Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.
Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta.
A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)
A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.
Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése