OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Mindig csak a munka...

No, a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt jó sok idő, meg is változott egy csomó minden. 

Például - ha már az esti programokról volt szó legutóbb, akkor most azzal is kezdem, - lett egy új fajta evening ent, ami jelenleg nagyjából az egyetlen, aminek igazán örülök, ha meglátom az órarendben. Ez pedig az úgynevezett ghost walk, és abból áll, hogy elkísérjük az ifjakat a kb. 1 km-re levő, elhagyatott(nak tűnő) ifjúsági házba, majd ott mindenféle szörnyűségekkel ijesztgetjük őket. Van például (mű)véres ruhás, (mű)késes hentes, füstös zuhanyzóból előbújó figura, kényszerzubbonyos Hannibal Lecter álarcos, játékbabát lefejező "őrült kislány" és bohóc. (Nem értem én ezt a bohócfélelmet, amit már máskor is tapasztaltam, dehát ezek az angolok, ezek egy furcsa népség, nem tudom, mondtam-e már.) Az én szerepem pedig általában az, hogy fekete ruhába öltözve, csúnya női arcos maszkban várom az áldozatokat egy szobában, próbálok levegőhöz jutni a maszk alatt. És amikor közelednek, lassan rájuk nyitom az ajtót és kiabálok és/vagy sikítok nekik valamit. Általában magyarul, így sokminden belefér. Például volt, hogy a napi menüt hallgathatták meg.Már amelyik nem rohant el.

Hát ez így leírva nem jön át, úgy érzem, de ott még van hozzá remek jó félelmetes zene, némi gyereksírás, stroboszkóp - igazából mi sem szeretünk egyedül maradni magunkkal. :-)

Ezt a ghost walk-ot a vendégek egy speciális csoportjának találták ki. Ők az indies 13-16 névre hallgatnak. Már amikor csoportban vannak, mert egyébként van saját nevük is. Szóval valamikor július végén véget ért az iskolaév, és a következő év kezdetéig nem osztályok jönnek, hanem egyéni, individual pajtások. Három korcsoportban vesznek részt a programokban, 7-10 évesek, 10-13 évesek és 13-16 évesek. A foglalkozásokon nincs velük csoportvezető, ezért néha nagyobb a kihívás. Eddigi tapasztalataim alapján a 13-16-osok vagányak,  a 10-13-asok szeretnek verekedni és követ dobálni, a 7-10-esek meg kicsit bambák és egyben nagyon cukik is. :-)

Aztán még az is nagy változás, hogy gyakorlott magasköteles foglalkozásvezető lettem, az utóbbi egy hónapban alig volt nap, amikor ne lett volna climbing, trapeze, de leginkább catwalk az órarendemben. Onnan tudom, hogy mások szerint is javul a teljesítményem, mert egyrészt itt elég gyakran adnak visszajelzést az ember munkájáról, másrészt meg a falmászást párban szoktuk vezetni, egy gyakorlott meg egy kevésbé gyakorlott, és jövő hétre már egy abszolút újonccal vagyok beosztva. Hát mi ez, ha nem kárrier, kérem!

Július közepén elvileg véget ért a csúcsidőszak, a korábbi 6-700 vendég helyett először csak 300, most már csak 1-200 van. Ezt a munkámban eddig sajnos még kevésbé éreztem, mert kevés az olyan sokoldalúan képzett ember, mint én... :) Na jó, igazából az számít, hogy a quadozásra és a köteles órákra kevesen vagyunk, szóval mindig volt tennivaló. Legutóbb 12 napot dolgoztam szabadnap nélkül, most végre kaptam kettőt. De már látom az alagút végét, jövő héten már lesz vagy három no work nevezetű órám nekem is, meg lesz nature trail képzés is, ami nem tudom, mi, de biztos jó.

Kell is a lazítás, a hajtás eléggé megviselte a magasköteles bandát, mindenkinek fáj legalább egy testrésze. Nekem jelenleg az ujjaim. Egyrészt a kötél kidörzsöli a bőrt, ha nem figyel az ember, másrészt az ízületeimmel is van valami, hát reméljük, hogy javul majd. A talpam is fáj, de az mondjuk már régebben. Ma egész nap csak döglöttem pihentem itthon, pedig különben sajnálok minden nem kirándulással töltött szabadnapot.

Valamelyik éjjel végre a tengerről álmodtam. Korábban féltem attól, hogy amikor már nem leszek itt, nem fogok emlékezni, milyen szépségeket láttam. De most megnyugodtam, mert majd álmodok máskor is.