Már egy hete

Nem, nem az anyázós vers következik most.

Hanem az úgy volt, hogy lassanként kipihenve a celta kurzus megpróbáltatásait, múlt hét pénteken délután elküldtem a jelentkezési lapot pídzsíelnek, hogy akkor most négy év outdoorkodás után én angoltanár leszek. Hétfőn délelőtt jött is a válasz, hogy jóvan, csak előbb küldjem el a szükséges dokumentumokat, úgymint diploma és angoltanári végzettséget igazoló bizonyítvány. Itt egy kicsit megfagyott a vér az ereimben, ugyanis ezeket már a jelentkezéskor feltöltöttem. Na, gondoltam, mi lehet a gond, hát ha nem fogadják el valamelyik iratomat, akkor itt fog összedőlni a gondosan felépített terv, melynek csak egy közbeeső pontja az angoltanítás, majd más lesz a fő cél. Mindenesetre elküldtem emailben is az anyagot, egy órán belül meg is írták, hogy oké, jók ezek, csak eddig nem látták a jelentkezési felületen, hogy feltöltöttem. És hogy majd szólnak, ha esetleg lesz valami.

Így az "esetleg" után kicsit hosszabb várakozásra számítottam, meg is lepődtem, amikor másnap délelőtt két szerződés várt a postafiókomban: kezdeni kéne rögvest, ahogy ráérek. Azaz április 1-től, azt adtam meg az első alkalmas időpontnak. Aztán pihenhetek egyet, és június végén megint szeretettel várnak. Hurrá, hurrá. Szerdán visszaküldtem az aláírt szerződést, és így egy héttel azután, hogy jelentkeztem az állásra, minden papírmunka el van intézve, sőt már a repülőjegyet és a vonatjegyet is lefoglaltam. Szeretjük az ilyen gyorsreagálású cégeket. :-)

Meglepő módon nem vagyok (még? :-) ) betojva a feladattól, talán azért, mert korábban már hetekig töprengtem azon, hogy milyen már hogy Angliában tanítanék angolt, mikor ott van az a sok anyanyelvű is. Végül akkor arra jutottam, hogy ha a vezetőségnek megfelelnek a nem anyanyelvi tanárok is, akkor én nem fogok ezen problémázni. Majdcsak lesz valahogy, nekem csak menni kell a cél felé. De azért valahol vicces ez a helyzet...

Keep calm and carry on

Tegnap volt pont fél éve, hogy megérkeztem a szigetre. Ennek örömére gondoltam, írok már egy kis helyzetjelentést, mielőtt a legutóbbi blogbejegyzés féléves évfordulójára sor kerülne.

Most, hogy otthon elkezdődött a hajtás, nálunk lecsengőben van a szezon. A múlt héten elment az utolsó adag Indies is, aminek azért a legtöbben valahol mélyen örültünk. Elmentek a családok is, amit viszont én nagyon sajnálok, mert jófejek voltak, pl. örültek mindennek meg megköszönték a munkánkat, szóval én nagyon szerettem velük dolgozni. Az utóbbi két hétben elkezdtük a lazítást, most például annyira nincs vendég, hogy épp kényszerszabadságra küldtek két napra. Végre az időjárás is észbe kapott, nyár van, nyár - itteni mértékkel, persze. Szóval kirándulgatok, vendégeket fogadok :) , strandon heverészek, szakdolgo, emlékeket gyűjtök, töprengek az elmúlt fél éven és azon, hogy hogy vagyok én itt és hol leszek jövő ilyenkor. És közben hálás vagyok minden nehé kihívásért is, amit leküzdöttem.

Mondjuk főleg az elején volt sok ebből, aztán egyszer csak észrevettem, hogy valahogy úgyis mindent megoldok. Onnantól meg sokkal egyszerűbb lett minden. Elindítottam a saját challenge of the week projektemet, melynek keretében hetente legalább egyszer jól ki kell lépnem a komfort zónámból. Néha keresnem kellett a kihívást, néha adja az élet, ugye :-) . 

Valahol a nagy szigeten, úton az újabb kihívások felé...

Mint például a legutóbbit is. Ugyanis vendégmunkára küldtek néhány pajtásommal a cég Windmill Hill nevű bázisára, ahol kiderült, hogy ők egy teljesen más rendszerben dolgoznak, mint mi itt. Más az időbeosztás, és másképpen kell felkészülni az egyes tevékenységekre is. Egy fél napunk volt megtanulni mindent, hát nem mondhatom, hogy mindig teljesen képben voltam. :-)  És ha már kép: ezen a képen kb. a közepénél látható két kis faház, na arrafelé töltöttem időm nagy részét, magaskötelezéssel. 

Tapasztalatnak jó volt, de azért mindannyian örültünk, amikor a három nap után hazatértünk.

(Áh, igazából azt hiszem, nem is ezekről akartam írni eredetileg...)