semmilyen körülmények között nem bírom, tehát ott majd erősen belesétálok, 15-től meg csak begurulok a célba, így volt ez kitalálva.

Az eseményt megelőző héten telt házzal üzemeltünk, három esti programom is volt, sokat nem értem rá aggódni a táv hosszán, a verseny napján meg úgy ki volt centizve a közlekedés, hogy akkor meg legfeljebb azon aggódhattam volna, hogy odaérek-e. De azt vettem észre, hogy ez a sziget nem kifejezetten az a hely, ahol  sokat stresszeli magát az ember. Szóval ment is minden rendben, utazás, rajtszámfelvétel, átöltözés, időjárásjelentés megtekintése (induláskor 27 fok, hoppá) satöbbi, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindultunk.

Az elején egy mezőn vágtunk át, próbáltam direkt nem elfutni az elejét, csak arra vigyáztam, hogy mindig legyen látótávolságban valaki. Egyrészt azért, mert olyan részletes útvonalleírást adtak a nevezés mellé, hogy azt hittem, a tájékozódás is a mi dolgunk lesz, másrészt azért, mert olyan réteken is áthaladunk, ahol szabadon lesznek bizonyos előre meg nem határozott állatok. Nem akartam a vérbirkák áldozatává válni, ez érthető.

Szóval elfoglaltam kényelmes helyemet a mezőny utolsó harmadában, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyon nem fognak meglépni előlem, mert mindenféle kapukat is kell nyitni-zárni, és sok helyen túl keskeny volt az út a túlzott száguldáshoz.

Amikor az út minősége engedte, próbáltam nézelődni is, hát szép zöld volt mindenhol. Egyszer láttam lovakat is, konkrétan egy kapu után ott álltak mellettem, egészen közel. Nagy ívben kikerültem őket, ki tudja, vérlovak-e, ugye. Erről az útvonalról egyébként azt érdemes tudni, hogy nagyrészt úgynevezett public pathway-eken haladt, azok meg olyanok, hogy simán magánterületeken is átmehetnek, ezért a sok kapu. Meg a ló.

A kis ösvények után gyorsan (már amennyire, ugye...) el is érkeztünk az első frissítő- és ellenőrzőponthoz, hát víz volt, azt' annyi. Viszont roppant kedves volt a személyzet. 44 perc körül jártam itt, megkíséreltem tempót számolni ebből, de a mérföldes átváltás meghaladta a rendelkezésre álló kognitív kapacitást. Inkább néztem a tájat. Némi lejtő után a tengerparton találtuk magunkat, de konkrétan annyira a tengerparton, hogy a strandolók mellett futottunk a homokban. Mókás volt.

Ezen a ponton már vártam a rettegett emelkedőt, a szinttérkép alapján valami nagy durvaságnak kellett volna következnie. És akkor egyszer csak ott volt egy hosszú lépcső. Értjük, ugye, futóversenyen _lépcső_. Mondjuk amikor futásosat álmodom, akkor abban szokott lépcső lenni, de élőben még nem találkoztam ezzel a megoldással. Mindenesetre tetszett, mert így kevésbé volt ciki gyalogolni (emlékszünk még a tervre, remélhetőleg). Azért a végén volt rendes, futós emelkedő is, kitartóan haladtam előre, mert a versenykiírás szerint megéri a csodálatos látvány a hegy tetején. Hát lófaülét, egy felhő volt ott, amibe belefutottunk, nem panoráma. Viszont nagyon vagányul nézett ki, ahogy ott gomolygott körülöttünk a nagy fehérség. Végülis csodálatos volt, ha úgy vesszük. Ekkor már 1 óra 13 perc körül jártam, épp lehetett volna egy kicsit megunni a futást, de  így a következő fél órát inkább azzal töltöttem, hogy a felhőben futáson vigyorogtam. A felhőben hideg van.

És aztán ahogy közeledtünk a Needles felé, még magasabbra kellett futni. Egy darab Needle-t sem láttam. Vissza kell majd még ide jönni valami garantáltan felhőmentes napon, gondoltam magamban, addig meg majd nézegetem a neten.

A hegytetőn, amikor már tényleg tökön szúrtam volna magam, ha még feljebb kell futni, na akkor egy szép zöld mezőre értünk. És aztán ez volt jó sokáig. Tényleg nagyon sokáig. Ez volt az egyetlen unalmas része a pályának, bár napsütésben valószínűleg azért nem ennyire ingerszegény.
Szóval futottam, futottam, és egyszer csak hopp, hirtelen ott volt mellettem két tehén meg egy bika! Az első gondolatom az volt, hogy "hőőő!", a második meg: "höhö", a harmadikra meg kikerültem őket. (A győztes nem úszta meg ennyivel, ő konkrétan belefutott az egyikbe, mindig is mondtam, nem kell annyira rohanni...)

A következő szakaszon próbáltam feldolgozni ezt a szürreális élményt, és mire ezzel úgy-ahogy megvoltam, már vissza is értünk Freshwaterbe.
A 12. mérföldet jelző táblánál még rendben voltam, de a városban túl sokat kellett még kanyarogni, azt már nem viseltem jól. Az utolsó 300 métert ismét azon a mezőn kellett megtenni, ahonnan indultunk, na ott  nagyon belesétáltam. Nemfutó olvasóimnak írom, hogy az utolsó kilométeren gyalogolni nem menő. Nem is szoktam, de most nem volt más megoldás.

Végül valahogy csak beértem, a tervezett 2 és fél óránál 5 perccel hamarabb. Kaptam érmet, megveregettem a vállamat (óvatosan, mert leégett), majd vízszintesbe helyeztem magam a célterületen.

Remek kis rendezvény volt, az eddigi legmeghökkentőbb és legszebb félmaratonom.