Kis színesek, 2012. április 24.

Színes kishíreink következnek a nagyvilágból.

Először is azoknak, akik aggódtak, hogy túl sok lesz már itt nekem a napsütés :), szóval nekik jelentem szeretettel, hogy lassan 10 napja hideg van és eső, bizonyos időszakokban még sötét is. Nagyjából fél 9-től esténként. Tegnap 3,5 órát áztam az esőben az óriáshinta mellett (csak segéd voltam, nyugi), a cipőm azóta sem száradt meg teljesen. Te jó ég, most veszem észre, kezdek asszimilálódni, az időjárásról értekezem a blogomban.

Az ebédlőben két porszívó van, az egyiket Charles-nak hívják, a másikat meg James-nek. De tényleg, rájuk van írva, és van mosolygós arcocskájuk is. Ezt onnan tudom, hogy a tegnap délutáni kinti munka helyett esti ebédlői munkát nyertem. Ennek egészen addig örültem is, amíg nem találkoztam fent nevezett úriemberekkel...porszívókkal.

Elköltöztem! Lassan egy hete lakom itt, Szása mellett a Montreal nevű "városrészben", az ötös számú szobában. Eddig azért nem írtam erről, mert külön posztot szántam a témának, de most már rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem írtam meg, akkor ezután sem nagyon fogom, szóval most csak így röviden. Korábban a hírhedt Saskatchewan nevű gettóban laktam, hát ott sok minden megtörtént... Ezen a képen balról a harmadik ajtó az enyém, meg még a szoba is mögötte. Jó csere volt, megszabadultam a sokszor már hajléktalanszagú szobatársamtól, és sokkal csendesebbek az éjszakák is. A puccosabb, világosabb faházak már Tanaka részei, és természetesen vendégek szállásai.

A minap jótékonysági délután-este volt, ugyanis két vezetőnk elindul a szeptemberi Great South Run jótékonysági futáson Portsmouthban. Ennek örömére már délutántól folyt a party (ja, mert gyerekek éppen nem voltak), be lehetett öltözni valami sportolónak, aztán mókás sorversenyekkel múlattuk az időt. Az életben nem találjátok ki, hogy én minek öltöztem. A buli természetesen este is folytatódott, a végeredmény egy 3 helyen eltörött láb (pont az egyik jótékonykodó futóé...), egy kigyulladt szoba, amihez valamiért a rendőrség is itt volt és a szoba tulajdonosa azóta már nem dolgozik itt, és sok-sok - szerintem - vállalhatatlan fotó a kedves kollégákról. Az esti részről én csak hallomásból tudok, azért ennyire még nem asszimilálódtam.

Na, most hogy már ilyen sok érdekes dologról tudósítottam, el is megyek vacsorázni. Igen, krumplit.

A focisták és a guruisták

Végre vége lett a speciális napjainknak. Az ifjú focistákkal nem igazán találkoztam, kivéve persze az érkezésük napját, amikor is az egyik csapatnak, nevezetesen a Coventry-nek tartottam táborbejárással egybekötött üdvözlő beszédet. Jókat mosolyogtunk egymáson. Az edzőjük meg az a tipikus ifjúsági sorozatbeli edző volt: kissé kövér, kopasz, rekedtes hangú, vicceskedő középkorú figura. Mondta, hogy a fővezérüket nyugodtan hívjam csak Mr. Whiggy-nek, mert olyan a haja, mintha parókája lenne. Egyébként tényleg olyan volt, de maradtam inkább a miszter megszólításnál, mert még egy ideig itt akartam dolgozni. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy a tűzjelzők tesztelésénél nem küldtem ki mindenkit a szobákból (egyébként ez nem is része a helyi protokollnak), így aztán jól meg is tanulták, hogy kell megszólaltani azokat. Gyakorolták is aztán, naponta kétszer biztosan. Persze még így is kis aranyos angyalkák voltak egy korábbi sportoló csoportunkhoz képest: akkor a rögbicsapat kapitánya úgy telefújta porral oltóval a mi kis bárunkat, hogy egy teljes napig tisztítottuk utána „site work” keretében, és napokig köhögött, aki épp ott volt az esemény idején. Tippeljük meg, hogy én pont mikor ugrottam le egy pohár kóláért! Igen. A srác meg azóta minden bizonnyal megkapta a számlát a több ezer fontról.

Naszóval, ezek a focisták nem ilyenek voltak, szinte észre sem vettük, hogy már elmentek. Csak az tűnt fel, hogy jöttek az indiaiak, itt úgy hívták őket, hogy „the Niruma people”. Ez a Niruma gondolom a vallásuk neve lehet. Volt néhány gyerek, kicsivel több fiatal, és sok-sok idősebb férfi és nő. Mindegyikükkel többször is találkoztam, ugyanis konyhai szolgálatra voltam beosztva. Az első este még csak messziről csodáltam, hogy milyen jó érzékkel tudnak mindannyian a megadott étkezési idő kétharmadánál megjelenni hosszú tömött sorokban, ekkor ugyanis „metal work” volt a munkám. Ez azt jelentette, hogy a fémedényekről kellett kitartóan lesikálni a rájuk ragadt kaját, mielőtt a mosogatógépbe kerülhettek volna. Nem írom le, miket gondoltam a harmadik óra végén.

Másnap reggelinél előléptettek, egészen a kiszolgálópultig. Az elég jó volt. Kb. kétszázszor megkérdeztem, hogy: hash browns (ez krumpli, természetesen), baked beans, tomatoes, porridge? - most már elég jól tudom ezeket a szavakat. A kajaadagolással még nem volt vége a műszaknak, kellett még segítenem a mosogatógép másik végénél is, a már tiszta tányérokat kellett leszednem a futószalagról. Ha egy tányér elért a futószalag végénél levő érzékelőig, akkor leállt az egész gép, és annak kevésbé örültünk. Szóval gyorsnak is kellett lenni. De én jól szórakoztam, mert tisztára olyan volt, mintha tetriszeztem volna. Ezen kívül természetesen még a tiszta edényeket a helyükre kellett pakolni, több száz tételnél azért ez már nem olyan jó móka. Nekem úgy a harmadik napon lett elegem a konyhai kisegítésből, az ötödik, utolsó napon pedig már egyenesen utáltam. Remélem, ennél rosszabb hetünk nem lesz. A végén azért köszönetképpen mindannyian kaptunk egy-egy kulcstartót, melynek egyik része egyben sörnyitó is. Hát, izé... ezt nehezen tudtuk értelmezni az adott vallási keretben. Én meg jókor voltam jó helyen, így hozzájutottam egy kis csokihoz is, amit állítólag megáldott maga a guru! Azóta sem mertem megenni, ki tudja, mi történne odabenn. Valaki azt javasolta, inkább rakjam fel az ebay-re... :-)

És aztán elmentek ők is, azt észleltük is. Most családjaink vannak, meg végre normális programok, holnapután például quadozni fogok meg íjászkodni, várom már.