A sütő

Azt mondta egy munkatársam jópár nappal ezelőtt, amikor a szabadságomról beszéltünk, hogy "szóval akkor mész vissza, a sütőbe...". 

És igen, hazajöttem.

Végig az járt a fejemben, hogy így rövid távon olyan kellemes ez a hely, hogy szinte kedve támad az embernek itt laknia. 

És aztán letelt a tíz nap, és most hajnalban már megyek is vissza.

Ilyenkor mindig fáj egy kicsit.

Persze aztán jó lesz ott is, nehogy félreértsen valaki. És új kalandok jönnek. Először is állásinterjúk formájában...    :)

Nyáááár

Hű, hogy eltelt má' megint az idő! 

Legutóbbi bejegyzésem után akartam még írni arról, hogy megnyílt a magyar bolt Ryde-ban, na azóta már be is zárt. Azért egyszer sikerült benéznem, Túró Rudiért mentem természetesen, csak éppen nem volt, be kellett érnem egy kapucíner szelettel. A hely leginkább a hiánygazdaság idejére emlékeztetett, a polcok igen szellősen voltak pakolva, a hűtőbe is simán befért volna még egy fél disznó lefagyasztva. Node sebaj, gondoltam, adjunk időt a biznisznek, majd egyszer visszatérek. A visszatérés végül elmaradt, illetve hát én ott voltam két hete, csak akkor már épp a berendezést pakolták egy nagy teherautóba. Ennyit a Túró Rudiról. (Egyébként nem hiányzik különösebben, csak ezt szokás felhozni a kiköltözés ellen bizonyos körökben.)

Valamint közben nyár(szerűség) lett. Múlt hétvégén kezdődött. Szombaton még dolgoztam, figyelmeztettek is minket a morning meetingen, hogy igyunk mint az ááállat, és a naptejet se felejtsük el, mert annyira forróság lesz, hogy 21 fok! Na mondom, jóvan, lassan kitavaszodik teljesen, de azért vasárnap megpróbáltam alkalmazkodni a helyi gondolkodáshoz, és a szokásos fotózós kirándulás helyett egyszerűen csak elslattyogtam a sandowni beachre, így ni: 

És ott feküdtem egész nap, jobbnál jobb könyveket olvasgatva. Meg kétszer belementem a vízbe, majdnem derékig. Lehet, hogy a fotózás helyett a strandolás lesz ezentúl a hobbim. 

Ennek szellemében ma is beacheltem egyet, ezúttal a ventnori parton. Az meg így nézett ki:

Látható, hogy az időjárási viszonyok változtak, de azért így sem nagyon szörnyű dolog a hullámokat hallgatva olvasni és/vagy a jövőt tervezni. 

Merthogy változások lesznek. Illetve már el is kezdődött a dolog. Jelentkeztem ugyanis önkéntesnek egy olyan alapítványhoz, ami hosszú ideje munkanélküli embereket segít állást találni meg az állás megtartásához szükséges képességeket fejleszteni. Na itt leszek szabadidőmben első körben job support volunteer, ami azt jelenti, hogy egy emberrel csak 1-2 alkalommal fogok találkozni, és például CV írásban vagy jelentkezési lapok kitöltésében segítek, vagy próbainterjút csinálunk. A későbbiekben pedig employment coach is lehetek, ez hosszabb folyamatot jelent, kb. 6-8 alkalmat személyenként, és például  a motiváció növelése vagy önbizalomfejlesztés lesz a cél. Ez nem csak azért lesz jó nekem, mert szeretek coach-olni és látni a fejlődést, hanem azért is, mert az én önéletrajzomat is eléggé fel fogja turbózni. Egy-két éven belül akár igazi, fizetett coach állást is kaphatok, a jelenleginél több fizetéssel, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyben több szabadidővel is, járhatnék haza akár kéthavonta is.

Ma voltam az első találkozón az alapítvány önkénteskoordinátorával ebben az épületben, és így elsőre mindketten lelkesek lettünk attól, amit nyújthatunk egymásnak. Persze nem lehet csak úgy hirtelen jótékonykodni, egy rakás papírt ki kellett töltenem előtte, és még valami hivatalos ellenőrzésre is elküldték a papírjaimat. Szóval még kb. 3 hét várakozás, aztán tényleg beindul a dolog! 

Más világok

Ott hagytam abba legutóbb, hogy egy remek könyvet olvastam el éppen. Na ez azóta úgy módosult, hogy mindjárt végzek a másodikkal is, de nem kell parázni, további 4-5 vár még a sorsára. Tavaly igyekeztem visszafogni magam könyvvásárlás-ügyileg, merthogy hogy fogom majd hazavinni őket, így az egész év alatt vettem talán kettőt. Idén úgy gondoltam, nem foglalkozom a szállítással, elvégre nem lehet állandóan ideiglenesen lenni valahol. 

Szóval a könyvek. Úgy kezdődött, hogy valahová kirándultam, és ha itt, a szigeten kirándul az ember, akkor tömegközlekedésileg nagy valószínűséggel érintenie kell vagy Newport vagy Ryde város buszállomását. Én pont nyugatra mentem, ezért Newport volt az átszállóhely. Történetünk szempontjából annyit érdemes tudni, hogy a könyvtár a buszállomás mellett található (csakúgy, mint a Sportsdirect, a Morrison's élelmiszerbolt vagy a McDonald's; vannak még ruhaboltok is, de az angol divat kb. egy szinten áll az angol építészettel, mindkettőt csak kivételes esetben ajánlanám - no de ez nem is fontos jelenleg, csak azért írtam, hogy legyen valami elképzelése az olvasónak a helyszínről). Az egyik kedvenc helyem Newportban a könyvtár, de épp nem akartam bemenni, csakhogy megláttam a táblát, hogy kiárusítás. Ennek nyilván lehetetlen ellenállni. 

Bent 40 pennyért árultak egy csomó könyvet, köztük azt a különlegességet is, amire végül én csaptam le. Donna Williams Nobody Nowhere című művéről van szó, magyarul ezt  Léttelenülre sikerült lefordítani. Egy magasan funkcionáló autista nő önéletrajza ez, pontosabban arról szól, hogy életének első 25 évében hogyan észlelte a környezetét, és hogyan próbálta megérteni önmagát és az ő szempontjából nagyon furcsa külvilágot addig, amíg rá nem jött, hogy mi van vele, és később hivatalosan is meg nem kapta az autizmus diagnózist. Az önéletrajzi részekben nagyon kemény dolgokat is leír, de ami engem megfogott, az az, hogy mennyire elképzelhetetlenül más az ő világa kognitív szinten. Mindenkinek ajánlom, de aki meg kapcsolatban van autizmussal élő gyerek(ek)kel, azoknak meg főleg. Van a könyvnek folytatása is, a Somebody Somewhere: Breaking Free from the World of Autism, próbálom majd azt is beszerezni. 

A második jó könyv az amazontól jött, ezzel már tavaly is nagyon szemeztem, de nem szabad halmozni az élvezeteket, egy évre egy Khaled Hosseini könyv jár. De az jár. Szóval amint megérkeztem, megrendeltem a legújabbat, az And the mountains echoed címűt (magyarul És a hegyek visszhangozzák, ha valaki a libri oldaláról akarná megrendelni, el ne olvassa az értékeléseket, mert valami nagyon okos elspoilerezte a végét, szerencse, hogy csak most kerestem rá). Most sem kellett csalódnom, kellően bonyolult, de azért követhető történet egy eredendően afgán család tagjairól, akik aztán ide-oda vetődnek a világban. Nekem ez is felfoghatatlan, hogy hogy lehet ennyire jól megírni egy sztorit. Dehát nyilván ezért nem én írok regényeket. Jövőre viszont baj lesz: nincs több műve Hosseininek. Lehet, hogy írnom kellene neki egy emailt, hogy gyorsan oldja meg ezt a problémát. Van még néhány hónapja hogy összehozza a következő 4-500 oldalt.

Magasban

Előre mondom, nem történt semmi különleges, most csak update-elem az előzőekben már tárgyaltakat.

Kezdjük például a szomszéddal és a füldugókkal. Megérkezett a 11 különböző párat tartalmazó csomag, de csak az elsőt bontottam még fel. Ugyanis kipróbálás közben rá kellett jönnöm, hogy bár csökkenti a szomszéd kolléga által kiadott hangokat, viszont a saját légzésemet olyan hangosnak hallottam tőle, hogy annak a nyugodt éjszakának is annyi volt. No nem baj, nálam hamarabb elalszik a srác általában, az első negyven percben leadja a koncertet, aztán csendben van. Ha esetleg mégsem, akkor megpróbálom valamilyen hangeffekttel felébreszteni, és aztán attól van csendben. Szóval azt mondhatom, összességében jobban jártam, mint tavaly, amikor minden este 2-3 ordítósgyilkolós filmet kellett végighallgatnom. A jelenlegi szomszédom igen becsülendő módon fülhallgatóval tévézik, és vígjátékokat néz, mert nagyokat nevet. 

Aztán a kötelek. Legutóbb még nem voltak meg a vizsgák, most meg már igen! Először, egy szombati napon az abseiling-et pipálhattuk ki. A vizsgáztatóval már jól ismerjük egymást, azt hiszem, ő volt az, aki az első évben meghúzott egyszer, de aztán sokkal többször átengedett később. Eredendően új-zélandi a pasas, de egyszer csak vett egy hajót, és azóta évente 10 hónapot hajózgat erre-arra, 2 hónapig meg pénzt keres, többek között ezekkel a vizsgákkal. Ezen szoktam ámuldozni, hogy mennyire mobilisak ezek az angolszász népek, például a tavalyi munkatársaim közül jelenleg élnek Ausztráliában, Olaszországban, Peruban, Namíbiában és Ecuadorban is. És ilyenkor az is eszembe jut, hogy bizonyos szempontból nekem is milyen jó lett volna hamarabb elkezdeni az utazást. 

No de térjünk vissza a kötélvizsgákra. Így két és fél év után a vizsgáztató szinte már emlékezett is a nevemre, én meg szinte értettem is, amit mondott. Mert valami kegyetlen akcentusa van. Azt hiszem :-) , arról beszélgettünk most, hogy mióta vagyok itt, és hogy kezdetben csak a BBC angolra voltam hitelesítve. Pontosabban _én_ erről beszéltem, azt csak remélhetem, hogy ő is. 

Másnap a Ground up level 2 fantázianevű vizsgára került sor, ez magában foglalja az összes olyan köteles tevékenységet, ahol felfelé halad a kedves vendég (innen a ground up kifejezés), és 2 vagy 3  kötelet kell felügyelni, mert 2-3 ember egyszerre mászik (ezért level 2). Na, egy ilyen vizsga a világ legunalmasabb dolga. Hatan vizsgáztunk level 2-re, és volt öt-hat level 1-es versenyző is. Namost mindenkinek le kellett vezetni egy normál mászást meg egy olyat, ahol mentésre volt szükség. Délután fél egykor kezdtünk, negyed háromkor kezdtük unni, és fél ötre végeztünk. De legalább ez is megvan most már. 

A poszt elején hazudtam, nem csak update lesz, hanem újdonságok is. Például: tavaly belekezdtem egy képzésbe, amit igazából illett volna még abban az évben befejeznem, de idő- és motivációhiány lépett fel, így 63%-os elkészültségi szinten rekedtem. Szerencsére! Mert kiderült, hogy a tavalyi képzései vezetőm lelépett, és az a Dzsó került a helyére, akiről korábban volt már itt szó. Na, gondoltam, ebből komoly munka nem sok lesz. Igazam volt, már túl vagyunk az első találkozáson, komolykodás helyett  röhögtünk egy csomót, viszont haladtunk is azért. Többek között kitöltöttem egy angol olvasásértési tesztet. A gép egy rakás szövegből választ random módon, namost nekem egy olyat dobott, melyből kiderül, hogy miért jó idegen nyelveket tanulni. Hát, ööö... Dzsó is mondta, hogy szerinte ez nekem menni fog. :-)  És tényleg, átmentem, most már papírom van arról, hogy tudok angolul olvasni. 

Úú, annyi mindenről írhatnék még, például hogy milyen remek könyvet olvastam el (angolul, most, hogy már papírom van róla) de egy kicsit elszaladt velem a billentyűzet, legyen mára ennyi elég. Összességében a hosszú téli punnyadás után olyan most itt, mintha szárnyakat kaptam volna, így ni:

Micsoda kezdetek

Ma volt az első szabadnapom ebben az évben, ennek örömére össze is foglalnám, mi történt eddig.

Múlt pénteken, miután megérkeztem és kölcsönösen örültünk egymásnak a régiekkel, valamint kedélyesen elcsevegtünk néhány új emberrel is, megtudtam, hogy a régi jó szobámat már odaadták másnak. Állítólag azért, mert elvesztették azt a lapot, amire tavaly mindenki felírta, hogy melyik szobában szeretne lakni. Na nem baj, azért még ugyanabban a "negyedben" kaptam helyet, csak a másik oldalon. Most ezt látom, ha kilépek az ajtón:

A memóriában erősek emlékezhetnek is rá, hogy Montreálnak hívják a negyedet, és csak itt vannak egyszemélyes(nek tűnő) szobák. Viszont amit most kiutaltak nekem, az pont a zuhanyzó mellett található, ami ilyen papírvékony falak mellett akusztikailag nem a legnyerőbb. Tehát el is cseréltem a szobát egy velem egyszerre érkezett pajtással, becuccoltam, élveztem az új szagot, szóval nagy volt az öröm!

 Egészen éjfélig. Akkor kezdett el horkolni. A szomszédom. Vagy hát ilyen falak mellett úgy is mondhatjuk, a szobatársam. De valami irtózatosan hangosan. Miután magamhoz tértem a nagy ijedtség után, feltűntek szemem előtt a majd sorozatosan ébren töltendő éjszakák, és hogy majd milyen rossz hangulatom lesz az álmosságtól, és hogy akkor talán érdemes lenne már rögtön másnap hazamenni. És röviddel azután, hogy idáig értem a gondolatmenetben, abbahagyta a srác a horkolást. Azóta elég jó éjszakáink voltak, 10-15 perces műsorokat nyom csak, azt meg némi fülhallgatós zenével ki lehet bírni. A Pink Floyd "Momentary lapse of reason" című albumát szoktam ilyen célra használni, de még sosem értem ébren a végére. Ez - annak fényében, hogy otthon rendszeresen akár másfél-két órát is forgolódtam, mire elaludtam - kifejezetten örvendetes. 

Azért a biztonság kedvéért rendeltem füldugókat. Természetesen hosszas tájékozódás után, mert ha egyszer például beteg lesz a szomszéd és egész estéssé válik a műsor, akkor kegyetlen idők jönnek majd, amire alaposan fel kell készülni. Szóval gugli, amazon.com vásárlói visszajelzések, minden, ami kell, el is ment vele két óra az életemből. De végül ráakadtam a tökéletes megoldásra: 11 párból álló válogatás a legnépszerűbb füldugómárkákból, csak 2,5 fontért! Mára meg is érkezett a csomag, ki lehet próbálni, melyik jön be a legjobban.  

Azt azért hozzá kell tennem, hogy azóta megismertem a szomszédot (mármint látványra is, mert a napirendjét a hangok alapján már tudom), viszonylag jófejnek tűnik, könnyebben alakítható :-) , mint a tavalyi, például a reggeli és esti hangos rádiózásról már le is szoktattam. Biztos ő is örül, hogy én lettem a szomszédja...

Szombaton kezdődött a munka. Az első délelőtt ilyen induction-nek nevezett eligazítás volt, elmondták például, hogy mi változott (nagyjából minden, pl. ledöntötték a magasabb mászófalat, amit a magaskötél vizsgáig hál'istennek nem is építenek újra), milyen esetekben szabad a vendégeket megérinteni, nehéz tárgyak szállításakor egyenes háttal kell mozogni és meg kell tervezni előre az útvonalat, és ajánlatos naponta zuhanyozni és fogat mosni. Hát, öö, igen.

Aztán sorban jöttek a tréningek, de ezek nekünk, akik most 14-én érkeztünk, már csak ilyen emlékeztető tréningek, mert az előző évben tartottunk már ilyen foglalkozásokat. Íjászat, aeroball, sensory trail, tunnel trail, sárkányhajózás, problémamegoldós játékok, gyorsan lenyomtuk mindet. Idén szerencsére nem kellett vízbe borulnunk a hajóval, csak békésen evezgettünk, így ni:

Azóta volt is már két sárkányhajós foglalkozásom igazi gyerekekkel, remek volt, úgy fújt a szél, hogy a szokásostól eltérően úgy versenyeztünk, hogy a hajók egy-egy hosszú kötéllel ki voltak kötve, nehogy elsodródjunk Portsmouthba. Csak kétszer estem majdnem ki a hajóból.

Belekezdtünk a magaskötelezésbe is, de annak még nem értünk a végére. A magasságfóbiám viszonylag jól tartja magát, de csak le lesz az küzdve egyszer! Addig is nézzétek, milyen ügyesen elvagyok a talajon (a három kötél közül balról az elsőnél láthattok, kék sisakban): 

Munkafronton nagyjából ezek voltak a lényeges események eddig. Ma meg ugye szabadnap, ügyintézéssel és bevásárlással töltöttem. Tervezetem buszos szigetnézést is, de az történt, hogy belealudtam, ami az emeletes busz tetején az első sorban ülve elég nagy genyóság azokkal szemben, akiknek ott már nem jutott hely, hogy valóban nézelődjenek, valljuk be.

Viszont a vásárlás megvolt. Például beszereztem egy új dzsekit. Elég drága volt, szívtam a fogamat rendesen. Végül úgy döntöttem, hogy így két év után talán már alkalmazkodhatnék a helyi éghajlathoz, mert az úgy tűnik, nem fog hozzám, és vehetnék egy _tényleg_ eső- és szélálló darabot. Így is lett. Este ki is próbálhattam, jó cucc, megáll rajta pici gömbök formájában a vízcsepp, ahelyett, hogy beszívná, izgi. :-)

Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.  

Az első nap, 2014

Kicsit csalóka a cím, mert nem teljes nap volt, meg a megérkezés után nagyjából semmi sem történt még, node végülis úgyis az a lényeg, hogy megérkeztem. Megint. Bocsánat a spoilerért.

Hajnali 3:26-kor kezdődött. A taxit 3:40-re rendeltem, de sikerült megérkeznie 14 perccel hamarabb, hát nyilván nem voltam még kész. Viszont nem tudtam, hogy számít-e fel várakozási díjat, így inkább rohantam, mint az állat, hát nem esett jól. A sálamat és a meleg sapkámat ennek megfelelően otthon is hagytam. A reptérre 4:05-re értünk ki, közben megtudtam néhány fontos információt a sofőrtől, például hogy az új villamosokat, amik a 3-as vonalon fognak járni, a spanyoloktól vesszük. 

A reptéren két dolgot fogadtam meg gyorsan: 1. lehetőség szerint hétfő reggel inkább nem utazom többet, olyan tömeg volt, és 2. leszakadófélben levő fogóval rendelkező táskával sem. Na mindegy, amint lehetett, leadtam a táskákat, megkérdezték, viszek-e robbanóanyagot, mondtam nem, mondták akkor jó, mehetek a kapukhoz. Így is történt, újabb hosszú sor végén levehettem végre az összes pulóveremet és természetesen a bakancsomat is, mindent ki a zsebemből, majd átsétálás a biztonsági kapu alatt. Hát nem besípolt?? Rögtön állítottak is félre áttapogatni. Sajnáltam kicsit a műveletet végző nénit, mert addigra a hajnali rohanásnak megvolt már a hatása, hát reméljük, tartanak törölközőt ilyen célokra. Na, gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, hogy nem maradt-e pénz a zsebemben, de amint a zsebemhez nyúltam, olyan szigorúan leállítottak, hogy én is kezdtem megijedni, hogy nem vagyok-e tenorista. Végül persze kiderült, hogy nem. Aztán az utánam következőnél is besípolt, szóval volt dolga a néninek rendesen.

Ezek után már simán mentek a dolgok, betereltek minket egy festői szépségű hangárba, belül az volt kiírva wizzair színű betűkkel, hogy Moscow meg Istanbul, hát jóvan, talán kis kerülővel megyünk. Aztán meglett a londoni sor is. Megállapítottam, hogy helyezkedésben jó vagyok, valahogy mindig a sor első harmadába kerülök. Így el is foglalhattam a gépen a kedvenc helyemet, jobb oldalon, kicsit a szárny mögött (ez azért jó, mert a kilátás mellett azt is gyorsan lehet észlelni, ha kigyullad a szárny. De azt nem tudom, ez miért jó. :-) ), a folyosó mellett. Időben elindultunk és időben megérkeztünk, kétszer volt kicsit rázós a légifolyosó, és másra nem emlékszem, mert elkezdtem bepótolni az éjszaka kihagyott alvást.

A további útvonal London Luton reptér - London Victoria buszállomás - Clapham Junction vasútállomás - Weymouth volt. Ezt onnan tudom, hogy így foglaltam a jegyeket, de - a fenti okból -  sok tájat itt sem láttam. A Victorián már olyan sokszor voltam, hogy a könyökünkön jön ki. Viszont a Clapham Junction, na aaaz már valami! Állítólag London legforgalmasabb vasútállomása, nem egy Rákosrendező. Majdnem megtréfáltuk egymást a lifttel. Merthogy a lépcsőn nem volt kedvem lemenni az aluljáróba (gondoltam én), hát beszálltam a teherliftbe, és a két gomb közül (le és fel) magabiztosan megnyomtam a lefelét. Erre azt mondja a lift, hogy door opening. Na mondom, próbáljuk meg újra, lefelé gomb, door opening megint. Szerencsére, mielőtt valakitől segítséget kértem, bátorkodtam megnyomni a felfelé gombot is, és lássunk csodát, elindultunk a _felüljáró_  irányába. Ja, hogy felfelé vezet az út, úúúgy könnyű. 

Azt hihettük eddig, hogy a Harry Potterben J.K. Rowling mókázott a 9 és 3/4. vágánnyal, de itt a bizonyíték a képen, hogy Angliában nem csak egész számú vágányok vannak, hanem pl. 1/6, 7/9 és 10/11 is. Lehet, hogy a kviddics is igazi sport. 

Ez pont jó lesz zárszónak mára, persze az utazásnak még nincs vége, hiszen még mindig csak a vasútállomáson várakozunk, de lesz folytatás! Legnagyobb valószínűséggel már holnap! 

Utolsók

Most már szinte statisztikailag is jelentős elemszám alapján mondhatom: az indulás előtti napokat nehéz elviselni. Még úgy is, hogy vágytam már vissza (oda), és úgy is, hogy belátható időn belül jövök is vissza (ide).  És mégis, az újdonság izgalma mellett van valami kis meghatározatlan fájdalom ilyenkor. Majd ha egyszer nagyon bátor leszek, belegondolok, hogy mi is ez pontosan és meghatározom.  

Jönnek az utolsók mindenből. 

Utoljára nézem meg mindjárt a Sokkoló függőségeket a Life Networkön, ez azért hiányozni fog. Úgy 3 napig, aztán lesz más program. Utoljára sétáltam a belvárosban, legalább sütött a nap, ilyen sem lesz most sokáig. Az angolok igazán kezdhetnének valamit az időjárásukkal. Befizettem az utolsó csekkeket, nagybevásárlás sem lesz már. Mondjuk vásárolni úgysem szeretek. Azért ma még be kellett mennem egy drogériába, bár tegnap is ott töltöttem egy fél órát, de akkor még nem sikerült döntenem. Ma sem volt egyszerű. De: aranyfényű mokka (vazze! :-) ), az lesz a fejemen!

És több pizzát sem rendelek már. Lehet, hogy mákos gubát még igen!

Tegnap fejeztem be az utolsó, a hetedik könyvet, amit a "téli szünet" alatt olvastam, újba már nem kezdek bele. A könyvek közül négy afrikai orvosokról szólt a gyarmati időkből, volt egy hangulatuk, az biztos. Aztán rákattantam Fehér Klárára. Vele még a Négyen, meg a béka című klasszikus kapcsán ismerkedtem meg, anyukám olvasta fel még az emlékezetes hétfői tévéadásszünetek idején. Most lebuktam, de igen, nemcsak hogy éltem, de még emlékeim is vannak ebből a legendás korszakból! Szóval először a ránk maradt méternyi Fehér Klára kötet közül a Narkózist emeltem le a polcról, majd a jellegzetes retró hangulat úgy magával ragadott, hogy maradtam a szerzőnél, ezúttal Perben, haragban. Jó volt, jó, de harmadjára jött a csúcs, a Hová álljanak a belgák? A cím alapján azt hittem, ez is valami könnyed kis sztori lesz, de végül nagy mélységeket járhattam be képzeletben. A második világháborútól a nyolcvanas évek végéig tartó történet azt mutatja be, hogy egy család hogyan szóródik szét (és marad együtt?) a világban a történelmi események hatására. 

Hogy milyen vándornak lenni, és milyen otthon maradni.

Na, mindenesetre legközelebb már kintről jelentkezem, a repülés miatt na aggódjatok, azt megoldom hétfő hajnalban, amíg ti alszotok meg ébredeztek. Az átszállásokkal sem lehet gond, hagytam elég sok időt a csatlakozásra, csak arra kell figyelnem, hogy ébren maradjak, amíg várakozom. 

És aki arra tippelt, hogy pakolás _helyett_ írtam ezt a bejegyzést, na annak meg igaza van... 

Öngól

Úgy kezdődött, hogy itt a rám szakadt nagy szabadságban elkezdtem tévézni. Ez önmagában még nem lett volna baj, de egyre gyakrabban kötöttem ki az Investigation Discovery csatornán, ahol mindenféle nyomozós történetek mentek. A legizgalmasabbak eltűnt emberekről szóltak, na ebből legalább naponta megnéztem egyet. Nem is igazán akartam, de amint odakapcsoltam a 60-as csatornára, mindig épp valami érdekes részletről volt szó, hát azt meg már csak kivárja az ember, hogy hogyan bontakozik ki a sztori... Egyébként ez nem ilyen kitalált sorozat, mint pl. az NCIS, CIS vagy Rex felügyelő :-)  (ezek soha nem is érdekeltek), hanem megtörtént eseteket mutat be, hétköznapi emberekkel. Bárkivel előfordulhat. És ezzel el is érkeztünk az öngólhoz: azt hiszem, tönkretettem a fotós pályafutásomat, hát tudjátok, mikor fogok ezentúl csak úgy ismeretlen városokba kirándulgatni, hogy egyszer csak úgy váratlanul eltűnjek?!?  Neeem, majd legfeljebb a newporti főutcán fogok fel-alá járkálni, ha elkap a kilométerhiány. Á, ez sem jó, valaki például egy mosodából tűnt el a saját városából. Az sem segít, ha többen megyünk, az egyik epizód szerint egyszerre három nő veszett el nyomtalanul 20 évvel ezelőtt. És akkor az óceánjárós rejtélyről még nem is beszéltünk. Hát-bor-zon-ga-tó!

Rájöttem ám, hogy le kell állnom ezzel a sorozattal. Már másfél hónapja nem nézem. Maradt a Bekasztlizva külföldön, az Amerika legkeményebb börtönei a NatGeon, és a Sokkoló függőségek a LifeNetworkön, ezekkel még megbirkózom. :-)  Micsoda kifinomult lélekre vall ez a lista, hehe... Talán javíthat az összképen, ha bevallom a Játék határok nélkül-t is. :-)

Jé, hogy telik az idő!

Nemrég valamelyik nap ránéztem a naptárra, és mit látok?? Hát hogy épp tíz éve lesz idén, hogy utoljára maratont futottam. Jó, igazából nem ezt láttam, hanem azt, hogy 2014, és bonyolult kognitív folyamatok eredményeként jutottam e következtetésre. És még az is eszembe jutott, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy egy egész évtized elteljen maraton nélkül, ugye?

Tehát: újrakezdés! (Ó, hányszor írtam már le ezt a szót mindenféle kontextusban... de mondjuk elég sokszor be is jött.) 

A tervben jelenleg 3 fő cél van:

1. visszaszerezni a futóerőnlétet annyira, hogy ne essen rosszul élvezzem a mozgást és ne törjön rám a futás utáni fejfájás és nagyhalál;

2. 2014-ben is lefutni a Needles terepfélmaratont, mert az olyan hagyomány lett, mint az új Khaled Hosseini könyvek olvasása: minden évben meg kell történnie egyszer. Az eddigi eredményeim 2:25 és 2:23, idén jó lenne 2:15 körül beérni.

3. a fentiekből adódóan egy teljes maraton, ennek ideális esetben október 12. előtt kellene megtörténnie, hogy nehogy kifussunk (értjük, ugye?) az évtizedből. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik is lenne a célmaraton, mert például ki tudja, hol leszek éppen akkor. Még azon is gondolkodtam, hogy hazajönnék a jubileumra a fíling miatt, de lehet, hogy egy ismeretlen pálya jobban motiválna. No, majd kiderül.

És nem csak terv van ám, hanem hozzá is kezdtem a megvalósításhoz. A patakparton nagyon elszaporodtak a köcsög kutyások, akik póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kis édeseket, így hát mostanában a festői szépségű panelházak között körözgetek. Mondjuk amilyen köd van, nagyjából mindegy is. A maival együtt idén már háromszor futottam, és már van fejlődés: lassan két óra eltelt a legutóbbi óta, és még mindig nem fáj a fejem. Szerintem kezdek edzett lenni.

No, ez van. (Valamint meg mernék esküdni, hogy volt még egy blogbejegyzésem a szeptember 4-i óta, amit most nem látok, de nem is emlékszem, hogy miről szólt, szóval lehet, hogy mégsem. :) )