Utazások

Újabb gyors helyzetjelentés: 

• véget ért az idei nyári 10 hetes tanári karrierem: hosszú munkanapok, felejthetetlen élmények, öhm... hogyismondjam... érdekes emberek,  csodaszép kilátás, pihentető beachtúrák, kezdőtőke a továbbiakhoz, mind kipipálva;

• aztán megvolt az egyhetes országjáró túrám is: Frome, Hereford, Colwyn Bay főbb megállókkal. Aki most azt gondolja, hogy ezek közül bármelyiket is azért látogattam meg, mert a legutóbbi Dzsó ott nőtt fel, az téved. Na jó, nem annyira. És tettem még rövidebb kirándulásokat Conwy-ba, Bangorba és  Llandudnoba. Ez utóbbi egy roppant jópofa település, bátran ajánlom mindenkinek. 

• És végül megérkeztem szerencsepróbálásom helyszínére. Eléggé északon vagyunk, így a korábbi tapasztalatokból okulva ezúttal nem kérdeztem semmit a vasútállomásokon.  

• Beköltöztem a kényelmes kis kuckómba, ahonnan az üzleti birodalmamat irányítani fogom :-) a kezdeti időkben, és a csoki/cukor-hercegnők-játékállatok vonal mentén összebarátkoztam a helyi kiskorúakkal. Úgy érzem, minden remekül alakul. Már csak azért is, mert nagy meglepetésemre már ma akcióba lendültem: jelenleg éppen 13 biznisz témájú honlap van megnyitva a gépemen. Az egyikből például kiderül, hogy Manchester a hatodik legjobb város az országban a vállalkozásra, egy másikban meg már be is jelentkeztem egy jövő szerdai konzultációra cégalapítás témakörben a manchesteri könyvtárba. Csak apró részletkérdés lehet, hogy konkrétan nem abban a városban lakom; majdcsak megmondják, hogy hogyan tovább, ha esetleg nem ők az illetékesek.

Időjárás előrejelzés

Látszik már a köpönyegen is az elutazásom napja. Az időképen már régóta, az nem is nagyon szokott megérinteni, na de a köpönyeg, az a vízválasztó. Konkrétan két hét múlva ilyenkor már egy kinti hotel vendége leszek, és hát bármennyire jó élmény is lesz ez, azért ilyenkor elszomorodom, írtam már tavaly is, azt hiszem. A stressz meg majd akkor jön, amikor a bbc.com meteorológiai oldalán is megjelenik _a_ dátum, ők öt napra jósolnak előre. 

De most még nincs pánik, inkább egy kis hiányérzetem van. Az itthon töltött idő alatt voltak ugyan találkozások ismerősökkel, barátokkal, de be kell valljam, kicsit azért többre számítottam. Volt, hogy én kezdeményeztem, és olyan is, hogy inkább vártam arra, hogy azt érezhessem, hogy másnak hiányoztam én. Szóval köszönet azoknak, akik hívtak, tényleg nagyon örültem. A történet másik oldala meg talán ezzel a kétlakisággal is jár...

Na de nézzünk inkább a jövőbe, van még két hét, ebbe bele kell férnie két fogorvosi kezelésnek (mondtam már, hogy milyen arany keze van az új fogorvosomnak? még az érzéstelenítés sem fájt eddig, egyszerűen zseniális!), némi hivatalos ügyintézésnek az egyetemen, hogy a diplomámat majd kint is elismerjék, és még remélhetőleg egy pár teázásnak is. 

Hipp-hopp, eltelik az idő, és aztán egyszer csak megint letesz a repülő Lutonban, és másnap már Wales-ben ébredek. 

Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.  

Az első nap, 2014

Kicsit csalóka a cím, mert nem teljes nap volt, meg a megérkezés után nagyjából semmi sem történt még, node végülis úgyis az a lényeg, hogy megérkeztem. Megint. Bocsánat a spoilerért.

Hajnali 3:26-kor kezdődött. A taxit 3:40-re rendeltem, de sikerült megérkeznie 14 perccel hamarabb, hát nyilván nem voltam még kész. Viszont nem tudtam, hogy számít-e fel várakozási díjat, így inkább rohantam, mint az állat, hát nem esett jól. A sálamat és a meleg sapkámat ennek megfelelően otthon is hagytam. A reptérre 4:05-re értünk ki, közben megtudtam néhány fontos információt a sofőrtől, például hogy az új villamosokat, amik a 3-as vonalon fognak járni, a spanyoloktól vesszük. 

A reptéren két dolgot fogadtam meg gyorsan: 1. lehetőség szerint hétfő reggel inkább nem utazom többet, olyan tömeg volt, és 2. leszakadófélben levő fogóval rendelkező táskával sem. Na mindegy, amint lehetett, leadtam a táskákat, megkérdezték, viszek-e robbanóanyagot, mondtam nem, mondták akkor jó, mehetek a kapukhoz. Így is történt, újabb hosszú sor végén levehettem végre az összes pulóveremet és természetesen a bakancsomat is, mindent ki a zsebemből, majd átsétálás a biztonsági kapu alatt. Hát nem besípolt?? Rögtön állítottak is félre áttapogatni. Sajnáltam kicsit a műveletet végző nénit, mert addigra a hajnali rohanásnak megvolt már a hatása, hát reméljük, tartanak törölközőt ilyen célokra. Na, gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, hogy nem maradt-e pénz a zsebemben, de amint a zsebemhez nyúltam, olyan szigorúan leállítottak, hogy én is kezdtem megijedni, hogy nem vagyok-e tenorista. Végül persze kiderült, hogy nem. Aztán az utánam következőnél is besípolt, szóval volt dolga a néninek rendesen.

Ezek után már simán mentek a dolgok, betereltek minket egy festői szépségű hangárba, belül az volt kiírva wizzair színű betűkkel, hogy Moscow meg Istanbul, hát jóvan, talán kis kerülővel megyünk. Aztán meglett a londoni sor is. Megállapítottam, hogy helyezkedésben jó vagyok, valahogy mindig a sor első harmadába kerülök. Így el is foglalhattam a gépen a kedvenc helyemet, jobb oldalon, kicsit a szárny mögött (ez azért jó, mert a kilátás mellett azt is gyorsan lehet észlelni, ha kigyullad a szárny. De azt nem tudom, ez miért jó. :-) ), a folyosó mellett. Időben elindultunk és időben megérkeztünk, kétszer volt kicsit rázós a légifolyosó, és másra nem emlékszem, mert elkezdtem bepótolni az éjszaka kihagyott alvást.

A további útvonal London Luton reptér - London Victoria buszállomás - Clapham Junction vasútállomás - Weymouth volt. Ezt onnan tudom, hogy így foglaltam a jegyeket, de - a fenti okból -  sok tájat itt sem láttam. A Victorián már olyan sokszor voltam, hogy a könyökünkön jön ki. Viszont a Clapham Junction, na aaaz már valami! Állítólag London legforgalmasabb vasútállomása, nem egy Rákosrendező. Majdnem megtréfáltuk egymást a lifttel. Merthogy a lépcsőn nem volt kedvem lemenni az aluljáróba (gondoltam én), hát beszálltam a teherliftbe, és a két gomb közül (le és fel) magabiztosan megnyomtam a lefelét. Erre azt mondja a lift, hogy door opening. Na mondom, próbáljuk meg újra, lefelé gomb, door opening megint. Szerencsére, mielőtt valakitől segítséget kértem, bátorkodtam megnyomni a felfelé gombot is, és lássunk csodát, elindultunk a _felüljáró_  irányába. Ja, hogy felfelé vezet az út, úúúgy könnyű. 

Azt hihettük eddig, hogy a Harry Potterben J.K. Rowling mókázott a 9 és 3/4. vágánnyal, de itt a bizonyíték a képen, hogy Angliában nem csak egész számú vágányok vannak, hanem pl. 1/6, 7/9 és 10/11 is. Lehet, hogy a kviddics is igazi sport. 

Ez pont jó lesz zárszónak mára, persze az utazásnak még nincs vége, hiszen még mindig csak a vasútállomáson várakozunk, de lesz folytatás! Legnagyobb valószínűséggel már holnap! 

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D

A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Te is más vagy, te sem vagy más

Azt gondoltam korábban, hogy annyira rá fogok parázni erre a holnap kezdődő csoportvezetői szerepemre, hogy a blog még eszembe sem fog jutni. Aztán most meg azt kell észlelnem némi felkészülés után, hogy egészen magabiztos lettem, szinte várom is már azt a 60 gyereket. Jó, ketten leszünk a csapatra, úgy azért könnyebb is. Azt tudom róluk, hogy KS2 az életkori besorolásuk, ami Key Stage 2-t jelent, viszont hogy ez mit takar, arra még nem jöttem rá. Szóval hasznos infó ez. :) Na ezt csak azért írtam le, mert most, hogy nyugodt vagyok, írhatok is egy bejegyzést ide. 

 

Ez pedig a nemzetköziségről fog szólni. 

Kezdjük azzal, hogy engem minek néztek eddig! Sokszor lengyelnek, egyszer orosznak, bolgárnak, és néhányszor spanyolnak is. Ez utóbbin meglepődtem, azt hittem, a spanyol akcentus felismerhetően más. Azért némi találgatás után be szoktam vallani az igazságot, ami után mindig, de tényleg mindig elsüti valaki _azt_ a poént. Nem fogom leírni, melyiket. :) Volt egy csapat, ahol bekamuztam, hogy a Marsról jöttem, mert az új munkaügyi törvények szerint minden nagyvállalatnak alkalmaznia kell valakit egy másik bolygóról. Először gyanakodtak, de olyan ügyesen ragaszkodtam a sztorihoz, hogy végül néhányan elhitték. 15 évesen... hát, ööö... Jó, mondjuk amelyik nép ilyen szellemkultúrát ki tud alakítani, az talán a marslakókban is jobban tud hinni. Azóta sem világosítottam fel őket. :)

No de nem csak én vagyok ám "alien" itt a környéken, hanem a munkatársak és a vendégek között is előfordul ilyen-olyan. És ezt nagyon szeretem. A kollégák között ott van ugye Szása, a német (retail department - magyarul bár és bolt), Angel, Chus és még egy spanyol, valamint egy eritreai srác, akinek nevét még nem tudtam megjegyezni (housekeeping department), Viktor, szintén spanyol (catering department). A spanyolok, bár jófejek, azért messze nem tartoznak a macsó kategóriába. Az activity department nem angol tagjai (rajtam kívül) Skóciából, Írországból, Walesből és az USÁból érkeztek, látjuk, hogy nekik azért nincsenek nyelvi gondjaik.

Lássuk a vendégeket! Először ott volt a titokzatos Miss Hunt, akiról csak hallottam, hogy magyar és itt tartózkodik. Aztán volt a már kint született, de magyarul beszélő kiscsaj, akivel a magaskötélpálya alatt találkoztunk, és ezen a héten egy kislány azért örült meg nekem nagyon, mert a dédapja magyar volt. De nemcsak magyar leszármazottak járnak ide, hanem ausztrál, lengyel, pakisztáni, osztrák, bolgár, sőt még ugandai gyerekkel is beszéltem már. És volt egy teljes csoportunk Franciaországból néhány héttel ezelőtt. Tegnap pedig a kanadai kontingens hagyta el a tábort. Kíváncsian várom, ki jöhet még.

Az a legszebb az egészben, hogy ez a téma itt nem "ügy", senki   - beleértve a született briteket - sem gondolja (vagy legalábbis nem hangoztatja) azt az egetverő hülyeséget, amit sokan otthon, hogy a saját nemzet különb lenne egy másiknál. Ez is nagyon tetszik.

After all, we all smile in the same language...

Helyzetjelentés, 2012. február 1.

Ma egy hete tudtam meg a hírt, de annyi minden történt azóta, mintha már egy hónapja lett volna. Aláírtam a szerződést. Lefoglaltam a repülőjegyet, rendeltem új kontaktlencséket és dombornyomásos bankkártyát, akciós bőröndöt kerestem, elvégeztem a szakdolgozati kutatásom nagy részét. Ma pedig eljött "háztűznézőbe" a leendő lakóm, és megvolt az első állásinterjúztatás a helyemre.

Nagyon furcsa érzés.

Próbálok minden olyan pillanatot bevésni az emlékezetembe, amikor olyanokkal vagyok, akiket kedvelek.
Sokan támogatnak, akár csak egy-egy szóval vagy tekintettel, ezért igazán hálás vagyok.
Mostanában gyakrabban könnyezik a szemem. Talán a hideg miatt.
Mondom, nagyon furcsa érzés.

Még pontosan három hét.

Még egyszer az elengedésről...

No, kb. fél napig tartott az Anglia projekt elengedéses szakasza, úgy is mondhatnám, ennyit engedtek nekem. Mint már említettem, miután tegnap délelőtt még várakozásra intett a Cég, délután sms-ben kaptam egy használhatatlannak bizonyult telefonszámot, hogy hívjam má' fel őket. Mivel ez egész este nem sikerült, megírtam nekik, hogy tudjátok, kivel szórakozzatok lécci, hívjatok már inkább ti, vagy küldjetek egy jó számot mindenkinek, aki szereti, és továbbra is erősen gondolkodtam, hogy erőltessem-e még ezt. És akkor ma délután utánam nyúltak, konkrétan felhívott egy kedves női hang. (Valószínűleg egy ember is tartozott hozzá egyébként.)

Kedélyes beszélgetésünk lényege az volt, hogy kevesebb, mint egy hónapon belül jelenjek meg a felkészítő képzésen, és annak sikeres elvégzése után foglaljam el hosszú távú munkahelyemet az általam elsődleges célpontként megjelölt központban. Na, erre varrjunk gombot! Hát jó, mondtam, akkor legyen így.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelenleg még kicsit be vagyok tojva az addig is rám váró szervezési feladatoktól, és eléggé ambivalens érzéseim vannak a projekt néhány más részével kapcsolatban is. De még korábban eldöntöttem, hogy amint elfogadó választ kapok a cégtől, tudatosan a pozitív oldalra fogok koncentrálni. Szóval most ezen vagyok, hogy aztán tényleg a Nagy Kalandot kezdhessem meg február végén.

Mindenki elmegy

Jó, nem szó szerint mindenki, de egyre több helyről hallom. Most például az a pajtás, akivel november óta együtt ültünk a tűkön ezügyben, hetente megbeszélve a fejleményeket. Hát, én továbbra is ott ülök, és ez eléggé olyan érzés, hogy "wááááá...!!", viszont neki már most sikerült, és ez meg olyan érzés, hogy... hát, nem is tudom. Örülök, persze, az nem vitás, csak ezt beárnyékolják egy kicsit azok a körülmények, amik miatt mindketten (és még sokan mások) elpályáztunk innen. És ha nekem is sikerül, akkor nagy eséllyel akár évtizedekig nem találkozunk majd.

There's no place like home. Haha.

Inclusion, Day 7 & 8

A reggeli bemelegítős drakula játék után elkezdődött az ötletelés az állami gondozott fiatalok számára tervezendő programról. Délután mozi My name is Khan, and I'm not a terrorist címmel, vicces és elgondolkodtató is volt egyben, megtekintése zsebkendővel mindenféleképpen ajánlott. Esti program: portugál, török, olasz és szlovén kultúrest sok nemzeti jellegű kajával. És egyébként is túl jól vagyunk tartva itt, a fogadóban, a havi csokiadagomat is rég túlléptem már. 

Valamint:

Másnap megérkeztek vendégeink a gyermekotthonból, kivétel nélkül mindenki nagyon cuki (höhö) volt, beleértve a mi tréningünk résztvevőit is. A nap további része az általuk tervezett és vezetett programmal telt, mindannyiunk megelégedésére. A "mieink" az első hét nap inputját nagyszerűen átfordították outputba, öröm volt látni, még a tekintetük is megváltozott. Valószínűleg az enyém is, de erre mondjuk számítottam is. :) 

Este búcsúbuli, mert a jordánoknak már holnap haza kell indulniuk. Slideshow az eddigi fényképekből, a képválogatással én szívtam, a zenével pedig a trénerpajtások. De megérte...

Szóval olyan volt ez a nap, hogy wow, nagyjából ennyi az, amit szavakkal most ki tudok fejezni. Azt hiszem, irigyelném magam, ha nem itt lennék. :)

Inclusion, Day 5 & 6

Most powerful position - komoly játék a sérülékenység erejéről, na ez sem volt semmi... Este szépséges coaching zárás egy rakás pozitív visszajelzéssel. Utána jordán és palesztin kultúrest, nem a könnyedebb fajtából. Egy nap alatt többet tanultam, mint máskor két hét alatt. Ebből sejthetjük, hogy  többek között miért  is szeretem az experiential és/vagy outdoor educationt. Egyre erősebben sejtem, hogy ez az én utam.

Valamint:

A Jákob, a nagybetűs. Egyszer majd én is megmászom, de most asszisztensként csak a többiek küzdelmeit néztem végig, meg a beülők és sisakok felvételében segítettem. Így is tanulságos, a mai meghatódás-kvóta is teljesítve. Egyébként ez igaz minden eddigi napra ezen a tréningen. 

A mai kultúrest romániai részében végrevégre megint ehettem zakuszkát, a francia rész pedig csoportos kánkánozásba fulladt.
Hát így...

Inclusion, Day 3 & 4

Egyiptomi kultúrest zenével, diavetítéssel, egyiptomi kajákkal, népviselettel, kellemes "idegenvezetőkkel".

Valamint:

A Fal - a legkeményebb outdoor kirekesztős szimuláció ever, nagy érzelmekkel, csodaszép lezárással.

Still feeling really good.

Inclusion, Day 2

A legjobb dolog ma: csoportos coachingot vezetni a nagyon nemzetközi kiscsoportban. Má' eléggé megszerettük egymást.  :)

Nehéz elképzelni, hogy vége lesz egyszer ennek az intenzív együttlétnek...

Azér' estére elég kevés energiám marad, mást nem is mondanék most.

Inclusion, Day 1

Egyiptomiak, palesztinek, izraeliek, szlovének, romániaiak, olasz, jordániaiak, portugálok, magyarok.

Nos, ez már most jobb, mint amire számítottam. Pedig az sem volt kevés.  :)

Imagine, believe, achieve

Szóval van az a jövő évre tervezett álmom, amiről sokan már tudnak is, de azért mégsem írom még ki nyilvánosan. És most érzem azt, hogy aktívan teszek a megvalósulásáért., megyek ide-oda, tanulok új dolgokat, egyszer majd magasra mászom, meg ilyenek. Konkrétan ez a mostani 19 napos munkahetem is erről a megvalósításról (is) szól, amellett, hogy persze többnyire jó móka is. Egyre inkább úgy gondolom, hogy sikerülni fog. Tök jó érzés az, hogy minden nappal egyre közelebb kerülök, és ez nem valami külső tényezőnek, hanem saját magamnak köszönhető.  :-)

Lehet majd még külső tényezős része is a folyamatnak, de ha most ügyesen dolgozom a projekten, befolyásolhatom azt is.

Szob - Kismaros biciklitúra, 2011.08.21.

Nos hát, túl vagyok a táboron, ami tényleg csodákat tett, és az az én nagy szerencsém, hogy nem csak a kiskorúaknak, hanem - többek közt - nekem is, ilyen ez az élményterápia, csoda egy dolog, de tényleg! Így hát a nyári hullámvasút egy viszonylag magas pontján zárom a szezont, és már tudok igazán örülni az új fényképezőgépnek is. Ezért amint túlestem a tábori kóron, el is vittem kirándulni. A tegnapi Szob - Kismaros biciklitúrának kettős célja volt: egyrészt ugye további barátkozás a géppel és a természetfotózás műfajával, másrészt pedig aktív napozás, lábügyi barnulás. Ez utóbbi eredményét most nem publikálom, személyesen tekinthetik meg a nagyon érdeklődők, de annyit mondhatok, elégedett vagyok vele. :)  Viszont hogy legyen valami tartalma is ennek a posztnak, akkor nyilván a barátkozásról kell most közzétennem valamit. És úgy is lesz!

Azt rögtön le is szögezném, hogy a következő képek mind afféle kísérleti célból készültek, és szerencsére bőven van még hova fejlődnöm. (Meg a felszerelésnek is...) Szívesen veszem a konstruktív kritikákat! 

Az első megálló rögtön Szob és Szob alsó között volt, mintegy másfél kilométerrel a kiindulási ponttól. Igazából azért, mert már nagyon éhes voltam. De ha már úgyis hátizsákot bontottam, elővettem a gépet is, és játszadoztam egy kicsit a mélységélességgel, mert még nem volt olyan gépem, ami tudott volna ilyesmit. Szóval ez az első ilyen páros:

Ez pedig az a kép, amiről hosszas gondolkodás után sem tudom eldönteni, hogy tetszik-e. Itt a középső részen volt a fókusz, és azt gondoltam, jó lesz a köves rész homályosabbnak is, de valahogy mégsem az igazi. Talán túl sok a köves rész? Na mindegy, egyébként sem annyira éles, amennyire szeretném.

Aztán - már jóllakva - tovább tekertem, egészen a kedvenc részemig, az új bicikliútig. Ez kb. Szob alsó magasságában lehet:

A jobb oldali az előre vezető út (na ezt sem gondoltam, hogy leírom valaha...), a bal meg ahonnan jöttem. A bal mintha egy kicsit sötét lenne (és még mindig a képekről van szó!).

Aztán megint az élességgel szórakoztam, a korlátot választva tanulmányi alanynak: 

 

 Ez majdnem teljesen tetszik, csak lehet, hogy az éles rész, a repedés túlságosan jobbra került.

Na mindegy. A következő alany a biciklim volt, és ott úgy beállítottam valamit, hogy az egész kép szétégett, mint az ááállat. Pedig micccsoda kompozíció lett volna, kérem...! :) Viszont a bukósisakom színe jól mutat, azért is teszem ide a képet. :)

De lépjünk is túl ezen gyorsan, már csak azért is, mert következik a kedvencem. Ezt akár háttérképnek is betenném, ha nem fűzne erős érzelmi kötődés a jelenlegihez.

És egyszer csak sajnos véget ért ez a jó kis erdős rész, és kiértem erre a virágos rétre:

Valahol itt születtek ezek az alkotások is:

A virágos-kerekesből sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni jobb beállításokkal (pl. a virágok között is van, amelyik nekem zavaróan életlen), de mondjuk elsőre 'jóvanaz', a beállításokat meg majd gyakorlom, ígérem. A bike service pedig tényleg ott van 8,5 km múlva, csak nagyon kell figyelni, ha észre akarja venni az ember.

Na, még a Nagymarosnál készült képek közül mutatnék meg egy párat, aztán legyen elég nektek ennyi :) .

Íme a látkép:

És a bicikli-tanulmány, nekem ezek közül a középső a leginkább bejövős:

A történethez hozzátartozik, hogy ezen a ponton ettem egy málnás jégkrémet, aztán  több kép már nem is nagyon készült, mert nagyon rákoncentráltam arra, hogy megtaláljam Kismarost. A térkép alapján ugyanis sokkal közelebbinek gondoltam. Így amikor már vagy negyed órája tekertem, távol mindenféle lakott területtől, kezdtem belenyugodni, hogy benéztem a letérő utat. És akkor egyszer csak ott volt előttem a Duna utca, majd Kismaros vasútállomás, ahonnan ismét a MÁV színvonalas szolgáltatásait vettem igénybe. 

Szép volt, jó volt, visszatérek, ha eljön az őszi színek szezonja.

Balatoni túrák I. - Az örvényesi szabadstrand

Engedve a nagy nyomásnak, elárulok most néhány dolgot az örvényesi szabadstrandról.

Kezdjük rögtön azzal, hogy Balatonfüred (és Tihany!) felől érkezve balra kell lefordulni a bicikliútról a táblával megjelölt helyen. Két szakaszon is meg lehet ezt tenni, a viszonylag kevéssé ismerős turista nyilván az első adandó alkalommal fogja. Na, ami ez után következik, az (majdnem) mindennél durvább: kavicsos, poros bekötőút, ráz, mint a fene, ha nem jön szembe senki, akkor sem egy leányálom. Ha meg jön, a turista szemét becsukja, bátran áthajt a porfelhőn, aztán majd lemossa magáról, ha beért a híres Vadkacsa szabadstrandra (élő buli szombat esténként amúgy, és hogy hol? hát a Vadkacsa büfében!). 

A másik út viszonylag konszolidáltabb, mondhatni aszfaltozott, de kb. másfél plusz kilométert jelent, és kétszer át kell kelni hozzá a forgalmas úton (ami azt hiszem, a 71-es nevet viseli). Ezt használja a turista a második látogatásától kezdve.

Maga a strand meglepően jól kiépített, már ahhoz képest, hogy ingyenes. Én csak egy egyszerű partszakaszra számítottam, ehelyett vannak például dísznövények, sportpályák és biciklitárolók is. Ezen a képen a figyelmes szemlélő észreveheti az én bringámat is, ha nem kicsinyítettem volna le így a képet, akkor magam is meg tudnám mondani, hogy melyik az a kettő közül.

Ez a kép, itt jobbra, na ez a technikai jellegű épületeket mutatja. És elrejtőztem rajta én is a kedvenc fürdőshortomban!

Minden strandon vannak hangoskodó életvidám, labdázó gyermekek is, kis édesek, na, ez a hely sem kivétel.

És ha már strandról beszélünk, akkor legyen egy kép a vízfelületről is. Ez nem részlet, ez az egész, ami a strandhoz tartozik. Két oldalról nádas, szemből úszómesteri csónak határolja, úszóizomlázért nem ide érdemes jönni.

Mindent összevetve: aránylag jó hely ez.

Reggeli edzés a Balatonnál

Az már önmagában elég irreális, hogy reggeli 8 óra 15 perckor én nem hogy ébren, de még bringán is legyek. Főleg ilyen hideg, szeles időben, mint amilyen ma volt. Aztán mégis megtörtént, a Balatonszepezd-Balatonfüred viszonylatban. Ha durva filozofikus síkra szeretném terelni ezt a blogbejegyzést, azt is mondhatnám, hogy nahát, ha egy ilyen irreális esemény bekövetkezik, akkor akár bármely más irreális esemény is bekövetkezhet, tehát van ok a bizakodásra. De ez a gondolat messzire vezetne, gyorsan merülő akksival rendelkező laptopról nem is merülnék bele.

Szóval ülök a fent említett bringán, tekerek a jövőbeli közepes mértékű izomtudat reményében, próbálom a fejemet a nyakamon tartani a szélvihar ellenére, nézegetem a tájat, amikor egyszer csak azt veszem észre, hogy lefújt a szél a bicikliútról. De komolyan. Egy balos széllökés következtében gyorsan az út melletti füves részen találtam magam. Gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően hamar, és esés nélkül visszavezettem a gépet a megfelelő helyre, majd röhögtem magamon egy sort. Onnantól már alig adódott nehézség, leszámítva három keményebb emelkedőt. Ezek közül az egyik belesétálós volt, a másik kettő meg olyan, hogy némi nyögéssel le lehetett küzdeni. Aztán már tényleg lehetett tájat nézni, (közben meg átgondolni és feldolgozni az előző napokat), hoztam is ide némi bemutatóanyagot a festői szépségű Örvényes külterületéről:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez volt a hátam mögött. Mielőtt megfordultam lefotózni.

Mellettem az öböl, vagy mi.

Ez pedig a menetirány. Mit mondjak, élőben szebb volt.

Sajnos több helyen nem állhattam meg fotózni, mert  időre tekertem, délelőtt 10-re már a füredi közparkban volt programom, de az már egy másik történet. :) Ide még annyi tartozhat, hogy délután egy majdnem négyórás bealvással sikerült kompenzálnom a reggeli megpróbáltatásokat, valamint megvan az izomtudat is.

Nyaralás

Tegnap megérkeztem.

Ma ezt láttam:

Holnap jön a vízvezetékszerelő.