Süt a Nap, nehogy szomorú légy...

A betyárját, ma meleg volt! De nem az a meleg, amitől az angolok már kidőlnek, én meg még mindig pulóverben nyomom, hanem igazi meleg, nekem is rövidujjús.  Még a fűtést is kikapcsoltam. Pedig még csak tegnap volt először tavaszillat a levegőben. Durva. Mondjuk szerintem ezzel a 26 fokkal nagyjából el is értük a hőmérsékleti maximumot erre az évre.

Fent és lent

Nos hát, lássuk csak, mi történt legutóbbi jelentkezésem óta.

Először is, megérkezett A Csoport, 56 gyerek és 8 felnőtt. A kölkök 8-9 évesek voltak, többnyire kis aranyosak, az egyik az első tíz perc után a legjobb barátjává fogadott, hát jóvan, van ilyen, mondtam magamban. Nagy szerencsénk volt, mert pont úgy voltak beosztva az étkezésekre, hogy sem előtte, sem utána nem jutott idő arra, hogy mi, a csoportvezetők szórakoztassuk őket. Sokat esett az eső is, ezért sem akartak kint játszadozni velünk, így tulajdonképpen a kajálásokhoz való kísérésekre és az apróbb kérések, problémák megoldására korlátozódott a szerepünk. És még így is fárasztó volt ez a pár nap. Utána az értékelésen úgy fogalmaztam, hogy _teljesen_ nem zárkózom el a további csoportvezetéstől, de megelégednék kettő-hárommal a szezon végéig, mert azért annyira jónak nem éreztem magam, és különben is a munka nagy részét a már sokszoros csop.vez. társam végezte.

Nem így gondolták viszont a főnökeim és a csoporttal tartó felnőttek. Utóbbiaktól szép üdvözlőkártyát kaptunk, és hát khm, egyébként sem jártunk rosszul, előbbiek meg megszavazták nekem a Star of the Week díjat az első csoportvezetésemért. Mondjuk azóta sem értem, hogy miért. Egyébként korábban úgy terveztem, hogy majd valamikor a nyár közepére juthatok arra a szintre, hogy esélyes legyek egy ilyenre, hát jól keresztülhúzták a számításomat. És ráadásul vérszemet kaptam: legalább még egyszer Star akarok lenni, majd jól ki kell találnom a stratégiát, amivel ez megvalósítható. Különben a dolgozók jelölése alapján döntenek a főnökök, szóval a kispajtásokat kell észrevétlenül meggyőznöm. :)

Aztán volt még a magaskötélpálya képzés is, amitől tartottam egy kicsit. Igazából itt Ground Up Level 1 a neve, merthogy olyan dolgokat foglal magában, ahol a földről kell felfelé menni, és egy darab kötelet kell felügyelni: kinti és benti falmászás, catwalk (ez olyan, hogy először felfelé, aztán vízszintesen lehet ide-oda mászkálni az elemek között) és trapeze (itt meg fel kell mászni egy **szott magas faoszlop tetejére, és onnan leugorva meg kell fogni valami izét, most nem jut eszembe a neve). A képzés része volt a biztonsági eszközök, kötelek felszerelése, a mászók biztosítása, a vendégek megtanítása a biztosításra és a mentés, just in case. Jó sok. Még a második képzési nap elején is meg voltam ijedve, szédültem is egy kicsit, és próbáltam rájátszani, hátha valaki azt mondja, menjek inkább pihenni. Dehát senkinek sem tűnt fel a szenvedésem, és dél körül már azt vettem észre, hogy tudom és élvezem is a dolgokat.

És erre ma jött a drámai fordulat: meghúztak. Túl voltam a mászós és a catwalk értékelésen, és akkor a trapeze-nál egy, mondom még egyszer, egy darab karabinert nem ellenőriztem a többi öt mellett. A vizsgáztató meg persze, hogy észrevette. Annyi volt nekem. És még csak nem is a magasban buktam el... Bár egy hónap múlva újra próbálkozhatok, azért nagyon nem esett ez jól. Az órarendkészítők is biztosan boldogok most: a holnapra már korábban betervezett mászós óráim helyett szerezhetnek nekem mást, a mászós órákra meg kell találniuk valakit helyettem, mindenki jól járt, láthatjuk.

Hát ezek vannak mostanában. Keddtől megint roppant elfoglaltak leszünk, 680 gyerek érkezik, három esti programom is lesz a szokásos napközbenieken túl. Hurrá.

Te is más vagy, te sem vagy más

Azt gondoltam korábban, hogy annyira rá fogok parázni erre a holnap kezdődő csoportvezetői szerepemre, hogy a blog még eszembe sem fog jutni. Aztán most meg azt kell észlelnem némi felkészülés után, hogy egészen magabiztos lettem, szinte várom is már azt a 60 gyereket. Jó, ketten leszünk a csapatra, úgy azért könnyebb is. Azt tudom róluk, hogy KS2 az életkori besorolásuk, ami Key Stage 2-t jelent, viszont hogy ez mit takar, arra még nem jöttem rá. Szóval hasznos infó ez. :) Na ezt csak azért írtam le, mert most, hogy nyugodt vagyok, írhatok is egy bejegyzést ide. 

 

Ez pedig a nemzetköziségről fog szólni. 

Kezdjük azzal, hogy engem minek néztek eddig! Sokszor lengyelnek, egyszer orosznak, bolgárnak, és néhányszor spanyolnak is. Ez utóbbin meglepődtem, azt hittem, a spanyol akcentus felismerhetően más. Azért némi találgatás után be szoktam vallani az igazságot, ami után mindig, de tényleg mindig elsüti valaki _azt_ a poént. Nem fogom leírni, melyiket. :) Volt egy csapat, ahol bekamuztam, hogy a Marsról jöttem, mert az új munkaügyi törvények szerint minden nagyvállalatnak alkalmaznia kell valakit egy másik bolygóról. Először gyanakodtak, de olyan ügyesen ragaszkodtam a sztorihoz, hogy végül néhányan elhitték. 15 évesen... hát, ööö... Jó, mondjuk amelyik nép ilyen szellemkultúrát ki tud alakítani, az talán a marslakókban is jobban tud hinni. Azóta sem világosítottam fel őket. :)

No de nem csak én vagyok ám "alien" itt a környéken, hanem a munkatársak és a vendégek között is előfordul ilyen-olyan. És ezt nagyon szeretem. A kollégák között ott van ugye Szása, a német (retail department - magyarul bár és bolt), Angel, Chus és még egy spanyol, valamint egy eritreai srác, akinek nevét még nem tudtam megjegyezni (housekeeping department), Viktor, szintén spanyol (catering department). A spanyolok, bár jófejek, azért messze nem tartoznak a macsó kategóriába. Az activity department nem angol tagjai (rajtam kívül) Skóciából, Írországból, Walesből és az USÁból érkeztek, látjuk, hogy nekik azért nincsenek nyelvi gondjaik.

Lássuk a vendégeket! Először ott volt a titokzatos Miss Hunt, akiról csak hallottam, hogy magyar és itt tartózkodik. Aztán volt a már kint született, de magyarul beszélő kiscsaj, akivel a magaskötélpálya alatt találkoztunk, és ezen a héten egy kislány azért örült meg nekem nagyon, mert a dédapja magyar volt. De nemcsak magyar leszármazottak járnak ide, hanem ausztrál, lengyel, pakisztáni, osztrák, bolgár, sőt még ugandai gyerekkel is beszéltem már. És volt egy teljes csoportunk Franciaországból néhány héttel ezelőtt. Tegnap pedig a kanadai kontingens hagyta el a tábort. Kíváncsian várom, ki jöhet még.

Az a legszebb az egészben, hogy ez a téma itt nem "ügy", senki   - beleértve a született briteket - sem gondolja (vagy legalábbis nem hangoztatja) azt az egetverő hülyeséget, amit sokan otthon, hogy a saját nemzet különb lenne egy másiknál. Ez is nagyon tetszik.

After all, we all smile in the same language...

Így juthatunk gyorsan Portsmouth-ba

Az jutott eszembe, hogy a mai bejegyzésemben egy képriporttal jelentkezem, mégpedig a korábban talán már említett hovercraft (légpárnás hajó, azt mondja a google fordító) jelenségről.

Tehát, először is vigyázunk, mert akár le is fröcskölhet az érkező és/vagy távozó jármű.

Íme a hovercraft, kissé leengedett légpárnákkal. Jobb oldalon lehet beszállni, összesen hatvanan férnek el benne, no meg a személyzet.

Ha megnézzük a légpárnákat, láthatjuk, hogy már action van, mindjárt bele fog fordulni a vízbe.

El is kezdte. Ez belülről egészen vicces érzés.

És még mindig csak fordul.

Itt már nagyjából a vízben van. Egész gyorsan át fog érni Ryde-ból a másik oldalra, Portsmouth-ba. Csak 10 perc kell neki, szemben a komp fél órájával.

Huss...!

Képriportomnak ezzel vége is. Jövő héten az eddigi legkeményebb napjaim következnek, drukkoljon, aki tud. Helyi pályafutásom során először saját csoportom lesz, ami azt jelenti, hogy nem csak a foglalkozások alatt, de szabadidejükben is ki kell nya rendelkezésükre kell állnom, háát... És aztán miután elmennek, rögvest kezdődik is a magaskötélpálya képzés. Nem tudom, melyiktől tartsak jobban.