Jé, hogy telik az idő!

Nemrég valamelyik nap ránéztem a naptárra, és mit látok?? Hát hogy épp tíz éve lesz idén, hogy utoljára maratont futottam. Jó, igazából nem ezt láttam, hanem azt, hogy 2014, és bonyolult kognitív folyamatok eredményeként jutottam e következtetésre. És még az is eszembe jutott, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy egy egész évtized elteljen maraton nélkül, ugye?

Tehát: újrakezdés! (Ó, hányszor írtam már le ezt a szót mindenféle kontextusban... de mondjuk elég sokszor be is jött.) 

A tervben jelenleg 3 fő cél van:

1. visszaszerezni a futóerőnlétet annyira, hogy ne essen rosszul élvezzem a mozgást és ne törjön rám a futás utáni fejfájás és nagyhalál;

2. 2014-ben is lefutni a Needles terepfélmaratont, mert az olyan hagyomány lett, mint az új Khaled Hosseini könyvek olvasása: minden évben meg kell történnie egyszer. Az eddigi eredményeim 2:25 és 2:23, idén jó lenne 2:15 körül beérni.

3. a fentiekből adódóan egy teljes maraton, ennek ideális esetben október 12. előtt kellene megtörténnie, hogy nehogy kifussunk (értjük, ugye?) az évtizedből. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik is lenne a célmaraton, mert például ki tudja, hol leszek éppen akkor. Még azon is gondolkodtam, hogy hazajönnék a jubileumra a fíling miatt, de lehet, hogy egy ismeretlen pálya jobban motiválna. No, majd kiderül.

És nem csak terv van ám, hanem hozzá is kezdtem a megvalósításhoz. A patakparton nagyon elszaporodtak a köcsög kutyások, akik póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kis édeseket, így hát mostanában a festői szépségű panelházak között körözgetek. Mondjuk amilyen köd van, nagyjából mindegy is. A maival együtt idén már háromszor futottam, és már van fejlődés: lassan két óra eltelt a legutóbbi óta, és még mindig nem fáj a fejem. Szerintem kezdek edzett lenni.

No, ez van. (Valamint meg mernék esküdni, hogy volt még egy blogbejegyzésem a szeptember 4-i óta, amit most nem látok, de nem is emlékszem, hogy miről szólt, szóval lehet, hogy mégsem. :) )

The Needles XC Half Marathon, 2012. május 27.

Az XC az cross-country-t jelent, erre kb. a verseny előtti napon jöttem rá.

Túl sok információm nem volt az eseményről, kb. annyit tudtam, hogy a frissítőpontok 4,6 , 8,5 és 11,5 mérföldnél lesznek, valamint láttam egy szintmetszetet, vagy mi a neve az ilyesminek egy nem hivatalos oldalon. Ja és persze a legfontosabb: adnak érmet a végén! Nagyjából ez volt az, ami eldöntötte, hogy benevezzek-e. 

A terv viszonylag egyszerű volt, és a szintmetszet alapján született. Az első 10 km viszonylag sík, 10-15-ig kemény emelkedő, aztán már csak lefelé. Tehát: az eleje menni fog, mert az idei edzéseim alapján 11,5 km-re vagyok hitelesítve. Az emelkedőt semmilyen körülmények között nem bírom, tehát ott majd erősen belesétálok, 15-től meg csak begurulok a célba, így volt ez kitalálva.

Az eseményt megelőző héten telt házzal üzemeltünk, három esti programom is volt, sokat nem értem rá aggódni a táv hosszán, a verseny napján meg úgy ki volt centizve a közlekedés, hogy akkor meg legfeljebb azon aggódhattam volna, hogy odaérek-e. De azt vettem észre, hogy ez a sziget nem kifejezetten az a hely, ahol  sokat stresszeli magát az ember. Szóval ment is minden rendben, utazás, rajtszámfelvétel, átöltözés, időjárásjelentés megtekintése (induláskor 27 fok, hoppá) satöbbi, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindultunk.

Az elején egy mezőn vágtunk át, próbáltam direkt nem elfutni az elejét, csak arra vigyáztam, hogy mindig legyen látótávolságban valaki. Egyrészt azért, mert olyan részletes útvonalleírást adtak a nevezés mellé, hogy azt hittem, a tájékozódás is a mi dolgunk lesz, másrészt azért, mert olyan réteken is áthaladunk, ahol szabadon lesznek bizonyos előre meg nem határozott állatok. Nem akartam a vérbirkák áldozatává válni, ez érthető.

Szóval elfoglaltam kényelmes helyemet a mezőny utolsó harmadában, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyon nem fognak meglépni előlem, mert mindenféle kapukat is kell nyitni-zárni, és sok helyen túl keskeny volt az út a túlzott száguldáshoz.

Amikor az út minősége engedte, próbáltam nézelődni is, hát szép zöld volt mindenhol. Egyszer láttam lovakat is, konkrétan egy kapu után ott álltak mellettem, egészen közel. Nagy ívben kikerültem őket, ki tudja, vérlovak-e, ugye. Erről az útvonalról egyébként azt érdemes tudni, hogy nagyrészt úgynevezett public pathway-eken haladt, azok meg olyanok, hogy simán magánterületeken is átmehetnek, ezért a sok kapu. Meg a ló.

A kis ösvények után gyorsan (már amennyire, ugye...) el is érkeztünk az első frissítő- és ellenőrzőponthoz, hát víz volt, azt' annyi. Viszont roppant kedves volt a személyzet. 44 perc körül jártam itt, megkíséreltem tempót számolni ebből, de a mérföldes átváltás meghaladta a rendelkezésre álló kognitív kapacitást. Inkább néztem a tájat. Némi lejtő után a tengerparton találtuk magunkat, de konkrétan annyira a tengerparton, hogy a strandolók mellett futottunk a homokban. Mókás volt.

Ezen a ponton már vártam a rettegett emelkedőt, a szinttérkép alapján valami nagy durvaságnak kellett volna következnie. És akkor egyszer csak ott volt egy hosszú lépcső. Értjük, ugye, futóversenyen _lépcső_. Mondjuk amikor futásosat álmodom, akkor abban szokott lépcső lenni, de élőben még nem találkoztam ezzel a megoldással. Mindenesetre tetszett, mert így kevésbé volt ciki gyalogolni (emlékszünk még a tervre, remélhetőleg). Azért a végén volt rendes, futós emelkedő is, kitartóan haladtam előre, mert a versenykiírás szerint megéri a csodálatos látvány a hegy tetején. Hát lófaülét, egy felhő volt ott, amibe belefutottunk, nem panoráma. Viszont nagyon vagányul nézett ki, ahogy ott gomolygott körülöttünk a nagy fehérség. Végülis csodálatos volt, ha úgy vesszük. Ekkor már 1 óra 13 perc körül jártam, épp lehetett volna egy kicsit megunni a futást, de  így a következő fél órát inkább azzal töltöttem, hogy a felhőben futáson vigyorogtam. A felhőben hideg van.

És aztán ahogy közeledtünk a Needles felé, még magasabbra kellett futni. Egy darab Needle-t sem láttam. Vissza kell majd még ide jönni valami garantáltan felhőmentes napon, gondoltam magamban, addig meg majd nézegetem a neten.

A hegytetőn, amikor már tényleg tökön szúrtam volna magam, ha még feljebb kell futni, na akkor egy szép zöld mezőre értünk. És aztán ez volt jó sokáig. Tényleg nagyon sokáig. Ez volt az egyetlen unalmas része a pályának, bár napsütésben valószínűleg azért nem ennyire ingerszegény.
Szóval futottam, futottam, és egyszer csak hopp, hirtelen ott volt mellettem két tehén meg egy bika! Az első gondolatom az volt, hogy "hőőő!", a második meg: "höhö", a harmadikra meg kikerültem őket. (A győztes nem úszta meg ennyivel, ő konkrétan belefutott az egyikbe, mindig is mondtam, nem kell annyira rohanni...)

A következő szakaszon próbáltam feldolgozni ezt a szürreális élményt, és mire ezzel úgy-ahogy megvoltam, már vissza is értünk Freshwaterbe.
A 12. mérföldet jelző táblánál még rendben voltam, de a városban túl sokat kellett még kanyarogni, azt már nem viseltem jól. Az utolsó 300 métert ismét azon a mezőn kellett megtenni, ahonnan indultunk, na ott  nagyon belesétáltam. Nemfutó olvasóimnak írom, hogy az utolsó kilométeren gyalogolni nem menő. Nem is szoktam, de most nem volt más megoldás.

Végül valahogy csak beértem, a tervezett 2 és fél óránál 5 perccel hamarabb. Kaptam érmet, megveregettem a vállamat (óvatosan, mert leégett), majd vízszintesbe helyeztem magam a célterületen.

Remek kis rendezvény volt, az eddigi legmeghökkentőbb és legszebb félmaratonom.

Helyzetjelentés, kockahas projekt, 2. nap

Most szállt el egy hosszabb művem a témában, szóval akkor most maradjunk csak ennél, aztán majd ha lesz kedvem, később beírom újra. Tehát:

Alakulás

Súlyban igencsak közelítek a hetvenhez, és ez majdnem ugyanannyira rossz, mint amennyire jó vonattal  közelíteni Hatvanhoz, ezért a hétvégén azonnali hatállyal kemény intézkedéseket rendeltem el. Próbálok rájönni, hogy miért pont most, de nem tudom... biztos ráklikkeltem valami hülye honlapra, ami megmotivált. :)

Szóval némi hozzáolvasás után tegnap reggel elkezdtem a híres és/vagy hírhedt narancsos diétát. A legszimpatikusabb az volt benne, hogy véééégre már nem nekem kell kitalálni, hogy mit egyek. Merugye ott volt a híres és/vagy kevésbé hírhedt 90 napos is néhány éve, ami hatékony volt, dehát abban kreatívkodni kellett, az evés meg nem ér nekem annyi mentális energiát. És az is tetszett ebben a narancsosban, hogy rövid, így csak belátható ideig kell tűrni az esetleg felmerülő nehézségeket. Namost itt a második nap végén azt kell mondjam, hogy eddig nem merült fel nehézség. Semmi éhezés, gyengeség, fejfájás vagy gyomorfájdalom, ami néhány sorstársnál - a fórumos beszámolók alapján - jelentkezett. Jó, mondjuk egy pohár tejfölt egyszerre megenni, na aaaz azért durva. 

Azért, hogy ne a jól formált izmaimból (hehe) fogyjak, beszereztem még némi fehérjepótló készítményt. Hobbiból több okból sem innám, például a light cola finomabb is, feleannyiért de egy próbát megért. Egyébként átverés áldozata lettem a boltban, mert az eladó srác azt mondta, hogy almás ízesítésű is van, én meg jól azt választottam, és csak később derült ki, hogy az igazából almás-lime-os!! De legalább már tudom, honnan a kesernyés mellékíz. Kéne még sok vizet is innom, de az - munkanapokon legalábbis - esélytelen.

Az étrend mellé újra beiktattam egy találkozót Jilliannel. Gyúrunk, vazze. Meglepően jól bírtam, mára pedig összejött egy kis izomláz is. Tekerni is fogok majdnem minden nap, ha már úgyis itt van ez a remek jó szobabringa.

Mindezek eredményeképp az első napot már fél kiló mínusszal zártam, van is örvendezés. Még azt kell majd kitalálnom a diéta végéig, hogy hogyan tartsam meg az eredményt. Azt tervezem, hogy könnyedén. :)

És a hétvégén volt még egy kis alakulás smink ügyben is (höhö), de úgy látom, már így is túl hosszúra nyúlt ez a poszt, szóval arról saaajnos már nem írhatok.

Szob - Kismaros biciklitúra, 2011.08.21.

Nos hát, túl vagyok a táboron, ami tényleg csodákat tett, és az az én nagy szerencsém, hogy nem csak a kiskorúaknak, hanem - többek közt - nekem is, ilyen ez az élményterápia, csoda egy dolog, de tényleg! Így hát a nyári hullámvasút egy viszonylag magas pontján zárom a szezont, és már tudok igazán örülni az új fényképezőgépnek is. Ezért amint túlestem a tábori kóron, el is vittem kirándulni. A tegnapi Szob - Kismaros biciklitúrának kettős célja volt: egyrészt ugye további barátkozás a géppel és a természetfotózás műfajával, másrészt pedig aktív napozás, lábügyi barnulás. Ez utóbbi eredményét most nem publikálom, személyesen tekinthetik meg a nagyon érdeklődők, de annyit mondhatok, elégedett vagyok vele. :)  Viszont hogy legyen valami tartalma is ennek a posztnak, akkor nyilván a barátkozásról kell most közzétennem valamit. És úgy is lesz!

Azt rögtön le is szögezném, hogy a következő képek mind afféle kísérleti célból készültek, és szerencsére bőven van még hova fejlődnöm. (Meg a felszerelésnek is...) Szívesen veszem a konstruktív kritikákat! 

Az első megálló rögtön Szob és Szob alsó között volt, mintegy másfél kilométerrel a kiindulási ponttól. Igazából azért, mert már nagyon éhes voltam. De ha már úgyis hátizsákot bontottam, elővettem a gépet is, és játszadoztam egy kicsit a mélységélességgel, mert még nem volt olyan gépem, ami tudott volna ilyesmit. Szóval ez az első ilyen páros:

Ez pedig az a kép, amiről hosszas gondolkodás után sem tudom eldönteni, hogy tetszik-e. Itt a középső részen volt a fókusz, és azt gondoltam, jó lesz a köves rész homályosabbnak is, de valahogy mégsem az igazi. Talán túl sok a köves rész? Na mindegy, egyébként sem annyira éles, amennyire szeretném.

Aztán - már jóllakva - tovább tekertem, egészen a kedvenc részemig, az új bicikliútig. Ez kb. Szob alsó magasságában lehet:

A jobb oldali az előre vezető út (na ezt sem gondoltam, hogy leírom valaha...), a bal meg ahonnan jöttem. A bal mintha egy kicsit sötét lenne (és még mindig a képekről van szó!).

Aztán megint az élességgel szórakoztam, a korlátot választva tanulmányi alanynak: 

 

 Ez majdnem teljesen tetszik, csak lehet, hogy az éles rész, a repedés túlságosan jobbra került.

Na mindegy. A következő alany a biciklim volt, és ott úgy beállítottam valamit, hogy az egész kép szétégett, mint az ááállat. Pedig micccsoda kompozíció lett volna, kérem...! :) Viszont a bukósisakom színe jól mutat, azért is teszem ide a képet. :)

De lépjünk is túl ezen gyorsan, már csak azért is, mert következik a kedvencem. Ezt akár háttérképnek is betenném, ha nem fűzne erős érzelmi kötődés a jelenlegihez.

És egyszer csak sajnos véget ért ez a jó kis erdős rész, és kiértem erre a virágos rétre:

Valahol itt születtek ezek az alkotások is:

A virágos-kerekesből sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni jobb beállításokkal (pl. a virágok között is van, amelyik nekem zavaróan életlen), de mondjuk elsőre 'jóvanaz', a beállításokat meg majd gyakorlom, ígérem. A bike service pedig tényleg ott van 8,5 km múlva, csak nagyon kell figyelni, ha észre akarja venni az ember.

Na, még a Nagymarosnál készült képek közül mutatnék meg egy párat, aztán legyen elég nektek ennyi :) .

Íme a látkép:

És a bicikli-tanulmány, nekem ezek közül a középső a leginkább bejövős:

A történethez hozzátartozik, hogy ezen a ponton ettem egy málnás jégkrémet, aztán  több kép már nem is nagyon készült, mert nagyon rákoncentráltam arra, hogy megtaláljam Kismarost. A térkép alapján ugyanis sokkal közelebbinek gondoltam. Így amikor már vagy negyed órája tekertem, távol mindenféle lakott területtől, kezdtem belenyugodni, hogy benéztem a letérő utat. És akkor egyszer csak ott volt előttem a Duna utca, majd Kismaros vasútállomás, ahonnan ismét a MÁV színvonalas szolgáltatásait vettem igénybe. 

Szép volt, jó volt, visszatérek, ha eljön az őszi színek szezonja.

Se kép, se hang

Már második napja tervezek írni az örvényesi szabadstrandról, és az útjaimról oda s vissza, de ez a sorozatos napozás-edzés kombináció teljesen lemerít így a nap végére. Olyan vagyok fejben most is, mint egy darab cserepes növény... De itt egy fél liter kóla előttem, hátha segít helyreállítani, amit még lehet.

Reggeli edzés a Balatonnál

Az már önmagában elég irreális, hogy reggeli 8 óra 15 perckor én nem hogy ébren, de még bringán is legyek. Főleg ilyen hideg, szeles időben, mint amilyen ma volt. Aztán mégis megtörtént, a Balatonszepezd-Balatonfüred viszonylatban. Ha durva filozofikus síkra szeretném terelni ezt a blogbejegyzést, azt is mondhatnám, hogy nahát, ha egy ilyen irreális esemény bekövetkezik, akkor akár bármely más irreális esemény is bekövetkezhet, tehát van ok a bizakodásra. De ez a gondolat messzire vezetne, gyorsan merülő akksival rendelkező laptopról nem is merülnék bele.

Szóval ülök a fent említett bringán, tekerek a jövőbeli közepes mértékű izomtudat reményében, próbálom a fejemet a nyakamon tartani a szélvihar ellenére, nézegetem a tájat, amikor egyszer csak azt veszem észre, hogy lefújt a szél a bicikliútról. De komolyan. Egy balos széllökés következtében gyorsan az út melletti füves részen találtam magam. Gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően hamar, és esés nélkül visszavezettem a gépet a megfelelő helyre, majd röhögtem magamon egy sort. Onnantól már alig adódott nehézség, leszámítva három keményebb emelkedőt. Ezek közül az egyik belesétálós volt, a másik kettő meg olyan, hogy némi nyögéssel le lehetett küzdeni. Aztán már tényleg lehetett tájat nézni, (közben meg átgondolni és feldolgozni az előző napokat), hoztam is ide némi bemutatóanyagot a festői szépségű Örvényes külterületéről:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez volt a hátam mögött. Mielőtt megfordultam lefotózni.

Mellettem az öböl, vagy mi.

Ez pedig a menetirány. Mit mondjak, élőben szebb volt.

Sajnos több helyen nem állhattam meg fotózni, mert  időre tekertem, délelőtt 10-re már a füredi közparkban volt programom, de az már egy másik történet. :) Ide még annyi tartozhat, hogy délután egy majdnem négyórás bealvással sikerült kompenzálnom a reggeli megpróbáltatásokat, valamint megvan az izomtudat is.

Sítábor, 2011. február 26.- március 3.

Most szövegileg többre nem vagyok képes, de majd a képek szövegelnek helyettem. Annyit azért elárulhatok, hogy azt hiszem, eléggé megszerettem ezt a síelés dolgot. :)

Felvonó I: A kezdő pálya tetejére megyünk

Kilátás a felvonóból I. : a kezdő pálya

Tájkép a 3. napon: nem elmosódott a kép, csak nagy a köd

Felvonó II.: balra a középhaladó pálya, ott is suhantunk

A jobb térdem és a síléceim a felvonón

Néha azért láttunk is. Bár színeket ritkán.

Adatok - 2011.02.08.

Több mint egy hónap után jelenleg a következő a helyzet (mint eddig nagyjából mindig...):

Mell: 98 cm   

Derék: 82/89 cm  

Csípő: 101 cm 

Comb: 48/58 cm

Nem valami fergeteges fejlődés... Most már nagyon azt sejtem, hogy valamit nem jól csinálok. Bár ezen a héten fogytam 20 dekát, hát úgy tűnik, ezt is meg kell becsülni.

És ami a sportot illeti: januárban kétszer (khmm) futottam, összesen 9,5 km-t. Emellett volt még 16 bringázás (363 km, 12 óra 5 perc alatt), 1 túra (ezt 10 km-nek és 4 órának számoltam el) és 12 rövidebb súlyzózás. 

Februárra változtattam: a súlyzózást felváltotta egy elég kemény 25 perces köredzés (itt megtekinthető egy rövid részlete), amit igyekszem hetente 4-szer kombinálni szobabiciklivel vagy futással. Ha ez sem használ, a kardomba dőlök, komolyan má'... Egyébként a lábaimon már érzem, hogy feszesebbek lettek, csak mondjuk azokkal eddig sem volt bajom. És kezdenek alakulni a vállizmaim is, ez tetszik. :)