Note to self

So what's common between running a marathon and completing a celta course?

No, this is not the first line of a joke. Or maybe I just don't know that joke.  :-)

I wrote about how the first one happened on different running sites, a bit more than 15 years ago, so I'm not going to write about that now. And I really wanted to write about the celta last month, but I was lacking two essential factors: time and words to describe the experience. I spent a month with 13 people who inspired me in various ways, for which I cannot be grateful enough.  I have plenty of time now but I'm still looking for the right words so I'm not going to write about that either. 

However, there is something important that I can write about, and that is the trick how I coped with the challenges of these very different projects to turn them into two of the most rewarding "journeys" of my life so far. So, the trick and the answer to the question above is the following: both of them were the result of conscious experiments with mindsets.

I was in the second year of my university studies when somebody told me that people don't change significantly after they grow up. And in a few weeks, I heard it again and again from different sources  and I thought "this is bulls**t, I can't see any reason why you wouldn't be able to change if you want to". I also thought that life would be very boring if I stay like that for the rest of it. So that was when I decided to try to refute that statement. First, I had to find an area in my life where a change could be noticeable, and it had to be a significant change too, as small ones were still possible according to my sources. And that was how I started to focus on sports. The most hated and rejected types of activity in my first 20 years. It's enough to say that I had some serious arguments with my PE teacher in primary school and although high school PE started a bit better, in two years' time my teacher suggested getting an exemption from the lessons instead of just being there and demotivating others in the class. To turn this attitude into running marathons, well, that might count as a significant change. And this is exactly what happened in less than two years. Refutation done. Don't you ever dare to tell me that you can't change.     

The experiment with the celta was the result of a question that I had heard only a month before, but I wish I had known about it much, much earlier. This is possibly one of the top 5 questions to ask in life:

"What would you do if you were just 5 % more committed?"

The idea behind this is that if you are 100 % committed to your aim, you will reach it (if it is theoretically possible for a human being). However, being completely committed might seem too hard, especially when circumstances are more difficult, and that's when this question is very useful. 5 % is not a big deal, is it? You can do that any time and no matter what your aims are, you can always find a small step to take. So I asked this question from myself before the course and one of the answers was "I could read some grammar stuff if I was 5 % more committed", so I did it. And I asked this quite often at  nights when I was fed up with writing lesson plans and the answer was "if I was a bit more committed, I would do it properly", so I did it and it was so much fun in the end. (The good thing about this technique is that sometimes you can decide not to be more committed - I did this on the evening before my last teaching practice. I knew I could spend more time filling in one more part of the lesson plan, but keeping my eyes open for 15 more minutes was just too big a price to pay that night.) 

Anyway, the experiment was successful, I passed the course with a good grade, nice feedbacks from  team-mates, too and lots of heart-warming moments during the four weeks. The question seems to be working.

The "bad" news is that after these experiments I can't blame anyone if I do not reach my goals in the future...  

And my next dream is to be a confident public speaker  - I will get there somehow.  :)  

Ünneplések

Csak kapkodom itt a fejem, olyan tempóban folynak az események mostanában (is). Például itt volt a Húsvét, amit mi nem a szabadnapokból vettünk észre, mert azok nem nagyon korrelálnak az ünnepekkel itt a cégnél, hanem abból, hogy a szokásos pénteki all staff meeting végén bejelentette a főfőnagyfőnök, hogy akkor most irány tojást keresni. Erre megindult a 40 jelenlevő (egyébként felnőttkorú) ember, és rohantunk a megadott területre. Kicsit több rákészüléssel nagyobb csokikat is begyűjthettem volna, de idén még nem résztávoztam eleget (konkrétan akkor még egyáltalán nem is futottam), így be kellett érnem egy Creme Egg-gel és egy fehér csokis Milka tojással. Az előbbit egyébként csak akut vészhelyzetben (pl. súlyos csokihiány) ajánlanám.

És tegnapra (és mára) is jutott ünnepelni való, de ez csak ilyen kis privát ünnep. Arról van szó, hogy az iskolai nyári szünet idején speciális programokkal szórakoztatjuk a hozzánk érkező kispajtásokat, ezekről itt lehet tájékozódni, na és kiválasztottak a Mission Spy nevű program koordinátorának. Ez azt jelenti, hogy én leszek felelős az egészért, pl. hogy mi lesz a fedőtörténet, milyen hagyományos tevékenységeket végeznek a nap egyik felében, és milyen kémképességeket fejlesztünk a nap másik felében. Én a lenti előzetes tervvel indultam a pályázaton. 

Kb. két héttel ezelőtt lehetett beadni az elképzeléseinket a programra, tegnap volt az eredményhirdetés, és még most is örül a fejem, mert azt találták mondani a nagyfőnökök, hogy az összes pályázat közül (beleértve a többi programot is) az enyém volt a legjobb. Szóval asszem, ez valami projektmanagement-féleség lesz itt, meg kisfőnök leszek, beindult a kárrier, most már tisztán látszik ez. :-)  Szabad kezet kaptam a további tervezéshez és a megvalósításhoz, és persze a teljes felelősséget is. Első lépésben azt a helyi szemléletmódot kell egy kicsit jobban elsajátítanom, hogy "tervezz bátran, bármi  jó ötlet megoldható, mindenben segítünk, minden szükséges eszközt megkapsz". Még embereket is kapok majd, akiknek megmondhatom, mit csináljanak. Hű. Roppant izgi.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Keep calm and carry on

Tegnap volt pont fél éve, hogy megérkeztem a szigetre. Ennek örömére gondoltam, írok már egy kis helyzetjelentést, mielőtt a legutóbbi blogbejegyzés féléves évfordulójára sor kerülne.

Most, hogy otthon elkezdődött a hajtás, nálunk lecsengőben van a szezon. A múlt héten elment az utolsó adag Indies is, aminek azért a legtöbben valahol mélyen örültünk. Elmentek a családok is, amit viszont én nagyon sajnálok, mert jófejek voltak, pl. örültek mindennek meg megköszönték a munkánkat, szóval én nagyon szerettem velük dolgozni. Az utóbbi két hétben elkezdtük a lazítást, most például annyira nincs vendég, hogy épp kényszerszabadságra küldtek két napra. Végre az időjárás is észbe kapott, nyár van, nyár - itteni mértékkel, persze. Szóval kirándulgatok, vendégeket fogadok :) , strandon heverészek, szakdolgo, emlékeket gyűjtök, töprengek az elmúlt fél éven és azon, hogy hogy vagyok én itt és hol leszek jövő ilyenkor. És közben hálás vagyok minden nehé kihívásért is, amit leküzdöttem.

Mondjuk főleg az elején volt sok ebből, aztán egyszer csak észrevettem, hogy valahogy úgyis mindent megoldok. Onnantól meg sokkal egyszerűbb lett minden. Elindítottam a saját challenge of the week projektemet, melynek keretében hetente legalább egyszer jól ki kell lépnem a komfort zónámból. Néha keresnem kellett a kihívást, néha adja az élet, ugye :-) . 

Valahol a nagy szigeten, úton az újabb kihívások felé...

Mint például a legutóbbit is. Ugyanis vendégmunkára küldtek néhány pajtásommal a cég Windmill Hill nevű bázisára, ahol kiderült, hogy ők egy teljesen más rendszerben dolgoznak, mint mi itt. Más az időbeosztás, és másképpen kell felkészülni az egyes tevékenységekre is. Egy fél napunk volt megtanulni mindent, hát nem mondhatom, hogy mindig teljesen képben voltam. :-)  És ha már kép: ezen a képen kb. a közepénél látható két kis faház, na arrafelé töltöttem időm nagy részét, magaskötelezéssel. 

Tapasztalatnak jó volt, de azért mindannyian örültünk, amikor a három nap után hazatértünk.

(Áh, igazából azt hiszem, nem is ezekről akartam írni eredetileg...)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.