Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Nyomokat hagyunk

Tegnap is folytatódott a különleges site work-ök sorozata. Gyomlálás vagy falevélgyűjtés helyett azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki szórakoztató feladatokat a magasköteles foglakozásokon a várakozó gyerekek számára.  Ezek a feladatok ki lesznek függesztve a fakunyhók falára, aki épp nem mászik, az tökölh elfoglalhatja magát velük egy időre. 

Egy lendületes brainstorminggal kezdtünk, majd délután jött a mókás megvalósítás. Nem mondhatnám, hogy a közelben gereblyéző/árkot ásó/takarító site work-erek nem irigykedtek ránk, amikor mellettük ökörködtünk dolgoztunk... Mindenesetre többek között az alábbi mű készült el, höhö:

SPOT THE DIFFERENCES!

1

 

2

 

 Na, ki mennyi különbséget talál a képek között? :-)

(Egyébként én azért vágok némiképp aggódó képet, mert az én fényképezőmet kellett kölcsön adnom valakinek, aki ugye ki tudja, mit csinál vele. :)  Hát most ezt.)

Keep calm and carry on

Tegnap volt pont fél éve, hogy megérkeztem a szigetre. Ennek örömére gondoltam, írok már egy kis helyzetjelentést, mielőtt a legutóbbi blogbejegyzés féléves évfordulójára sor kerülne.

Most, hogy otthon elkezdődött a hajtás, nálunk lecsengőben van a szezon. A múlt héten elment az utolsó adag Indies is, aminek azért a legtöbben valahol mélyen örültünk. Elmentek a családok is, amit viszont én nagyon sajnálok, mert jófejek voltak, pl. örültek mindennek meg megköszönték a munkánkat, szóval én nagyon szerettem velük dolgozni. Az utóbbi két hétben elkezdtük a lazítást, most például annyira nincs vendég, hogy épp kényszerszabadságra küldtek két napra. Végre az időjárás is észbe kapott, nyár van, nyár - itteni mértékkel, persze. Szóval kirándulgatok, vendégeket fogadok :) , strandon heverészek, szakdolgo, emlékeket gyűjtök, töprengek az elmúlt fél éven és azon, hogy hogy vagyok én itt és hol leszek jövő ilyenkor. És közben hálás vagyok minden nehé kihívásért is, amit leküzdöttem.

Mondjuk főleg az elején volt sok ebből, aztán egyszer csak észrevettem, hogy valahogy úgyis mindent megoldok. Onnantól meg sokkal egyszerűbb lett minden. Elindítottam a saját challenge of the week projektemet, melynek keretében hetente legalább egyszer jól ki kell lépnem a komfort zónámból. Néha keresnem kellett a kihívást, néha adja az élet, ugye :-) . 

Valahol a nagy szigeten, úton az újabb kihívások felé...

Mint például a legutóbbit is. Ugyanis vendégmunkára küldtek néhány pajtásommal a cég Windmill Hill nevű bázisára, ahol kiderült, hogy ők egy teljesen más rendszerben dolgoznak, mint mi itt. Más az időbeosztás, és másképpen kell felkészülni az egyes tevékenységekre is. Egy fél napunk volt megtanulni mindent, hát nem mondhatom, hogy mindig teljesen képben voltam. :-)  És ha már kép: ezen a képen kb. a közepénél látható két kis faház, na arrafelé töltöttem időm nagy részét, magaskötelezéssel. 

Tapasztalatnak jó volt, de azért mindannyian örültünk, amikor a három nap után hazatértünk.

(Áh, igazából azt hiszem, nem is ezekről akartam írni eredetileg...)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Mindig csak a munka...

No, a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt jó sok idő, meg is változott egy csomó minden. 

Például - ha már az esti programokról volt szó legutóbb, akkor most azzal is kezdem, - lett egy új fajta evening ent, ami jelenleg nagyjából az egyetlen, aminek igazán örülök, ha meglátom az órarendben. Ez pedig az úgynevezett ghost walk, és abból áll, hogy elkísérjük az ifjakat a kb. 1 km-re levő, elhagyatott(nak tűnő) ifjúsági házba, majd ott mindenféle szörnyűségekkel ijesztgetjük őket. Van például (mű)véres ruhás, (mű)késes hentes, füstös zuhanyzóból előbújó figura, kényszerzubbonyos Hannibal Lecter álarcos, játékbabát lefejező "őrült kislány" és bohóc. (Nem értem én ezt a bohócfélelmet, amit már máskor is tapasztaltam, dehát ezek az angolok, ezek egy furcsa népség, nem tudom, mondtam-e már.) Az én szerepem pedig általában az, hogy fekete ruhába öltözve, csúnya női arcos maszkban várom az áldozatokat egy szobában, próbálok levegőhöz jutni a maszk alatt. És amikor közelednek, lassan rájuk nyitom az ajtót és kiabálok és/vagy sikítok nekik valamit. Általában magyarul, így sokminden belefér. Például volt, hogy a napi menüt hallgathatták meg.Már amelyik nem rohant el.

Hát ez így leírva nem jön át, úgy érzem, de ott még van hozzá remek jó félelmetes zene, némi gyereksírás, stroboszkóp - igazából mi sem szeretünk egyedül maradni magunkkal. :-)

Ezt a ghost walk-ot a vendégek egy speciális csoportjának találták ki. Ők az indies 13-16 névre hallgatnak. Már amikor csoportban vannak, mert egyébként van saját nevük is. Szóval valamikor július végén véget ért az iskolaév, és a következő év kezdetéig nem osztályok jönnek, hanem egyéni, individual pajtások. Három korcsoportban vesznek részt a programokban, 7-10 évesek, 10-13 évesek és 13-16 évesek. A foglalkozásokon nincs velük csoportvezető, ezért néha nagyobb a kihívás. Eddigi tapasztalataim alapján a 13-16-osok vagányak,  a 10-13-asok szeretnek verekedni és követ dobálni, a 7-10-esek meg kicsit bambák és egyben nagyon cukik is. :-)

Aztán még az is nagy változás, hogy gyakorlott magasköteles foglalkozásvezető lettem, az utóbbi egy hónapban alig volt nap, amikor ne lett volna climbing, trapeze, de leginkább catwalk az órarendemben. Onnan tudom, hogy mások szerint is javul a teljesítményem, mert egyrészt itt elég gyakran adnak visszajelzést az ember munkájáról, másrészt meg a falmászást párban szoktuk vezetni, egy gyakorlott meg egy kevésbé gyakorlott, és jövő hétre már egy abszolút újonccal vagyok beosztva. Hát mi ez, ha nem kárrier, kérem!

Július közepén elvileg véget ért a csúcsidőszak, a korábbi 6-700 vendég helyett először csak 300, most már csak 1-200 van. Ezt a munkámban eddig sajnos még kevésbé éreztem, mert kevés az olyan sokoldalúan képzett ember, mint én... :) Na jó, igazából az számít, hogy a quadozásra és a köteles órákra kevesen vagyunk, szóval mindig volt tennivaló. Legutóbb 12 napot dolgoztam szabadnap nélkül, most végre kaptam kettőt. De már látom az alagút végét, jövő héten már lesz vagy három no work nevezetű órám nekem is, meg lesz nature trail képzés is, ami nem tudom, mi, de biztos jó.

Kell is a lazítás, a hajtás eléggé megviselte a magasköteles bandát, mindenkinek fáj legalább egy testrésze. Nekem jelenleg az ujjaim. Egyrészt a kötél kidörzsöli a bőrt, ha nem figyel az ember, másrészt az ízületeimmel is van valami, hát reméljük, hogy javul majd. A talpam is fáj, de az mondjuk már régebben. Ma egész nap csak döglöttem pihentem itthon, pedig különben sajnálok minden nem kirándulással töltött szabadnapot.

Valamelyik éjjel végre a tengerről álmodtam. Korábban féltem attól, hogy amikor már nem leszek itt, nem fogok emlékezni, milyen szépségeket láttam. De most megnyugodtam, mert majd álmodok máskor is. 

Tehát a törődésről...

...elsőként annyit írnék, hogy visszaérkezésem után meglepően sokan érdeklődtek arról, hogy hol a pi voltam és milyen volt nekem ott. Ez roppant jólesett, főleg, amikor olyanok kérdezték, akikről azt hittem, nem is nagyon vettek észre eddig. Meg amikor olyanok faggattak, akikkel kölcsönösen bírjuk egymást. Szóval, hogy ők is velem örüljenek, meséltem nekik a 32 fokról, és emlékeztettem őket, hogy milyen is a napsütés.

És hogy a főnökök törődését is érezzem, kaptam egy "remek" órarendet is a visszaérkezésem utáni nappal kezdve. Valahogy így nézett ki:

Csütörtök: trap2 - trap2 - q1 - q1 -- DIS - D (türelem, mindjárt kifejtem, mit jelentenek ezek)

Péntek: cw1 - cw1 - GA - cw2 -- Q1

Szombat: iscl1 - aero1 - cw1 - cw1 -- Q1

Vasárnap: trap1 - trap1 - iscl1 - iscl1

Hétfő: szabadnap, jeee!

Kedd: mx - mx - hike - hike -- AMB

Szerda: q3 - q3 - GA - GA -- BW

Kezdjük az elején! A számok csak azt jelentik, hogy ha több csoport is ugyanolyan tevékenységet végez, akkor melyik csoporttal vagyunk éppen. A kisbetűk a napközbeni foglalkozásokat jelzik, a nagybetűk pedig az esti szórakoztatós programokat.

Trap = trapeze, itt már írtam róla korábban. Ebből látszik, hogy sok időt nem hagytak akklimatizálódásra, ugye az elutazásom előtti napon volt a magaskötél-vizsga, és a visszatérésem utáni első napon már dobtak is a mélyvízbe. 

Q = quad biking: egy kisebb, autógumikkal körülvett, nagyjából kör alakú pályán egyesével próbálkozhatnak a kispajtások. Az első kör a gyakorlókör, egy helyi nyelven ignition cut-out lanyardnak, magyarul talán gyújtásmegszakító zsinórnak nevezett dróttal kapcsolódok a quadhoz, azt' ha túl gyorsan megy a gyerek, úgy leállítom a  motort, hogy csak pislog (nem a motor, a gyerek). Én a szigorúbbak közé tartozom ebben, nem hagyom, hogy száguldjanak, úúútálom az ütközéseket. Az ügyesek mehetnek még két kört egyedül, a bénábbakkal megyek én is. Az előkészületek a quad ellenőrzéséből állnak (benzin- és olajszint, keréknyomás, meg egy pár hasonló, ki hitte volna egy éve, hogy ilyenekkel fogok foglalkozni... :) ), és el kell vinni a járművet a garázsból az adott pályára. Az elején - természetesen - ettől is be voltam tojva, de mára már rutinszerűen megy.

DIS = disco, az egyik kedvenc esti programom, igazából csak annyit kell csinálni, hogy az ajtóban állva nem szabad kiengedni a kölköket.

D = ööö... mindenki "kedvence"! Nem tudom, szó szerint mit jelent, viszont este negyed 10-től negyed 11-ig tart, és körbe-körbe járkálunk a táborban, hátha valamelyik vendégnek szüksége van valamire, általában nincs. A világ leghaszontalanabb dolga, általában hetente egyszer lehet ilyet nyerni.

CW = catwalk, volt már szó erről is.

GA = groupie assist: új csoportok érkezésekor a csoportvezetőknek kell segíteni, például a tűzjelzőket leellenőrízni. Ezen kívül, amíg a csoportvezető a tanárokkal megbeszéli a fontos dolgokat, addig körbe kell vezetni a gyerekeket a táborban, el kell mondani, mi hol van, hogyan lehet kulturáltan használni az ebédlőt, mire jó a recepció, mit kell csinálni, ha tűz van, meg ilyenek. Ilyenkor szívatjuk a kölköket azzal, hogy az ivókutak egyikéből limonádé folyik, de nem lehet tudni, melyikből, mert óránként változik. Mindegyik elhiszi, még napokkal később is próbálgatják, melyik lehet az. :-) 

iscl = inside climbing, egyszerű benti falmászás, mindig egy másik kollégával tartjuk közösen, hogy minden gyerek legalább kétszer mászhasson. 

aero = aeroball, erről meg itt írtam. Semmi előkészületet nem igényel, egyébként is könnyű.

mx = the matrix, a legjobb, komolyan. Más PGL központban nincs ilyen, meg talán sehol máshol sem. Az a helyzet, hogy minden résztvevőnek esküt kell tennie a végén, hogy nem beszél róla, de annyit talán elárulhatok, hogy benti tevékenység, több szobából áll, és mindig nagy sikere van mindnek. Majd egyszer azért titokban lefotózom. Már vagy 30-szor végigmentem rajta különféle csoportokkal, de még mindig lenyűgöz, hogy mennyire jól ki van találva az egész. Awesome, ezt mondják itt az ilyesmire.

hike = hike, ki hitte volna. Túrázást jelent, egyébként az egyik legunalmasabb dolog, csak hogy meglegyen a kontraszt. Egy meghatározott útvonalon megyünk, ami szerintem túl hosszú, a végén már mindig kínlódnak a kölkök. Én is. Szerencsére eddig csak kétszer kaptam ezt.

AMB = ambush, csoportos bújócskázás. Jó csoporttal elég élvezetes, de általában az van, hogy vagy nem tudnak együtt maradni, vagy nem maradnak csendben az elrejtőzés után, aztán meg csodálkoznak, ha megtalálja őket a másik csapat.

BW = beach walk, jó kis laza séta a tengerpartra. Ott először az Isle of Wight blue fedőnevű türkizkék kavicsokat keresgéljük, amik állítólag nagyon értékesek, de lehet, hogy ez is kamu, még nem mertem rákérdezni. :-)  Azért szépek. Aztán homokvárépítés a következő program a gyerekeknek, mi meg akár napozhatunk is. Végül még egy kis kötélhúzás is belefér, mielőtt visszasétálnánk. A mellékelt képen épp egy ilyen foglalkozás eleje látható, a kukásmellényesek a programtartó kollégák.

A magasköteles dolgokról (trap, cw, iscl) azt érdemes még tudni, hogy abból a szempontból nagy szívás mind, hogy (nekem még) hosszú előkészületet igényelnek. Először is fel kell húzni a biztosítóköteleket a segédmadzagok (úgymint tracers) segítségével, majd meg kell kötni egy csomó csomót és elhelyezni a karabinereket a megfelelő helyekre. Aztán még ki kell teríteni a beülőket egy adott formában, végül a létrát is fel kell állítani, ki kell kötni. Ez utóbbi különösen nagy öröm nekem, mindig majdnem leszédülök, amikor a létra tetejét kötözöm. :-) És aztán az ebédszünetben és/vagy a nap végén mindent visszarendezünk, az sem ötperces munka.

Szóval ezzel az ötször 12 órás, és egyszer 9 órás munkanappal kedveskedtek nekem, amikor visszajöttem. Érzem a bizalmat. :-)  Kemény hét volt mindenkinek, de most már talán kevesebb vendég és több szabadidőnk lesz.

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.

Fent és lent

Nos hát, lássuk csak, mi történt legutóbbi jelentkezésem óta.

Először is, megérkezett A Csoport, 56 gyerek és 8 felnőtt. A kölkök 8-9 évesek voltak, többnyire kis aranyosak, az egyik az első tíz perc után a legjobb barátjává fogadott, hát jóvan, van ilyen, mondtam magamban. Nagy szerencsénk volt, mert pont úgy voltak beosztva az étkezésekre, hogy sem előtte, sem utána nem jutott idő arra, hogy mi, a csoportvezetők szórakoztassuk őket. Sokat esett az eső is, ezért sem akartak kint játszadozni velünk, így tulajdonképpen a kajálásokhoz való kísérésekre és az apróbb kérések, problémák megoldására korlátozódott a szerepünk. És még így is fárasztó volt ez a pár nap. Utána az értékelésen úgy fogalmaztam, hogy _teljesen_ nem zárkózom el a további csoportvezetéstől, de megelégednék kettő-hárommal a szezon végéig, mert azért annyira jónak nem éreztem magam, és különben is a munka nagy részét a már sokszoros csop.vez. társam végezte.

Nem így gondolták viszont a főnökeim és a csoporttal tartó felnőttek. Utóbbiaktól szép üdvözlőkártyát kaptunk, és hát khm, egyébként sem jártunk rosszul, előbbiek meg megszavazták nekem a Star of the Week díjat az első csoportvezetésemért. Mondjuk azóta sem értem, hogy miért. Egyébként korábban úgy terveztem, hogy majd valamikor a nyár közepére juthatok arra a szintre, hogy esélyes legyek egy ilyenre, hát jól keresztülhúzták a számításomat. És ráadásul vérszemet kaptam: legalább még egyszer Star akarok lenni, majd jól ki kell találnom a stratégiát, amivel ez megvalósítható. Különben a dolgozók jelölése alapján döntenek a főnökök, szóval a kispajtásokat kell észrevétlenül meggyőznöm. :)

Aztán volt még a magaskötélpálya képzés is, amitől tartottam egy kicsit. Igazából itt Ground Up Level 1 a neve, merthogy olyan dolgokat foglal magában, ahol a földről kell felfelé menni, és egy darab kötelet kell felügyelni: kinti és benti falmászás, catwalk (ez olyan, hogy először felfelé, aztán vízszintesen lehet ide-oda mászkálni az elemek között) és trapeze (itt meg fel kell mászni egy **szott magas faoszlop tetejére, és onnan leugorva meg kell fogni valami izét, most nem jut eszembe a neve). A képzés része volt a biztonsági eszközök, kötelek felszerelése, a mászók biztosítása, a vendégek megtanítása a biztosításra és a mentés, just in case. Jó sok. Még a második képzési nap elején is meg voltam ijedve, szédültem is egy kicsit, és próbáltam rájátszani, hátha valaki azt mondja, menjek inkább pihenni. Dehát senkinek sem tűnt fel a szenvedésem, és dél körül már azt vettem észre, hogy tudom és élvezem is a dolgokat.

És erre ma jött a drámai fordulat: meghúztak. Túl voltam a mászós és a catwalk értékelésen, és akkor a trapeze-nál egy, mondom még egyszer, egy darab karabinert nem ellenőriztem a többi öt mellett. A vizsgáztató meg persze, hogy észrevette. Annyi volt nekem. És még csak nem is a magasban buktam el... Bár egy hónap múlva újra próbálkozhatok, azért nagyon nem esett ez jól. Az órarendkészítők is biztosan boldogok most: a holnapra már korábban betervezett mászós óráim helyett szerezhetnek nekem mást, a mászós órákra meg kell találniuk valakit helyettem, mindenki jól járt, láthatjuk.

Hát ezek vannak mostanában. Keddtől megint roppant elfoglaltak leszünk, 680 gyerek érkezik, három esti programom is lesz a szokásos napközbenieken túl. Hurrá.

Amikor nem csak a pénzért dolgozik az ember...

Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.

Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta. 

A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)

A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.

Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.

Még egyszer az elengedésről...

No, kb. fél napig tartott az Anglia projekt elengedéses szakasza, úgy is mondhatnám, ennyit engedtek nekem. Mint már említettem, miután tegnap délelőtt még várakozásra intett a Cég, délután sms-ben kaptam egy használhatatlannak bizonyult telefonszámot, hogy hívjam má' fel őket. Mivel ez egész este nem sikerült, megírtam nekik, hogy tudjátok, kivel szórakozzatok lécci, hívjatok már inkább ti, vagy küldjetek egy jó számot mindenkinek, aki szereti, és továbbra is erősen gondolkodtam, hogy erőltessem-e még ezt. És akkor ma délután utánam nyúltak, konkrétan felhívott egy kedves női hang. (Valószínűleg egy ember is tartozott hozzá egyébként.)

Kedélyes beszélgetésünk lényege az volt, hogy kevesebb, mint egy hónapon belül jelenjek meg a felkészítő képzésen, és annak sikeres elvégzése után foglaljam el hosszú távú munkahelyemet az általam elsődleges célpontként megjelölt központban. Na, erre varrjunk gombot! Hát jó, mondtam, akkor legyen így.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelenleg még kicsit be vagyok tojva az addig is rám váró szervezési feladatoktól, és eléggé ambivalens érzéseim vannak a projekt néhány más részével kapcsolatban is. De még korábban eldöntöttem, hogy amint elfogadó választ kapok a cégtől, tudatosan a pozitív oldalra fogok koncentrálni. Szóval most ezen vagyok, hogy aztán tényleg a Nagy Kalandot kezdhessem meg február végén.

Egy lap a böngészőben...

...nagyon nyitva van már itt egy ideje. Az van ráírva, hogy "How to Apply...". Átolvastam a többi kapcsolódó lapot is, név szerint "why wo...", "who are...", "jobs av...", "activity...", "pay: ro...", "staff pr...", és végül megint oda jutottam, ahonnan kezdtem, szóval hogy "how to apply...".
Szerintem hamarosan kezdek vele valamit. :)

Inclusion, Day 7 & 8

A reggeli bemelegítős drakula játék után elkezdődött az ötletelés az állami gondozott fiatalok számára tervezendő programról. Délután mozi My name is Khan, and I'm not a terrorist címmel, vicces és elgondolkodtató is volt egyben, megtekintése zsebkendővel mindenféleképpen ajánlott. Esti program: portugál, török, olasz és szlovén kultúrest sok nemzeti jellegű kajával. És egyébként is túl jól vagyunk tartva itt, a fogadóban, a havi csokiadagomat is rég túlléptem már. 

Valamint:

Másnap megérkeztek vendégeink a gyermekotthonból, kivétel nélkül mindenki nagyon cuki (höhö) volt, beleértve a mi tréningünk résztvevőit is. A nap további része az általuk tervezett és vezetett programmal telt, mindannyiunk megelégedésére. A "mieink" az első hét nap inputját nagyszerűen átfordították outputba, öröm volt látni, még a tekintetük is megváltozott. Valószínűleg az enyém is, de erre mondjuk számítottam is. :) 

Este búcsúbuli, mert a jordánoknak már holnap haza kell indulniuk. Slideshow az eddigi fényképekből, a képválogatással én szívtam, a zenével pedig a trénerpajtások. De megérte...

Szóval olyan volt ez a nap, hogy wow, nagyjából ennyi az, amit szavakkal most ki tudok fejezni. Azt hiszem, irigyelném magam, ha nem itt lennék. :)

Inclusion, Day 5 & 6

Most powerful position - komoly játék a sérülékenység erejéről, na ez sem volt semmi... Este szépséges coaching zárás egy rakás pozitív visszajelzéssel. Utána jordán és palesztin kultúrest, nem a könnyedebb fajtából. Egy nap alatt többet tanultam, mint máskor két hét alatt. Ebből sejthetjük, hogy  többek között miért  is szeretem az experiential és/vagy outdoor educationt. Egyre erősebben sejtem, hogy ez az én utam.

Valamint:

A Jákob, a nagybetűs. Egyszer majd én is megmászom, de most asszisztensként csak a többiek küzdelmeit néztem végig, meg a beülők és sisakok felvételében segítettem. Így is tanulságos, a mai meghatódás-kvóta is teljesítve. Egyébként ez igaz minden eddigi napra ezen a tréningen. 

A mai kultúrest romániai részében végrevégre megint ehettem zakuszkát, a francia rész pedig csoportos kánkánozásba fulladt.
Hát így...

Inclusion, Day 3 & 4

Egyiptomi kultúrest zenével, diavetítéssel, egyiptomi kajákkal, népviselettel, kellemes "idegenvezetőkkel".

Valamint:

A Fal - a legkeményebb outdoor kirekesztős szimuláció ever, nagy érzelmekkel, csodaszép lezárással.

Still feeling really good.

Inclusion, Day 2

A legjobb dolog ma: csoportos coachingot vezetni a nagyon nemzetközi kiscsoportban. Má' eléggé megszerettük egymást.  :)

Nehéz elképzelni, hogy vége lesz egyszer ennek az intenzív együttlétnek...

Azér' estére elég kevés energiám marad, mást nem is mondanék most.

Inclusion, Day 1

Egyiptomiak, palesztinek, izraeliek, szlovének, romániaiak, olasz, jordániaiak, portugálok, magyarok.

Nos, ez már most jobb, mint amire számítottam. Pedig az sem volt kevés.  :)

Várakozások

És akkor most, hogy nagyjából előre ledolgoztam a jövő heti munkanapjaimat (azért egy kicsit majd utólag is kell még), holnap lelépek a Guides on the road to social inclusion névre hallgató "továbbképzésre". Ez egy olyan program, ami miatt még pakolni is örömmel fogok, pedig egyébként úúútálnám nagyon. Mármint a pakolást. Szóval hurrá! :)

Találkozások nekem új emberekkel és kultúrákkal, nemzeti estek, csapatépítés, tapasztalati tanulás, kötélpálya,  sziklamászás, erőszakmentes kommunikáció, mediáció, projekt egy árvaházban - ennek nagyjából a felétől is teljesíteném a havi örömkönny kvótát. (Az árvaházas tevékenykedéstől egyedül is - egyszer majd írok a dologhoz fűződő személyes kötődésemről is.) És most ez fog történni -t fogjuk csinálni tíz napig... hmm... valószínűleg az év élménye lesz ez. Szakmailag feltétlenül.