Az első nap

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Talán rögtön a repülőtéren, ahová kb. 4 és fél órával a gép indulása előtt érkeztem meg, jobb az óvatosság, ugye.

Miután megtekintettem a terminált, azon az oldalon telepedtem le, ami itt látszik ezen a remek felvételen. Felváltva sírdogáltam és netezgettem.

Már csak egy kicsit kellett netezni és bejelentkezni a facebook-on, mire megérkezett az elintegető bizottság is. Biztosították, hogy a bőröndöm illendő módon, a vásárlói cédula nélkül utazhasson, majd útjára indítottuk a csomagot Stuttgart felé.

Nem sokkal ezután el kellett kezdeni búcsúzkodni, majd beterelődtem a beszállókapuhoz vezető labirintusba. Akkor már igencsak sírni kellett volna, de a fent említett bizottság olyan ravaszul helyezkedett, hogy nem lehetett teljesen megzuhanni, csak tartani kellett magam. Az egyik oldalon a nemszületésnapos, a másikon az ünnepelt a felmenőjével, a harmadikon meg a még talán legmagasabb tag állt, nem volt olyan 10 métere a labirintusnak, ahol jöhettek volna a könnyek. Aztán átmentem a biztonsági kapun, ami mindig izgalmas, de most nem sípolt be, majd jött a cipőlevevős performansz, amit valamiért viccesnek találtam, oldotta a hangulatot. Egészen addig, míg - már az elzárt részen - fel nem hívott búcsúzási céllal az Újlakó, na annyi aztán elég is volt megint. (-,:

És egyszer csak felszálltunk. A gépre, meg a géppel.  Ez a kép ezen a helyen csalás, mert már leszállás után készült. Csodaszép volt a kilátás, az egyik oldalon még Budapest fényei látszódtak, a másikon meg a naplemente színeiben lehetett gyönyörködni. Jó lett volna lefotózni, de szerintem nincs az a gyors záridő a gépen, amivel ellensúlyozni lehetett volna az akkor még igencsak erőteljes kézremegésemet, hát régóta sejtjük, hogy milyen bátor vagyok. :) 

Kb. negyed óra telt el az útból, amikor elkezdtem azt érezni, hogy hát itt már nincs mit tenni :) , kezdődik az új élet, és ez jó. 

Az előző nap felépített nagyszerű terv, mely szerint az utazás előtt keveset alszom, hogy jól lefárasszam magam, és majd a repülőn bepótolom az alvást, egészen ez utóbbi pontig működött: tök kómás voltam már, aztán mégis ébren maradtam végig. Így hát volt időm megállapítani, hogy a repülés alapvetően remek dolog, csak nem nagyon kéne jobbra-balra döntögetni azt a gépet.

Mint kiderült, a csomagfeladásnál nagyot hibáztunk, Stuttgart helyett az is Manchesterbe érkezett. Hát akkor már magamhoz szólítottam, és ezen a felüljárón át eljutottunk a vasútállomásig. Tényleg ilyen kék, nem fotosopp. 20:17 perckor megtaláltam a jegyárust, kaptam jegyet, megkérdeztem, hogy honnan indul a vonat (de minek, mert a következő pillanatban már el is felejtettem, annyira kellett valamire koncentrálni), futottam egyet a vágányokig, és ott megkérdeztem  valakit megint, hogy melyikre szálljak. Na, ez volt a nagy hiba: egy szavát sem értettem. De így konkrétan. Hoppá. Az egy dolog, hogy a helyzetet megoldottam,  ott ültem a 20:20-as vonaton, mert volt ott más kérdezhető ember is, nadehát mégis... jó nagy sokk volt. 

Aztán a szállás is: házőrző kutya, nem működő szobanyitó kártya (5 alkalommal - a végén rájöttem, hogy én bénáztam, de addigra a recepciós is megjárta néhányszor az első emeletet :) ), hideg szoba, fűtés, túl meleg szoba, reflektorfény beszűrődése, mozgó ablakok, utcazaj. Még jó, hogy a gépen nem aludtam, ugye.

Kicsit megviselt ez a tegnapi nap. Ezt onnan tudom, hogy alig ettem valamit,  bár éhes voltam, 1-2 falatnál több nem esett jól. Egy kifli Ferihegyen, egy Mars szelet a gépen, és három otthonról hozott kis pogácsa volt a napi menü, ami - az én esetemben :) - elég sovány teljesítmény.

Viszont ha most folytatnám ezt a posztot, akkor megtudnánk, hogy másnap hősünk sorsa valamelyest jobbra fordul, például beszél három olyan személlyel is, akinek minden szavát érti, és ezek közül csak kettő magyar!  :) De hogy ma nem fogom ezt megírni, az hóttbiztos! 

Holnap délutántól drukkoljatok, jól eldől majd, hogy mi a helyzet a nyelvi skillekkel, elég lesz-e mindez a munkához...