OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.