Már egy hete

Nem, nem az anyázós vers következik most.

Hanem az úgy volt, hogy lassanként kipihenve a celta kurzus megpróbáltatásait, múlt hét pénteken délután elküldtem a jelentkezési lapot pídzsíelnek, hogy akkor most négy év outdoorkodás után én angoltanár leszek. Hétfőn délelőtt jött is a válasz, hogy jóvan, csak előbb küldjem el a szükséges dokumentumokat, úgymint diploma és angoltanári végzettséget igazoló bizonyítvány. Itt egy kicsit megfagyott a vér az ereimben, ugyanis ezeket már a jelentkezéskor feltöltöttem. Na, gondoltam, mi lehet a gond, hát ha nem fogadják el valamelyik iratomat, akkor itt fog összedőlni a gondosan felépített terv, melynek csak egy közbeeső pontja az angoltanítás, majd más lesz a fő cél. Mindenesetre elküldtem emailben is az anyagot, egy órán belül meg is írták, hogy oké, jók ezek, csak eddig nem látták a jelentkezési felületen, hogy feltöltöttem. És hogy majd szólnak, ha esetleg lesz valami.

Így az "esetleg" után kicsit hosszabb várakozásra számítottam, meg is lepődtem, amikor másnap délelőtt két szerződés várt a postafiókomban: kezdeni kéne rögvest, ahogy ráérek. Azaz április 1-től, azt adtam meg az első alkalmas időpontnak. Aztán pihenhetek egyet, és június végén megint szeretettel várnak. Hurrá, hurrá. Szerdán visszaküldtem az aláírt szerződést, és így egy héttel azután, hogy jelentkeztem az állásra, minden papírmunka el van intézve, sőt már a repülőjegyet és a vonatjegyet is lefoglaltam. Szeretjük az ilyen gyorsreagálású cégeket. :-)

Meglepő módon nem vagyok (még? :-) ) betojva a feladattól, talán azért, mert korábban már hetekig töprengtem azon, hogy milyen már hogy Angliában tanítanék angolt, mikor ott van az a sok anyanyelvű is. Végül akkor arra jutottam, hogy ha a vezetőségnek megfelelnek a nem anyanyelvi tanárok is, akkor én nem fogok ezen problémázni. Majdcsak lesz valahogy, nekem csak menni kell a cél felé. De azért valahol vicces ez a helyzet...

Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.