Kemény munkanapok, II.

Tehát délután 2 körül újra a főraktár felé vezet utunk, ahol megkapjuk az első délutáni foglalkozásunkhoz (úgyis mint session 3) szükséges cuccokat, valamint – mint minden óra előtt – ellenőrízzük, hogy melyik csoporttal leszünk, milyen egészségügyi problémákra lehet számítani, és mik a csoportot kísérő tanárok céljai. Elég sok egészségügyi dolog szokott lenni, pl. csoportonként 3-4 asztmás teljesen általános, meg mindenféle allergiák, néha 1-1 autista is lehet. És nem azért, mert ilyen „speciális” csoportjaink lennének, ők itt teljesen átlagos, normál iskolai csoportok. A célok is változatosak lehetnek, legtöbbször csapatépítés, kommunikációfejlesztés, együttműködés fejlesztése a fő irány. 

Na szóval, ha ezeket mind tudjuk, akkor a foglalkozást az adott helyzethez illőre alakítjuk. A harmadikat 14:15 és 15:45 között toljuk. Ha alaposan megfigyeljük, észlelhetjük, hogy ez 2 db otthoni tanórát jelent egyben szünet nélkül. Valamint nem kezdéskor (=csengetéskor) indulunk el, hanem addigra már 2-3 perce a találkozóhelyen kell várni, és jópofáskodni a vendégekkel. Belőlük élünk, ugye, komoly Guest Care Policies van ám itt, vizsgával, meg minden. No, ezt nem azért mondom, hogy beszálljak a kinek rosszabb versenybe, csak úgy megjegyeztem. :)

Azon a konkrét napon, amit elkezdtem leírni, a „survivor” gondolatára ébredtem a délutáni szunyókálásból. Ez arról szól, hogy lezuhant a gépünk egy lakatlan szigeten (félősebb gyerekek esetén: kikötöttünk egy szigeten, és elsodorta a csónakunkat a víz, amíg nem figyeltünk oda), ezért meg kell tanulnunk szállást építeni a helyszínen fellelhető anyagokból (úgymint ponyva, némi kötél, fadarabok). Ez csak akkor fog sikerülni, ha együtt dolgozunk, hát nyilván. És a végén feldobjuk a foglalkozást egy kis tűzgyújtással, ha szerencsénk van, tényleg csak kicsi lesz.

Egy átlagos nap esetén utoljára 16:00-tól 17:30-ig kapjuk össze magunkat összes lelkesedésünkkel együtt. Én azt szeretem leginkább, ha délelőtt egyféle foglalkozást tartok kétszer, délután meg egy másik fajtát kétszer. Viszont ezen a napon nem így alakult, mert negyedjére Jákob létrája mellé osztottak be segítőnek. Tehát nem én vezettem a foglalkozást, és a felelősség sem az enyém volt, csak a biztonsági szabályok betartását kellett biztosítanom, meg feladni a kölkökre a beülőket. Meg leszedni azokról, akik pisilni mennek. Majd visszatenni rájuk.

Egyébként egészen buta módon másképp használják itt a Jákobot, mint ahogy otthon láttam és próbáltam, hozzáértőknek mondom, plusz kötelekkel húzhatják fel magukat a felhasználók, nagyjából anélkül, hogy egymásnak bármiben segíteni kelljen. Furcsák ezek az angolok.

Tehát a pakolással együtt 17:45-kor már szabadulunk is. Egy átlagos napon. Mert hetente egyszer vagy kétszer mindenki sorra kerül az esti szórakoztatásnál is, az öröm és boldogság. Talán itt most nem egyértelmű, ezért jelzem: nem az ám. Nem lenne rossz egyébként, csak ki kíván már ilyenkor még 2 óra munkát.

Sz'al vacsora után, 19:00-kor találkozó a szórakoztató pajtásoknak, megbeszélik, hogy mi lesz a konkrét program, és 19:30-tól 21:00-ig végre is hajtják ezeket a remek terveket. Én például tegnap csoportos sötétbenbújócskázós programban voltam az egyik csoportvezető, büszkén mondhatom, olyan ügyesen elfeküdtünk az aljnövényzetben, hogy nem találtak meg minket. Egy idő után azért előjöttünk.

És akkor azt hihetnénk, hogy 9-kor már tényleg vége a napnak. De az igazi „mázlisták” kapnak még egy lehetőséget munkabírásuk bizonyítására: minden este 6 ember éjszaka őrjáratot tart, negyed 10 és negyed 11 között kell szép, neonzöld kukásmellényben fel-alá mászkálni, és biztosítani, hogy lassan mindenki elkussol... ööö... álomra hajtja fejét. Továbbá az őrjárat éjszakáján nem szabad tudatot módosítani, hátha valami vészhelyzetben kell segíteni, nagy csapás ez az angoloknak.

Hát így. Vannak még más programjaink is, talán azokat is megismerhetitek egyszer.

Kemény munkanapok, I.

Nos, most hogy már több mint egy hónapja kint vagyok, és úgy két hete már dolgozom is, talán érdemes lenne leírnom, hogy milyenek is a munkanapjaim.

Reggel 8-kor egy laza reggelivel kezdünk, a mennyiségre nem lehet panasz, a változatosság lehetne kicsit nagyobb. Egyébként otthon még azt hittem, hogy ki fog készíteni a korai kelés, de erről szerencsére nincs szó.

A reggeli után még akár vissza is lehet feküdni egy kicsit, mert az első hivatalos elfoglaltság 8:45-kor a Morning Meeting nevű esemény, szerény hajlékunktól mintegy 4 percnyi járóföldre. Ha elköltöznék a báros fickóhoz, mindez lecsökkenne másfél percnyire. A MM elején mindenki szépen aláírja a jelenléti ívet, valamint megtekinti, hogy van-e változás az előzetesen kiadott órarendhez képest. Nekem ez a nap legstresszesebb része, most még nem szeretem a gyors változásokat, inkább előző este készülök fel a másnapi tevékenységekre. Állítólag lesz majd olyan is, hogy egy legyintéssel elintézem az ilyesmit, és ezt – a folyamatos fejlődésemet figyelembe véve – hajlamos is vagyok elhinni. A MM is már kint zajlik a természetben, minden szolgálatban levő activity instructor körben áll, és valamelyik góré időjárásjelentést tart, majd ismerteti a napi fontos tudnivalókat. Ilyenkor lehet megosztani az egyes csoportokkal kapcsolatos információkat is. 8:55 körül feloszlatjuk magunkat, és elkezdünk készülődni az első „óránkra”, itt úgy mondjuk, hogy Session 1, mert vannak, akik nem tudnak magyarul.

Hm, nem akartam én ezt ilyen részletesen, most az arányosság jegyében a nap többi részéről is sokat kell írnom.

Szóval 9:15-ig megkapjuk az aktuális tevékenységhez tartozó felszerelést, én még pluszban aggódom egy sort, mielőtt valamit először csinálok, a többiek meg lazák. Másodjára már nekem is jobban megy minden, ezért úgy döntöttem, az első foglalkozásokat mindig a tanulásra szánom, nem fogok rágörcsölni, ha nem sikerülnek tökéletesen. Hát szegény gyerekek, akik épp velem vannak olyankor, így járnak, de azért néha élvezik is. :)

Az első session tehát 9:15-től 10:45-ig tart, ez például ma nekem a „sensory trail” volt, melynek lényege az, hogy bekötött szemmel játszanak játékokat a gyerekek, majd ugyanígy, bekötött szemmel együtt végigmennek/kúsznak egy különböző tereptárgyakkal (pl. autógumikkal, alagutakkal, vizesárokkal) nehezített útvonalon. Jó móka, kívülről nézni talán még jobb.

10:45-kor rohanás vissza a raktárhoz, hogy leadjuk a cuccokat, és elkérjük a következő tevékenységhez tartozókat. Én közben magamban anyázok is egy rövidet, hogy miért nem lehet legalább 20 perces szünetet tartani. 11:00-re már megint érkeznek a kis édesek a találkozóhelyre, ahonnan vígan dalolászva jutunk el a megfelelő helyszínre. Eddig egy angol gyerekdalt sikerült megtanulnom – a biztonság kedvéért használok azért jegyzetet hozzá :) - , szóval azt éneklem minden egyes csoportommal. Lassan érdemes lenne megtanulnom egy másikat is.

A mai második foglalkozásom az aeroball volt, ami azért jó, mert nem kell sokat beszélni közben, csak elmondani a biztonsági szabályokat, meg váltogatni, hogy melyik csapatok játsszanak egymás ellen. Ezt nagyon elszúrni nem lehet, a kölkök úgyis mindig élvezik. Egy gumiasztalon kell ugrálni, közben bedobni a labdát az ellenfél hálójába, azt' kész, ki ne szeretne ilyet csinálni.

12:30-kor örülünk, mert kezdődik az ebédszünet a krumplival meg valami más dolgokkal. Aki lassan eszik, egészen 14:00-ig nyammoghat, én inkább gyorsan visszatérek a szobámba, és vagy olvasok, vagy alszom egy fél órát. Az angol fiatalok pedig cigiznek. És hogy ezután mi történik, az valamelyik következő írásomból fog kiderülni. Most megyek a bárba, na nem azért, amit többen gondolnátok, hanem mert hármat egy fontért akció van, csokit is lehet kapni.

Így állnak a dolgok 2012. március 15-én

Kéne már írni valamit, erre gondoltam, aztán meg arra, hogy nincs kedvem fogalmazni, és a mosásom is hamarosan lejár. Így hát be kell érnie a kedves olvasónak néhány random információval, mondhatni érdekességgel.

- A mosás ingyenes, a szárítóért fizetni kell. Az árra még nem jöttem rá, most 90p van benne, azzal úgy fél órán át elvan.

- Általában lengyelnek néznek a vendégek.

- Állítólag van itt most egy magyar tanárnő is valamelyik csoporttal, bizonyos Miss Hunt, majd megkeresem.

- Kék-zöld foltos az összes térdem, kemény volt a kiképzés.

- Ezek itt, értitek a hangsúlyt, ezek itt nem ismerik a linuxot, ezért nem is árulnak olyan eszközöket, amivel lehetne rendes mobilinternetet szerezni a gépemre.

- A szobatársam horkol. De úgy talán pontosabb lenne, hogy ez horkol, zmeg. De legalább május közepén elköltözik.

- Van még hajókürt is, reggel 7-től rendszeresen. Ő nem költözik.

- A bárban a csapos (Szasa, 43, Németországból) felajánlotta, hogy költözzek az ő faházába, pedig nem is tudott a horkolásról. Azon a területen nincs internet, nem megyek.

- Általában nem tudom, mit eszem. A krumplit azért felismerem, az van minden nap. Lehetne helyette babot is kérni, de ahhoz túl kicsi a szobánk.

- Mióta itt vagyok, nem futottam. Mármint úgy sportolásszerűen. Egyébként fogócskázás meg ide-oda rohanás van, le is sérültem tőle, de már talán javulok.

- El vagyok ájulva a cégtől, nagyon jól szervezett minden, van itt odafigyelés meg struktúra, kell az az én lelkemnek.

- Már tudom fejből a telefonszámom első 5 számjegyét, a megfelelő sorrendben.

- Egyre jobban szeretek itt lenni.

Hurrá, party time

Mint az imént megtudtam, ma éjszaka egy gyerekcsoport sem alszik itt - lelkesen újságolta a szobatársam, hozzátéve, hogy ezért ma party lesz, egész éjjel lehet hangoskodni. 

Hát, izé, nem akarok belegondolni... iIyenkor kicsit öregnek érzem magam, és azt hiszem, én inkább gyerekeket szeretnék...

Út Kamcsatkára

És most exkluzív tartalom következik mindazoknak, akik olyan ügyesek, hogy maguktól is idetalálnak a blogra, és nincs szükségük mindenféle linkelgetésre. Mondjuk nem is tudnék most olyat. Itt jegyezném meg, hogy nem csak a blogom van ám itt letiltva, hanem az egész index fórum is mint veszélyes tartalom. Mit is mondhatnék erre, jöjjön inkább a fent említett exkluzív cucc: az út Wight szigetére, képekben. Update: lehetetlenség kivárni, hogy feltöltődjenek a képek, inkább képzelje el mindenki, hogy milyenek lehetnek, aztán majd egyszer tényleg megmutatom.

Shrewsbury buszállomásáról indulva az első megállónk Birminghamben volt. Egy félórás szünet után elindultunk London felé, és akkor már eszembe jutott, hogy lőjek egy pár képet, igaz, csak a telefonommal. Ezek viszont tényleg értékes képek, nincs az a túristáknak szóló könyv, amelyikben akár csak hasonlót találhatnánk.

És úgy 5 órányi buszozás után egyszer csak hipp-hopp megérkeztünk a londoni Victoria állomásra. Ez látható alant. Meg néhány életkép a fővárosból.

Ha már ott voltunk, indultunk is gyorsan tovább Portsmouth felé egy kényelmesebb busszal. Még két órát kellett végigaludni (sikerült ám!), és elértünk oda, ahol vége lett a szárazföldnek. Erről beszélek:

A távolban az már Wight szigete, helyi nyelven Isle of Wight, elég jól néz ki.

Innen már csak egy tíz perces hovercraft út várt ránk, hát ezt most meg nem mondom, hogy micsoda, mindenesetre légpárnája volt, a szárazföldön is meg tudott tenni néhány métert, és a vízen meg rohadt gyorsan haladt. Az jó móka volt.

Nem fenékig tejfel

Na, én még ennyit egyfolytában az életben nem fáztam, mint az utóbbi két hétben.  A fázás a kólafüggésemen is felülkerekedett, már 2. napja nem jutok el az automatához, mert kinek van kedve kimenni a szobából, hát nem nekem. Ez csak azért furcsa, mert otthon a mínusz sok fokban is ugyanilyen ruhaösszeállításban nyomultam, mint itt, nem értem. Talán a szél lesz a magyarázat. 

Viszont innentől semmi gond nem lehet, megkaptuk a kék-sárga egyenruhát, ami nem csak roppant csinos, de szél- és vízálló is. Na jó, ezen tulajdonságok közül kettő igaz.

És azt is meg kell jegyeznem, hogy a migrén az itt is csak migrén... Erre alszom is egyet.

Update: A ruha kipróbálódott, tényleg jó cucc, öröm volt benne 3 órát faleveleket gereblyézni az esőben. :)