Tréning orrba-szájba

Mivel egy fél ország a magaskötél vizsgámon izgul azóta is, most már elárulom, mi történt.

A high ropes area nevű területen kezdtük az értékelést, ott van - többek között - a trapeze, a catwalk és a Jacob's ladder. A vizsgáztató kérése az volt, hogy mindenki mutasson be a trapeze-on egy normál instruktori folyamatot, és egy olyat is, ahol a kedves vendég nem tud felmenni, így kb. félúton le kell engedni. Egy pár embernek a Jákobnál is le kellett vezetnie egy ilyen minifoglalkozást. Természetesen a kedves vendégeket is mi játszottuk el. A terv az volt, hogy "vendégként" megpróbálok távol maradni a félelmetes trap tetejétől, ezért gyorsan be is álltam instruktornak, egy kispajtás meg mászott, ahogy kellett, minden ment rendben. Node amikor én végeztem az instruktorkodással, akkor az a helyzet állt elő, hogy a csapat nagy része a Jákobnál volt elfoglalva, kb. csak én maradtam volna vendégnek a trapeze-nál. Gyorsan észleltem a vészhelyzetet, a betyárját, mondtam is magamban, de akkor eszembe jutott a mentő ötlet: itt az ideje wc-re menni. Még ha nem is kell, ugye. Így is történt, és mire visszaértem, már valaki más volt az elem tetején. Miután ő lejött, bevállaltam egy félig felmászós menetet, csak hogy ne tűnjön fel a vizsgáztatónak az ellenállásom. A vizsga hátralevő részében pedig a Jákob körül sertepertéltem, néha biztosítottam, néha másztam, de itt nem kellett túl magasra jutni.

Amikor itt mindenki végzett, átmentünk a mászófalra, amiről korábban azt hittem, nem lesz baj. Csakhogy akkor nem számoltam azzal, hogy odafent annyira lefagynak az ujjaim, hogy nem érzem majd, hogy mit és hol fogok... Persze küzdöttem, mint disznó a jégen, és végülis felértem, de azt sejtem, hogy nem ez lesz életem legjobb mászós élménye. 

Szóval végülis pipa.

Másnap megejtettük az íjászat, problémamegoldás, alacsonykötél, orienteering, sensory trail, aeroball képzéseket, ezek csak ilyen 'ismétlés a tudás anyja' alapon történtek, mindenki tartott már egy rakás ilyen órát korábban. A következő napra jutott az egyik kedvencem, a quad training, vizsga is volt, meg minden, igaz, a vizsga komolyságát némiképp csökkentette a kellős közepén tartott tűzriadó. Ilyenkor ugye ki kell vonulni a teremből, és egy 4-5 kérdésnyi ..ööö... 3-4 percnyi sétára levő másik épületbe kell csoportosan átfáradni. Hát, izé, mindenki átment. Mármint a vizsgán is. 

Egyébként az összes képzés közül a másik két kedvencem pont olyan, amit még nem végeztem, de bármi legyen is a tartalmuk, nagyon mókásnak tűnnek. Az egyik a létra tréning, a másik meg a balta tréning. Komolyan. Nem használhatsz létrát vagy baltát, ha nem kaptad meg a megfelelő kiképzést, papírt is kell aláírni erről is, besz*rás. :-)  Jó, a létrás az csak a karbantartó és a takarító csapatnak kell,  de ha például engem elküldenének fát vágni, simán mondhatnám, hogy sorry, I'm not axe trained. Így hát nem is nagyon töröm magam, hogy ebben a témában kitanítsanak.

Lesz viszont lifeguard training  most vasárnaptól 5-6 napig, aztán meg a sárkányhajózás március végén. Az előbbire felelőtlenül feliratkoztam, mert nem tudtam, hogy egyben elsősegélynyújtó tanfolyam is, annak minden vérességével együtt, az utóbbit meg várom nagyon. 

És végül álljon itt egy kép a legújabb, tegnapi oktatásról: fire extinguisher training! :-) Mint látszik, különféle tűzoltó készülékekkel bőszen oltunk egy ...ööö... másik tűzoltó készüléket! Brilliant, mondaná egy helyi. 

Furcsa hely ez, kérem.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.