Újjáéledés

Tegnap elvesztettem a bankkártyámat. 

Úgy volt, hogy Newportban a nagy bevásárlóközpontban beszereztem a napi édesség- és kólaadagomat, fizettem a kártyával, és azzal a lendülettel észrevétlenül ott is hagytam a pénztárnál. Már csak a Mekiben jöttem rá, hogy mi a helyzet. Namost otthon valószínűleg rögvest erős görcs kapott volna el gyomortájékon, most viszont teljesen nyugodtan visszasétáltam a boltba azzal a biztos tudattal, hogy meglesz az. És tényleg, amikor 10 perc múlva visszatértem, már mondták is, hogy az ügyfélszolgálaton átvehetem a kártyát. Hát, ilyen ez.

No de ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna a legutóbbi blogbejegyzés óta. Csak néhány szóban annyi, hogy először elhúzott a manager-helyettes, aztán a nyáron furcsa körülmények között, egyik napról a másikra a nagyfőnök is, aki az utóbbi tíz évben itt dolgozott. Azt mondták nekünk, hogy ő lépett ki, és barátsággal vált el a cégtől, tehát ha ezt így hangsúlyozták, akkor valószínűleg nem. Egyébként volt néhány pont, amikor én is majdnem szó nélkül leléptem, de aztán ezt nem tettem meg, viszont beolvastam néhány középvezetőnek, és ők is nekünk, volt itt minden. De mostanában ért véget a csúcsidőszak, nincs már akkora stressz, van már új (és jó) felsővezetéksünk, szóval megint kezdünk  itt mindannyian összebarátkozni egymással, ami jó kis szívmelengetős beszélgetéseket eredményez.  Kibékülni jó. Innen már könnyű lesz. 

Ja, tavalyhoz képest nagy változás, hogy idén volt nyár! Igazából itt már 20 fok felett ki vannak akadva a helyiek, hogy mekkora forróság van, de vagy 3-4 hétig nekem is melegem volt, szóval tényleg nyár volt. Még állítólag 3 jó napunk lesz, aztán jön az ősz, azzal együtt újra az iskolai csoportok, amit - ha mélyen magamba nézek - azért jobban szeretek, mint az indies-nek nevezett egyéni táborozó gyerekeket. És akkor itt el is jutottunk az indies gyerekeknek szóló kémprogramig, aminek a felelőse voltam ebben az évben. Az is megvolt, a viharos időszakban, és végül megdicsértek érte. Én jelenleg két dolgot tudok a leginkább értékelni benne: megtanultam bárhol elaludni, akár egy negyedórás szünetben is, és főleg hogy remekül fog mutatni a CV-mben. 

Most jó.

Nyáááár

Hát itt van. A hosszú hideg napok után a tavaszt szinte teljesen kihagyva megérkezett a nyár! (Persze csak amolyan itteni nyár, 22 foknál több nemigen lesz itt.) Ezt onnan tudom, hogy idén először én is rövid szoknyát vettem fel. Ezt látva a helyi kollégák szinte örömünnepet ültek, valamint ebédre barbeque lesz. Mondjuk abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ezt a szoknyám idézte elő. 

Egyébként minden oké, csak bevállaltam egy rakás új feladatot, meg idén kicsit jobban is szocializálódom, mint tavaly, ezért írok ide ritkábban. Az év elején a teljes szezonra kitűzött tervemet mostanra nagyjából megvalósítottam, pedig azért az sem volt teljesen kispályás, no de most majd lehet még nagyobbat álmodni.

Éééés kerek egy hónap és három nap múlva végre 10 nap szabadság, otthon! :-)

Ünneplések

Csak kapkodom itt a fejem, olyan tempóban folynak az események mostanában (is). Például itt volt a Húsvét, amit mi nem a szabadnapokból vettünk észre, mert azok nem nagyon korrelálnak az ünnepekkel itt a cégnél, hanem abból, hogy a szokásos pénteki all staff meeting végén bejelentette a főfőnagyfőnök, hogy akkor most irány tojást keresni. Erre megindult a 40 jelenlevő (egyébként felnőttkorú) ember, és rohantunk a megadott területre. Kicsit több rákészüléssel nagyobb csokikat is begyűjthettem volna, de idén még nem résztávoztam eleget (konkrétan akkor még egyáltalán nem is futottam), így be kellett érnem egy Creme Egg-gel és egy fehér csokis Milka tojással. Az előbbit egyébként csak akut vészhelyzetben (pl. súlyos csokihiány) ajánlanám.

És tegnapra (és mára) is jutott ünnepelni való, de ez csak ilyen kis privát ünnep. Arról van szó, hogy az iskolai nyári szünet idején speciális programokkal szórakoztatjuk a hozzánk érkező kispajtásokat, ezekről itt lehet tájékozódni, na és kiválasztottak a Mission Spy nevű program koordinátorának. Ez azt jelenti, hogy én leszek felelős az egészért, pl. hogy mi lesz a fedőtörténet, milyen hagyományos tevékenységeket végeznek a nap egyik felében, és milyen kémképességeket fejlesztünk a nap másik felében. Én a lenti előzetes tervvel indultam a pályázaton. 

Kb. két héttel ezelőtt lehetett beadni az elképzeléseinket a programra, tegnap volt az eredményhirdetés, és még most is örül a fejem, mert azt találták mondani a nagyfőnökök, hogy az összes pályázat közül (beleértve a többi programot is) az enyém volt a legjobb. Szóval asszem, ez valami projektmanagement-féleség lesz itt, meg kisfőnök leszek, beindult a kárrier, most már tisztán látszik ez. :-)  Szabad kezet kaptam a további tervezéshez és a megvalósításhoz, és persze a teljes felelősséget is. Első lépésben azt a helyi szemléletmódot kell egy kicsit jobban elsajátítanom, hogy "tervezz bátran, bármi  jó ötlet megoldható, mindenben segítünk, minden szükséges eszközt megkapsz". Még embereket is kapok majd, akiknek megmondhatom, mit csináljanak. Hű. Roppant izgi.

Vizesedés

Gyanítom, ezzel a címmel ismét tömegek fognak idetalálni a gugliról, mint annak idején a kockahas projektes bejegyzéseimhez, hát most szólok, hogy nem lesz itt szó semmiféle ödémáról vagy terhességről, ha csak ez érdekel, nem érdemes tovább olvasni.

No de miért is csak ez érdekelne, mikor annyi, de annyi érdekesség történik itt velem, lassan leírni sincs időm. Például a vizes témakörbe először a máshol már említett lifeguard tréningen merülhettem bele. Az nagyon tetszett, végre valami, ami bármikor az életben hasznosítható lesz. Maga a tudás is, meg a papír is, amit adtak hozzá, igazi royal lifeguard lettem. És ez - tekintve hogy otthoni munkahelyem öt hónap múlva igen nagy eséllyel elnyeri az "ex-" előtagot - nem egy utolsó dolog a jövőm szempontjából.

Megtanultunk mindenféle seb ellátást, újraélesztést fulladás és infarktus esetén, gerincsérültek mentését a medencéből, többféle mentési technikát különféle úszásnemekben, és még a helyes medencefigyelési technikára is szántunk néhány percet. Mondjuk azon már a helyiek is röhögtek, amikor videón néztük meg, hogy hogyan fordítja az úszómester a fejét jobbra és balra, hogy mindent lásson. És más nem is volt a bejátszásban. Na mindegy, hát hülyebiztosnak kell itt lenni, akkor nem lehet nagy baj. :-)  (Erről jut eszembe, valamelyik nap valaki leesett egy létráról, másnap reggel ki is hirdették, hogy megvan a ladder policy, amit még aznap mindenkinek el kellett olvasni és alá kellett írni. Namost ez egy - nem túlzok - 15 oldalas dokumentum a létra használatáról, képek is vannak benne, meg minden hasznosság, például hogy ne menjünk magasabbra a létrán, mint amit a munka megkíván. És kapaszkodjunk. Hát jó.)

Visszatérve az életmentéshez, megvolt a vizsga, az elmélet 100%-osra sikerült, a gyakorlaton is átcsúsztam, bár azért vannak kétségeim, hogy tényleg 65 másodpercen belüli idővel mentettem-e meg a sérültemet. Mindenesetre itt nem akarják az embert feltétlenül meghúzni a vizsgákon, ha látják az igyekezetet, az a tapasztalatom. Azóta már volt is néhány foglalkozásom az uszodában, ez is jó móka, főleg, amikor odakint 1-2 fok van, az uszodában meg 25.

Az életmentősdi után a vizes karrierem új fordulatot vett, a következő héten megint utazhattam úgy 300 km-t, hogy másnap részt vegyek egy 3 órás tréningen, majd még ugyanaznap vissza is autózzunk. És most így megszereztem ezt a képzettséget is, hogy: Level 2 Award in Water Testing. Öt évig érvényes, és arról szól, hogy hogyan kell az uszoda vizének klórszintjét és pH értékét megmérni. Konkrétan három darab tablettát pöckölünk a vízmintákba, a többit a számítógép elintézi. Durva dolgok ezek.

Vizesedésileg mindenféleképpen megemlítendő még a hetekig tartó eső, melynek következtében odáig jutottam, hogy megvettem az első gumicsizmámat. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem, vagy hogy volt az a mondás. :-) 

És végül a sárkányhajózás! Ez a projekt még erősen folyamatban van, eddig az első két tréningnapon vagyunk túl. Az annyira 'jól' sikerült, hogy a következő napra betegszabadságot kellett kivennem, valamint annyira morcos lettem a hidegtől, hogy magam is nehezen viseltem el magam. Egyébként a sárkányhajózás, úgy értem, az evezős része jó móka lenne, abban nem vagyok még túl jó, amikor a hajó hátuljában állva kell kormányozni. Márpedig instruktorként csak ez lenne a feladat, az evezést megoldják a kölkök, vagy ha ők nagyon bénák, akkor a kísérő tanárok. Szóval van még itt gyakorolnivaló. Most vasárnap lesz is rá alkalom, most talán már - a múltkori 1 fokkal szemben - akár 4-5 fok is lehet. Valamiért még ettől sem érzem úgy, hogy nagyon szeretnék a vízbe menni mentést tanulni...   

No és hogy a szappanopera vonal követői se maradjanak hírek nélkül, le kell írnom a legújabb fejleményeket. Joe exbarátnője megkeresett chaten, hogy jajdenagyon beszélni akar velem, mert csak én tudok elfogulatlanul véleményt mondani egy dilemmája ügyében. To cut a long story short, addig "ügyeskedtem", hogy végül újra összehoztam őket, most éppen együtt nyaralnak valahol Skóciában, hát azóta is egyfolytában gratulálok magamnak. Az a szerencse, hogy mindkettőjüket bírom.

Tréning orrba-szájba

Mivel egy fél ország a magaskötél vizsgámon izgul azóta is, most már elárulom, mi történt.

A high ropes area nevű területen kezdtük az értékelést, ott van - többek között - a trapeze, a catwalk és a Jacob's ladder. A vizsgáztató kérése az volt, hogy mindenki mutasson be a trapeze-on egy normál instruktori folyamatot, és egy olyat is, ahol a kedves vendég nem tud felmenni, így kb. félúton le kell engedni. Egy pár embernek a Jákobnál is le kellett vezetnie egy ilyen minifoglalkozást. Természetesen a kedves vendégeket is mi játszottuk el. A terv az volt, hogy "vendégként" megpróbálok távol maradni a félelmetes trap tetejétől, ezért gyorsan be is álltam instruktornak, egy kispajtás meg mászott, ahogy kellett, minden ment rendben. Node amikor én végeztem az instruktorkodással, akkor az a helyzet állt elő, hogy a csapat nagy része a Jákobnál volt elfoglalva, kb. csak én maradtam volna vendégnek a trapeze-nál. Gyorsan észleltem a vészhelyzetet, a betyárját, mondtam is magamban, de akkor eszembe jutott a mentő ötlet: itt az ideje wc-re menni. Még ha nem is kell, ugye. Így is történt, és mire visszaértem, már valaki más volt az elem tetején. Miután ő lejött, bevállaltam egy félig felmászós menetet, csak hogy ne tűnjön fel a vizsgáztatónak az ellenállásom. A vizsga hátralevő részében pedig a Jákob körül sertepertéltem, néha biztosítottam, néha másztam, de itt nem kellett túl magasra jutni.

Amikor itt mindenki végzett, átmentünk a mászófalra, amiről korábban azt hittem, nem lesz baj. Csakhogy akkor nem számoltam azzal, hogy odafent annyira lefagynak az ujjaim, hogy nem érzem majd, hogy mit és hol fogok... Persze küzdöttem, mint disznó a jégen, és végülis felértem, de azt sejtem, hogy nem ez lesz életem legjobb mászós élménye. 

Szóval végülis pipa.

Másnap megejtettük az íjászat, problémamegoldás, alacsonykötél, orienteering, sensory trail, aeroball képzéseket, ezek csak ilyen 'ismétlés a tudás anyja' alapon történtek, mindenki tartott már egy rakás ilyen órát korábban. A következő napra jutott az egyik kedvencem, a quad training, vizsga is volt, meg minden, igaz, a vizsga komolyságát némiképp csökkentette a kellős közepén tartott tűzriadó. Ilyenkor ugye ki kell vonulni a teremből, és egy 4-5 kérdésnyi ..ööö... 3-4 percnyi sétára levő másik épületbe kell csoportosan átfáradni. Hát, izé, mindenki átment. Mármint a vizsgán is. 

Egyébként az összes képzés közül a másik két kedvencem pont olyan, amit még nem végeztem, de bármi legyen is a tartalmuk, nagyon mókásnak tűnnek. Az egyik a létra tréning, a másik meg a balta tréning. Komolyan. Nem használhatsz létrát vagy baltát, ha nem kaptad meg a megfelelő kiképzést, papírt is kell aláírni erről is, besz*rás. :-)  Jó, a létrás az csak a karbantartó és a takarító csapatnak kell,  de ha például engem elküldenének fát vágni, simán mondhatnám, hogy sorry, I'm not axe trained. Így hát nem is nagyon töröm magam, hogy ebben a témában kitanítsanak.

Lesz viszont lifeguard training  most vasárnaptól 5-6 napig, aztán meg a sárkányhajózás március végén. Az előbbire felelőtlenül feliratkoztam, mert nem tudtam, hogy egyben elsősegélynyújtó tanfolyam is, annak minden vérességével együtt, az utóbbit meg várom nagyon. 

És végül álljon itt egy kép a legújabb, tegnapi oktatásról: fire extinguisher training! :-) Mint látszik, különféle tűzoltó készülékekkel bőszen oltunk egy ...ööö... másik tűzoltó készüléket! Brilliant, mondaná egy helyi. 

Furcsa hely ez, kérem.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D

Kétfelé lenni

A rengeteg csodálatos következmény mellett talán összesen két negatív hozománya van a tavaly kint töltött hónapoknak. Egyrészt már itthon is meg vagyok zavarodva egy-egy útkereszteződésnél, hogy most akkor melyik sávból jönnek a járművek. Ez még akár vicces is lehet. No de ott van a másik. Hogy akárhol vagyok, mindig hiányzik valaki. Amikor kint voltam, akkor az itthoniak, most meg azok, akiket kint ismertem meg. 

Alapvetően a hiánnyal még nem lenne akkora baj, ha lenne lehetőség belátható időn belül találkozni az adott emberekkel. Csak hát a távolság... 

Már csak két hét amíg visszamegyek, és már most úgy érzem, mintha kettétörne a szívem. Örülök, hogy hamarosan látom a kintieket és új kalandok várnak rám, de van bennem szomorúság is az utazással kapcsolatban. És nem (csak) azért, mert már megint össze kell pakolni az egész lakást, pedig tudjuk, mennyire szeretek pakolni.