Micsoda kezdetek

Ma volt az első szabadnapom ebben az évben, ennek örömére össze is foglalnám, mi történt eddig.

Múlt pénteken, miután megérkeztem és kölcsönösen örültünk egymásnak a régiekkel, valamint kedélyesen elcsevegtünk néhány új emberrel is, megtudtam, hogy a régi jó szobámat már odaadták másnak. Állítólag azért, mert elvesztették azt a lapot, amire tavaly mindenki felírta, hogy melyik szobában szeretne lakni. Na nem baj, azért még ugyanabban a "negyedben" kaptam helyet, csak a másik oldalon. Most ezt látom, ha kilépek az ajtón:

A memóriában erősek emlékezhetnek is rá, hogy Montreálnak hívják a negyedet, és csak itt vannak egyszemélyes(nek tűnő) szobák. Viszont amit most kiutaltak nekem, az pont a zuhanyzó mellett található, ami ilyen papírvékony falak mellett akusztikailag nem a legnyerőbb. Tehát el is cseréltem a szobát egy velem egyszerre érkezett pajtással, becuccoltam, élveztem az új szagot, szóval nagy volt az öröm!

 Egészen éjfélig. Akkor kezdett el horkolni. A szomszédom. Vagy hát ilyen falak mellett úgy is mondhatjuk, a szobatársam. De valami irtózatosan hangosan. Miután magamhoz tértem a nagy ijedtség után, feltűntek szemem előtt a majd sorozatosan ébren töltendő éjszakák, és hogy majd milyen rossz hangulatom lesz az álmosságtól, és hogy akkor talán érdemes lenne már rögtön másnap hazamenni. És röviddel azután, hogy idáig értem a gondolatmenetben, abbahagyta a srác a horkolást. Azóta elég jó éjszakáink voltak, 10-15 perces műsorokat nyom csak, azt meg némi fülhallgatós zenével ki lehet bírni. A Pink Floyd "Momentary lapse of reason" című albumát szoktam ilyen célra használni, de még sosem értem ébren a végére. Ez - annak fényében, hogy otthon rendszeresen akár másfél-két órát is forgolódtam, mire elaludtam - kifejezetten örvendetes. 

Azért a biztonság kedvéért rendeltem füldugókat. Természetesen hosszas tájékozódás után, mert ha egyszer például beteg lesz a szomszéd és egész estéssé válik a műsor, akkor kegyetlen idők jönnek majd, amire alaposan fel kell készülni. Szóval gugli, amazon.com vásárlói visszajelzések, minden, ami kell, el is ment vele két óra az életemből. De végül ráakadtam a tökéletes megoldásra: 11 párból álló válogatás a legnépszerűbb füldugómárkákból, csak 2,5 fontért! Mára meg is érkezett a csomag, ki lehet próbálni, melyik jön be a legjobban.  

Azt azért hozzá kell tennem, hogy azóta megismertem a szomszédot (mármint látványra is, mert a napirendjét a hangok alapján már tudom), viszonylag jófejnek tűnik, könnyebben alakítható :-) , mint a tavalyi, például a reggeli és esti hangos rádiózásról már le is szoktattam. Biztos ő is örül, hogy én lettem a szomszédja...

Szombaton kezdődött a munka. Az első délelőtt ilyen induction-nek nevezett eligazítás volt, elmondták például, hogy mi változott (nagyjából minden, pl. ledöntötték a magasabb mászófalat, amit a magaskötél vizsgáig hál'istennek nem is építenek újra), milyen esetekben szabad a vendégeket megérinteni, nehéz tárgyak szállításakor egyenes háttal kell mozogni és meg kell tervezni előre az útvonalat, és ajánlatos naponta zuhanyozni és fogat mosni. Hát, öö, igen.

Aztán sorban jöttek a tréningek, de ezek nekünk, akik most 14-én érkeztünk, már csak ilyen emlékeztető tréningek, mert az előző évben tartottunk már ilyen foglalkozásokat. Íjászat, aeroball, sensory trail, tunnel trail, sárkányhajózás, problémamegoldós játékok, gyorsan lenyomtuk mindet. Idén szerencsére nem kellett vízbe borulnunk a hajóval, csak békésen evezgettünk, így ni:

Azóta volt is már két sárkányhajós foglalkozásom igazi gyerekekkel, remek volt, úgy fújt a szél, hogy a szokásostól eltérően úgy versenyeztünk, hogy a hajók egy-egy hosszú kötéllel ki voltak kötve, nehogy elsodródjunk Portsmouthba. Csak kétszer estem majdnem ki a hajóból.

Belekezdtünk a magaskötelezésbe is, de annak még nem értünk a végére. A magasságfóbiám viszonylag jól tartja magát, de csak le lesz az küzdve egyszer! Addig is nézzétek, milyen ügyesen elvagyok a talajon (a három kötél közül balról az elsőnél láthattok, kék sisakban): 

Munkafronton nagyjából ezek voltak a lényeges események eddig. Ma meg ugye szabadnap, ügyintézéssel és bevásárlással töltöttem. Tervezetem buszos szigetnézést is, de az történt, hogy belealudtam, ami az emeletes busz tetején az első sorban ülve elég nagy genyóság azokkal szemben, akiknek ott már nem jutott hely, hogy valóban nézelődjenek, valljuk be.

Viszont a vásárlás megvolt. Például beszereztem egy új dzsekit. Elég drága volt, szívtam a fogamat rendesen. Végül úgy döntöttem, hogy így két év után talán már alkalmazkodhatnék a helyi éghajlathoz, mert az úgy tűnik, nem fog hozzám, és vehetnék egy _tényleg_ eső- és szélálló darabot. Így is lett. Este ki is próbálhattam, jó cucc, megáll rajta pici gömbök formájában a vízcsepp, ahelyett, hogy beszívná, izgi. :-)

Újjáéledés

Tegnap elvesztettem a bankkártyámat. 

Úgy volt, hogy Newportban a nagy bevásárlóközpontban beszereztem a napi édesség- és kólaadagomat, fizettem a kártyával, és azzal a lendülettel észrevétlenül ott is hagytam a pénztárnál. Már csak a Mekiben jöttem rá, hogy mi a helyzet. Namost otthon valószínűleg rögvest erős görcs kapott volna el gyomortájékon, most viszont teljesen nyugodtan visszasétáltam a boltba azzal a biztos tudattal, hogy meglesz az. És tényleg, amikor 10 perc múlva visszatértem, már mondták is, hogy az ügyfélszolgálaton átvehetem a kártyát. Hát, ilyen ez.

No de ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna a legutóbbi blogbejegyzés óta. Csak néhány szóban annyi, hogy először elhúzott a manager-helyettes, aztán a nyáron furcsa körülmények között, egyik napról a másikra a nagyfőnök is, aki az utóbbi tíz évben itt dolgozott. Azt mondták nekünk, hogy ő lépett ki, és barátsággal vált el a cégtől, tehát ha ezt így hangsúlyozták, akkor valószínűleg nem. Egyébként volt néhány pont, amikor én is majdnem szó nélkül leléptem, de aztán ezt nem tettem meg, viszont beolvastam néhány középvezetőnek, és ők is nekünk, volt itt minden. De mostanában ért véget a csúcsidőszak, nincs már akkora stressz, van már új (és jó) felsővezetéksünk, szóval megint kezdünk  itt mindannyian összebarátkozni egymással, ami jó kis szívmelengetős beszélgetéseket eredményez.  Kibékülni jó. Innen már könnyű lesz. 

Ja, tavalyhoz képest nagy változás, hogy idén volt nyár! Igazából itt már 20 fok felett ki vannak akadva a helyiek, hogy mekkora forróság van, de vagy 3-4 hétig nekem is melegem volt, szóval tényleg nyár volt. Még állítólag 3 jó napunk lesz, aztán jön az ősz, azzal együtt újra az iskolai csoportok, amit - ha mélyen magamba nézek - azért jobban szeretek, mint az indies-nek nevezett egyéni táborozó gyerekeket. És akkor itt el is jutottunk az indies gyerekeknek szóló kémprogramig, aminek a felelőse voltam ebben az évben. Az is megvolt, a viharos időszakban, és végül megdicsértek érte. Én jelenleg két dolgot tudok a leginkább értékelni benne: megtanultam bárhol elaludni, akár egy negyedórás szünetben is, és főleg hogy remekül fog mutatni a CV-mben. 

Most jó.

Ünneplések

Csak kapkodom itt a fejem, olyan tempóban folynak az események mostanában (is). Például itt volt a Húsvét, amit mi nem a szabadnapokból vettünk észre, mert azok nem nagyon korrelálnak az ünnepekkel itt a cégnél, hanem abból, hogy a szokásos pénteki all staff meeting végén bejelentette a főfőnagyfőnök, hogy akkor most irány tojást keresni. Erre megindult a 40 jelenlevő (egyébként felnőttkorú) ember, és rohantunk a megadott területre. Kicsit több rákészüléssel nagyobb csokikat is begyűjthettem volna, de idén még nem résztávoztam eleget (konkrétan akkor még egyáltalán nem is futottam), így be kellett érnem egy Creme Egg-gel és egy fehér csokis Milka tojással. Az előbbit egyébként csak akut vészhelyzetben (pl. súlyos csokihiány) ajánlanám.

És tegnapra (és mára) is jutott ünnepelni való, de ez csak ilyen kis privát ünnep. Arról van szó, hogy az iskolai nyári szünet idején speciális programokkal szórakoztatjuk a hozzánk érkező kispajtásokat, ezekről itt lehet tájékozódni, na és kiválasztottak a Mission Spy nevű program koordinátorának. Ez azt jelenti, hogy én leszek felelős az egészért, pl. hogy mi lesz a fedőtörténet, milyen hagyományos tevékenységeket végeznek a nap egyik felében, és milyen kémképességeket fejlesztünk a nap másik felében. Én a lenti előzetes tervvel indultam a pályázaton. 

Kb. két héttel ezelőtt lehetett beadni az elképzeléseinket a programra, tegnap volt az eredményhirdetés, és még most is örül a fejem, mert azt találták mondani a nagyfőnökök, hogy az összes pályázat közül (beleértve a többi programot is) az enyém volt a legjobb. Szóval asszem, ez valami projektmanagement-féleség lesz itt, meg kisfőnök leszek, beindult a kárrier, most már tisztán látszik ez. :-)  Szabad kezet kaptam a további tervezéshez és a megvalósításhoz, és persze a teljes felelősséget is. Első lépésben azt a helyi szemléletmódot kell egy kicsit jobban elsajátítanom, hogy "tervezz bátran, bármi  jó ötlet megoldható, mindenben segítünk, minden szükséges eszközt megkapsz". Még embereket is kapok majd, akiknek megmondhatom, mit csináljanak. Hű. Roppant izgi.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Mindig csak a munka...

No, a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt jó sok idő, meg is változott egy csomó minden. 

Például - ha már az esti programokról volt szó legutóbb, akkor most azzal is kezdem, - lett egy új fajta evening ent, ami jelenleg nagyjából az egyetlen, aminek igazán örülök, ha meglátom az órarendben. Ez pedig az úgynevezett ghost walk, és abból áll, hogy elkísérjük az ifjakat a kb. 1 km-re levő, elhagyatott(nak tűnő) ifjúsági házba, majd ott mindenféle szörnyűségekkel ijesztgetjük őket. Van például (mű)véres ruhás, (mű)késes hentes, füstös zuhanyzóból előbújó figura, kényszerzubbonyos Hannibal Lecter álarcos, játékbabát lefejező "őrült kislány" és bohóc. (Nem értem én ezt a bohócfélelmet, amit már máskor is tapasztaltam, dehát ezek az angolok, ezek egy furcsa népség, nem tudom, mondtam-e már.) Az én szerepem pedig általában az, hogy fekete ruhába öltözve, csúnya női arcos maszkban várom az áldozatokat egy szobában, próbálok levegőhöz jutni a maszk alatt. És amikor közelednek, lassan rájuk nyitom az ajtót és kiabálok és/vagy sikítok nekik valamit. Általában magyarul, így sokminden belefér. Például volt, hogy a napi menüt hallgathatták meg.Már amelyik nem rohant el.

Hát ez így leírva nem jön át, úgy érzem, de ott még van hozzá remek jó félelmetes zene, némi gyereksírás, stroboszkóp - igazából mi sem szeretünk egyedül maradni magunkkal. :-)

Ezt a ghost walk-ot a vendégek egy speciális csoportjának találták ki. Ők az indies 13-16 névre hallgatnak. Már amikor csoportban vannak, mert egyébként van saját nevük is. Szóval valamikor július végén véget ért az iskolaév, és a következő év kezdetéig nem osztályok jönnek, hanem egyéni, individual pajtások. Három korcsoportban vesznek részt a programokban, 7-10 évesek, 10-13 évesek és 13-16 évesek. A foglalkozásokon nincs velük csoportvezető, ezért néha nagyobb a kihívás. Eddigi tapasztalataim alapján a 13-16-osok vagányak,  a 10-13-asok szeretnek verekedni és követ dobálni, a 7-10-esek meg kicsit bambák és egyben nagyon cukik is. :-)

Aztán még az is nagy változás, hogy gyakorlott magasköteles foglalkozásvezető lettem, az utóbbi egy hónapban alig volt nap, amikor ne lett volna climbing, trapeze, de leginkább catwalk az órarendemben. Onnan tudom, hogy mások szerint is javul a teljesítményem, mert egyrészt itt elég gyakran adnak visszajelzést az ember munkájáról, másrészt meg a falmászást párban szoktuk vezetni, egy gyakorlott meg egy kevésbé gyakorlott, és jövő hétre már egy abszolút újonccal vagyok beosztva. Hát mi ez, ha nem kárrier, kérem!

Július közepén elvileg véget ért a csúcsidőszak, a korábbi 6-700 vendég helyett először csak 300, most már csak 1-200 van. Ezt a munkámban eddig sajnos még kevésbé éreztem, mert kevés az olyan sokoldalúan képzett ember, mint én... :) Na jó, igazából az számít, hogy a quadozásra és a köteles órákra kevesen vagyunk, szóval mindig volt tennivaló. Legutóbb 12 napot dolgoztam szabadnap nélkül, most végre kaptam kettőt. De már látom az alagút végét, jövő héten már lesz vagy három no work nevezetű órám nekem is, meg lesz nature trail képzés is, ami nem tudom, mi, de biztos jó.

Kell is a lazítás, a hajtás eléggé megviselte a magasköteles bandát, mindenkinek fáj legalább egy testrésze. Nekem jelenleg az ujjaim. Egyrészt a kötél kidörzsöli a bőrt, ha nem figyel az ember, másrészt az ízületeimmel is van valami, hát reméljük, hogy javul majd. A talpam is fáj, de az mondjuk már régebben. Ma egész nap csak döglöttem pihentem itthon, pedig különben sajnálok minden nem kirándulással töltött szabadnapot.

Valamelyik éjjel végre a tengerről álmodtam. Korábban féltem attól, hogy amikor már nem leszek itt, nem fogok emlékezni, milyen szépségeket láttam. De most megnyugodtam, mert majd álmodok máskor is. 

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.

Kis színesek, 2012. április 24.

Színes kishíreink következnek a nagyvilágból.

Először is azoknak, akik aggódtak, hogy túl sok lesz már itt nekem a napsütés :), szóval nekik jelentem szeretettel, hogy lassan 10 napja hideg van és eső, bizonyos időszakokban még sötét is. Nagyjából fél 9-től esténként. Tegnap 3,5 órát áztam az esőben az óriáshinta mellett (csak segéd voltam, nyugi), a cipőm azóta sem száradt meg teljesen. Te jó ég, most veszem észre, kezdek asszimilálódni, az időjárásról értekezem a blogomban.

Az ebédlőben két porszívó van, az egyiket Charles-nak hívják, a másikat meg James-nek. De tényleg, rájuk van írva, és van mosolygós arcocskájuk is. Ezt onnan tudom, hogy a tegnap délutáni kinti munka helyett esti ebédlői munkát nyertem. Ennek egészen addig örültem is, amíg nem találkoztam fent nevezett úriemberekkel...porszívókkal.

Elköltöztem! Lassan egy hete lakom itt, Szása mellett a Montreal nevű "városrészben", az ötös számú szobában. Eddig azért nem írtam erről, mert külön posztot szántam a témának, de most már rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem írtam meg, akkor ezután sem nagyon fogom, szóval most csak így röviden. Korábban a hírhedt Saskatchewan nevű gettóban laktam, hát ott sok minden megtörtént... Ezen a képen balról a harmadik ajtó az enyém, meg még a szoba is mögötte. Jó csere volt, megszabadultam a sokszor már hajléktalanszagú szobatársamtól, és sokkal csendesebbek az éjszakák is. A puccosabb, világosabb faházak már Tanaka részei, és természetesen vendégek szállásai.

A minap jótékonysági délután-este volt, ugyanis két vezetőnk elindul a szeptemberi Great South Run jótékonysági futáson Portsmouthban. Ennek örömére már délutántól folyt a party (ja, mert gyerekek éppen nem voltak), be lehetett öltözni valami sportolónak, aztán mókás sorversenyekkel múlattuk az időt. Az életben nem találjátok ki, hogy én minek öltöztem. A buli természetesen este is folytatódott, a végeredmény egy 3 helyen eltörött láb (pont az egyik jótékonykodó futóé...), egy kigyulladt szoba, amihez valamiért a rendőrség is itt volt és a szoba tulajdonosa azóta már nem dolgozik itt, és sok-sok - szerintem - vállalhatatlan fotó a kedves kollégákról. Az esti részről én csak hallomásból tudok, azért ennyire még nem asszimilálódtam.

Na, most hogy már ilyen sok érdekes dologról tudósítottam, el is megyek vacsorázni. Igen, krumplit.

A változások hete

No, most, hogy már belerázódtam az itteni rendbe, megszoktam a napi tevékenységeket, el is jött gyorsan a változások ideje. Egyrészt tegnap érkezett vagy háromszáz ifjú focistatehetség, 13-14 évesek, ők az Isle of Wight focifesztiválon játszogatnak majd. Ebből következik, hogy nekünk kevés munkánk van velük, a héten már két szabad délelőttöm is volt, és lesz két teljes szabad napom is. A srácok komoly, igényes sportembereknek tűnnek, például vacsorázni mindig fehér ingben és nyakkendőben jönnek, esztétikailag rendben vannak, remélhetőleg egyszer jön majd a felnőtt csapat is. Bár magamnak inkább lassan már az öregfiúkat kell kívánnom, attól tartok. Jut eszembe, hajat kell festenünk, ha hazamegyek, mert őszülök.

Egyébként van egy "kis" birtoka a szigeten David Beckhamnek is, ezt még a night hike nevű, éjszakai túrát takaró foglalkozásra felkészítő tréningen tudhattuk meg. Nem mintha én annyira el tudnék ájulni a hírességektől, de hátha valamelyik kedves olvasóm igen, az jöjjön ide, és meg is mutatom neki a farmot.

Na szóval e kis helyismereti kitérő után azzal folytatnám, hogy egy másik érdekes népség is a vendégünk lesz hamarosan. Ha minden információt helyesen értelmeztem, akkor csütörtökön érkeznek valami vallási csoport tagjai, ők is úgy 3-400-an, a gurut követik. Meg egy számunkra különleges életmódot, amelynek lényeges eleme, hogy hús és tojás még csak a közelükben sem lehet,  a kirándulás szervezői ellenőrzik az összes hűtőt, mielőtt megérkezik a csoport. De tényleg. Mi sem esszük ezeket tehát, amíg itt vannak, és alkoholizálni sem szabad, nem tudom, hogy fogják ezt kibírni "ezek az angolok". Össze fognak omlani, és nekem  egyedül kell majd az egész jövő hetet lenyomni helyettük is, csak ezt tudom elképzelni. 

A gurukövetők sem nagyon fognak quadozni vagy falat mászni. Inkább énekelnek meg meditálnak majd, amire mi nem vagyunk kiképezve, tehát nekik nem foglalkozásokat fogunk vezetni. A jelenlegi információim szerint én éttermi szolgálatra leszek beosztva, nagyon kell vigyáznom, nehogy véletlenül becsempésszek egy sonkás szendvicset.

Ezeken kívül jövő héten tréning és értékelés lesz a már régebben itt levők számára magaskötélpálya, falmászás és ereszkedés témákban. Ez a hozzám hasonló mazsolákat annyiban érinti, hogy - mivel a "nagyok" vezetik a foglalkozást, - nekünk kell lennünk a résztvevőknek. Engem az ereszkedéses (úgyis mint abseiling) részhez osztottak be, hát majd legfeljebb felajánlom, hogy eljátszom, értitek, eljátszom a magasságtól félős gyereket, úgyis tudniuk kell kezelni az ilyen helyzeteket is. Mondjuk járhattam volna rosszabbul is, például az óriás hintára (giant swing) hétszentség, hogy fel nem ülnék.

És a remény hal meg utoljára jelszóval most megint megpróbálok némi képanyagot közzétenni itt ni:

Ha nem sikerülne a feltöltés, a centrum bejárati részét kell elképzelni, háttérben a giant swing látszik, az előtérben meg a kavicsos részt én gyomláltam! :)