Végre vége lett a speciális napjainknak. Az ifjú focistákkal nem igazán találkoztam, kivéve persze az érkezésük napját, amikor is az egyik csapatnak, nevezetesen a Coventry-nek tartottam táborbejárással egybekötött üdvözlő beszédet. Jókat mosolyogtunk egymáson. Az edzőjük meg az a tipikus ifjúsági sorozatbeli edző volt: kissé kövér, kopasz, rekedtes hangú, vicceskedő középkorú figura. Mondta, hogy a fővezérüket nyugodtan hívjam csak Mr. Whiggy-nek, mert olyan a haja, mintha parókája lenne. Egyébként tényleg olyan volt, de maradtam inkább a miszter megszólításnál, mert még egy ideig itt akartam dolgozni. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy a tűzjelzők tesztelésénél nem küldtem ki mindenkit a szobákból (egyébként ez nem is része a helyi protokollnak), így aztán jól meg is tanulták, hogy kell megszólaltani azokat. Gyakorolták is aztán, naponta kétszer biztosan. Persze még így is kis aranyos angyalkák voltak egy korábbi sportoló csoportunkhoz képest: akkor a rögbicsapat kapitánya úgy telefújta porral oltóval a mi kis bárunkat, hogy egy teljes napig tisztítottuk utána „site work” keretében, és napokig köhögött, aki épp ott volt az esemény idején. Tippeljük meg, hogy én pont mikor ugrottam le egy pohár kóláért! Igen. A srác meg azóta minden bizonnyal megkapta a számlát a több ezer fontról.
Naszóval, ezek a focisták nem ilyenek voltak, szinte észre sem vettük, hogy már elmentek. Csak az tűnt fel, hogy jöttek az indiaiak, itt úgy hívták őket, hogy „the Niruma people”. Ez a Niruma gondolom a vallásuk neve lehet. Volt néhány gyerek, kicsivel több fiatal, és sok-sok idősebb férfi és nő. Mindegyikükkel többször is találkoztam, ugyanis konyhai szolgálatra voltam beosztva. Az első este még csak messziről csodáltam, hogy milyen jó érzékkel tudnak mindannyian a megadott étkezési idő kétharmadánál megjelenni hosszú tömött sorokban, ekkor ugyanis „metal work” volt a munkám. Ez azt jelentette, hogy a fémedényekről kellett kitartóan lesikálni a rájuk ragadt kaját, mielőtt a mosogatógépbe kerülhettek volna. Nem írom le, miket gondoltam a harmadik óra végén.
Másnap reggelinél előléptettek, egészen a kiszolgálópultig. Az elég jó volt. Kb. kétszázszor megkérdeztem, hogy: hash browns (ez krumpli, természetesen), baked beans, tomatoes, porridge? - most már elég jól tudom ezeket a szavakat. A kajaadagolással még nem volt vége a műszaknak, kellett még segítenem a mosogatógép másik végénél is, a már tiszta tányérokat kellett leszednem a futószalagról. Ha egy tányér elért a futószalag végénél levő érzékelőig, akkor leállt az egész gép, és annak kevésbé örültünk. Szóval gyorsnak is kellett lenni. De én jól szórakoztam, mert tisztára olyan volt, mintha tetriszeztem volna. Ezen kívül természetesen még a tiszta edényeket a helyükre kellett pakolni, több száz tételnél azért ez már nem olyan jó móka. Nekem úgy a harmadik napon lett elegem a konyhai kisegítésből, az ötödik, utolsó napon pedig már egyenesen utáltam. Remélem, ennél rosszabb hetünk nem lesz. A végén azért köszönetképpen mindannyian kaptunk egy-egy kulcstartót, melynek egyik része egyben sörnyitó is. Hát, izé... ezt nehezen tudtuk értelmezni az adott vallási keretben. Én meg jókor voltam jó helyen, így hozzájutottam egy kis csokihoz is, amit állítólag megáldott maga a guru! Azóta sem mertem megenni, ki tudja, mi történne odabenn. Valaki azt javasolta, inkább rakjam fel az ebay-re... :-)
És aztán elmentek ők is, azt észleltük is. Most családjaink vannak, meg végre normális programok, holnapután például quadozni fogok meg íjászkodni, várom már.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése