Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.