A következő címkéjű bejegyzések mutatása: futás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: futás. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. január 8., szerda

Jé, hogy telik az idő!

Nemrég valamelyik nap ránéztem a naptárra, és mit látok?? Hát hogy épp tíz éve lesz idén, hogy utoljára maratont futottam. Jó, igazából nem ezt láttam, hanem azt, hogy 2014, és bonyolult kognitív folyamatok eredményeként jutottam e következtetésre. És még az is eszembe jutott, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy egy egész évtized elteljen maraton nélkül, ugye?
Tehát: újrakezdés! (Ó, hányszor írtam már le ezt a szót mindenféle kontextusban... de mondjuk elég sokszor be is jött.) 

A tervben jelenleg 3 fő cél van:
1. visszaszerezni a futóerőnlétet annyira, hogy ne essen rosszul élvezzem a mozgást és ne törjön rám a futás utáni fejfájás és nagyhalál;

2. 2014-ben is lefutni a Needles terepfélmaratont, mert az olyan hagyomány lett, mint az új Khaled Hosseini könyvek olvasása: minden évben meg kell történnie egyszer. Az eddigi eredményeim 2:25 és 2:23, idén jó lenne 2:15 körül beérni.

3. a fentiekből adódóan egy teljes maraton, ennek ideális esetben október 12. előtt kellene megtörténnie, hogy nehogy kifussunk (értjük, ugye?) az évtizedből. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik is lenne a célmaraton, mert például ki tudja, hol leszek éppen akkor. Még azon is gondolkodtam, hogy hazajönnék a jubileumra a fíling miatt, de lehet, hogy egy ismeretlen pálya jobban motiválna. No, majd kiderül.

És nem csak terv van ám, hanem hozzá is kezdtem a megvalósításhoz. A patakparton nagyon elszaporodtak a köcsög kutyások, akik póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kis édeseket, így hát mostanában a festői szépségű panelházak között körözgetek. Mondjuk amilyen köd van, nagyjából mindegy is. A maival együtt idén már háromszor futottam, és már van fejlődés: lassan két óra eltelt a legutóbbi óta, és még mindig nem fáj a fejem. Szerintem kezdek edzett lenni.

No, ez van. (Valamint meg mernék esküdni, hogy volt még egy blogbejegyzésem a szeptember 4-i óta, amit most nem látok, de nem is emlékszem, hogy miről szólt, szóval lehet, hogy mégsem. :) )
2012. június 6., szerda

The Needles XC Half Marathon, 2012. május 27.

Az XC az cross-country-t jelent, erre kb. a verseny előtti napon jöttem rá.
Túl sok információm nem volt az eseményről, kb. annyit tudtam, hogy a frissítőpontok 4,6 , 8,5 és 11,5 mérföldnél lesznek, valamint láttam egy szintmetszetet, vagy mi a neve az ilyesminek egy nem hivatalos oldalon. Ja és persze a legfontosabb: adnak érmet a végén! Nagyjából ez volt az, ami eldöntötte, hogy benevezzek-e. 


A terv viszonylag egyszerű volt, és a szintmetszet alapján született. Az első 10 km viszonylag sík, 10-15-ig kemény emelkedő, aztán már csak lefelé. Tehát: az eleje menni fog, mert az idei edzéseim alapján 11,5 km-re vagyok hitelesítve. Az emelkedőt semmilyen körülmények között nem bírom, tehát ott majd erősen belesétálok, 15-től meg csak begurulok a célba, így volt ez kitalálva.

Az eseményt megelőző héten telt házzal üzemeltünk, három esti programom is volt, sokat nem értem rá aggódni a táv hosszán, a verseny napján meg úgy ki volt centizve a közlekedés, hogy akkor meg legfeljebb azon aggódhattam volna, hogy odaérek-e. De azt vettem észre, hogy ez a sziget nem kifejezetten az a hely, ahol  sokat stresszeli magát az ember. Szóval ment is minden rendben, utazás, rajtszámfelvétel, átöltözés, időjárásjelentés megtekintése (induláskor 27 fok, hoppá) satöbbi, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindultunk.

Az elején egy mezőn vágtunk át, próbáltam direkt nem elfutni az elejét, csak arra vigyáztam, hogy mindig legyen látótávolságban valaki. Egyrészt azért, mert olyan részletes útvonalleírást adtak a nevezés mellé, hogy azt hittem, a tájékozódás is a mi dolgunk lesz, másrészt azért, mert olyan réteken is áthaladunk, ahol szabadon lesznek bizonyos előre meg nem határozott állatok. Nem akartam a vérbirkák áldozatává válni, ez érthető.
Szóval elfoglaltam kényelmes helyemet a mezőny utolsó harmadában, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyon nem fognak meglépni előlem, mert mindenféle kapukat is kell nyitni-zárni, és sok helyen túl keskeny volt az út a túlzott száguldáshoz.

Amikor az út minősége engedte, próbáltam nézelődni is, hát szép zöld volt mindenhol. Egyszer láttam lovakat is, konkrétan egy kapu után ott álltak mellettem, egészen közel. Nagy ívben kikerültem őket, ki tudja, vérlovak-e, ugye. Erről az útvonalról egyébként azt érdemes tudni, hogy nagyrészt úgynevezett public pathway-eken haladt, azok meg olyanok, hogy simán magánterületeken is átmehetnek, ezért a sok kapu. Meg a ló.

A kis ösvények után gyorsan (már amennyire, ugye...) el is érkeztünk az első frissítő- és ellenőrzőponthoz, hát víz volt, azt' annyi. Viszont roppant kedves volt a személyzet. 44 perc körül jártam itt, megkíséreltem tempót számolni ebből, de a mérföldes átváltás meghaladta a rendelkezésre álló kognitív kapacitást. Inkább néztem a tájat. Némi lejtő után a tengerparton találtuk magunkat, de konkrétan annyira a tengerparton, hogy a strandolók mellett futottunk a homokban. Mókás volt.

Ezen a ponton már vártam a rettegett emelkedőt, a szinttérkép alapján valami nagy durvaságnak kellett volna következnie. És akkor egyszer csak ott volt egy hosszú lépcső. Értjük, ugye, futóversenyen _lépcső_. Mondjuk amikor futásosat álmodom, akkor abban szokott lépcső lenni, de élőben még nem találkoztam ezzel a megoldással. Mindenesetre tetszett, mert így kevésbé volt ciki gyalogolni (emlékszünk még a tervre, remélhetőleg). Azért a végén volt rendes, futós emelkedő is, kitartóan haladtam előre, mert a versenykiírás szerint megéri a csodálatos látvány a hegy tetején. Hát lófaülét, egy felhő volt ott, amibe belefutottunk, nem panoráma. Viszont nagyon vagányul nézett ki, ahogy ott gomolygott körülöttünk a nagy fehérség. Végülis csodálatos volt, ha úgy vesszük. Ekkor már 1 óra 13 perc körül jártam, épp lehetett volna egy kicsit megunni a futást, de  így a következő fél órát inkább azzal töltöttem, hogy a felhőben futáson vigyorogtam. A felhőben hideg van.

És aztán ahogy közeledtünk a Needles felé, még magasabbra kellett futni. Egy darab Needle-t sem láttam. Vissza kell majd még ide jönni valami garantáltan felhőmentes napon, gondoltam magamban, addig meg majd nézegetem a neten.

A hegytetőn, amikor már tényleg tökön szúrtam volna magam, ha még feljebb kell futni, na akkor egy szép zöld mezőre értünk. És aztán ez volt jó sokáig. Tényleg nagyon sokáig. Ez volt az egyetlen unalmas része a pályának, bár napsütésben valószínűleg azért nem ennyire ingerszegény.
Szóval futottam, futottam, és egyszer csak hopp, hirtelen ott volt mellettem két tehén meg egy bika! Az első gondolatom az volt, hogy "hőőő!", a második meg: "höhö", a harmadikra meg kikerültem őket. (A győztes nem úszta meg ennyivel, ő konkrétan belefutott az egyikbe, mindig is mondtam, nem kell annyira rohanni...)

A következő szakaszon próbáltam feldolgozni ezt a szürreális élményt, és mire ezzel úgy-ahogy megvoltam, már vissza is értünk Freshwaterbe.
A 12. mérföldet jelző táblánál még rendben voltam, de a városban túl sokat kellett még kanyarogni, azt már nem viseltem jól. Az utolsó 300 métert ismét azon a mezőn kellett megtenni, ahonnan indultunk, na ott  nagyon belesétáltam. Nemfutó olvasóimnak írom, hogy az utolsó kilométeren gyalogolni nem menő. Nem is szoktam, de most nem volt más megoldás.

Végül valahogy csak beértem, a tervezett 2 és fél óránál 5 perccel hamarabb. Kaptam érmet, megveregettem a vállamat (óvatosan, mert leégett), majd vízszintesbe helyeztem magam a célterületen.

Remek kis rendezvény volt, az eddigi legmeghökkentőbb és legszebb félmaratonom.


 

Blog Template by YummyLolly.com