Jóságok

Szóval az a helyzet, hogy egy csomó kis/nagy jó dolog dobja fel mostanában a napjaimat.

Például most, hogy beindult az iskolaév, megint van sok munka, nem csak b*sszuk a rezet semmittevéssel telnek napjaink. A nyári táborozókkal ellentétben megint vannak oktatási/nevelési célok, és ez ennek az élménypedagógiának a csodája, amikor ezek megvalósulnak. Mert hát oké, hogy nyáron a having fun volt a fő cél, dehát az mégiscsak olyan snassz... Bezzeg amikor csapatot építünk meg önbizalmat fejlesztünk, na _az_ valami. :-) Tegnap például volt két olyan jó kis catwalk-om, hogy a gyerekek és a tanárok is megnyalhatták utána az ujjukat. :-)

Aztán az is van, hogy már csak kb. 7 hét van hátra, aztán megyek haza. Kettős érzés ez, mert azért már nagyon várom ám, és számolom a napokat vissza, mégis sok "apróság" van, ami hiányozni fog. Nagyon szeretem például, ahogy itt az emberek egymásra mosolyognak az utcán, hogy barátságosak a boltban az eladók és az egészségügyben dolgozók is, hogy hagyománya van pozitív visszajelzést adni egymásnak a munkában akár napi gyakorisággal is, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a továbbképzésre, hogy az úton türelmesek a vezetők egymással és a biciklisekkel szemben is, hogy bárkitől bátran információt lehet kérni az utcán, hogy lezáratlanul kint lehet hagyni a biciklit a bolt előtt, és egyéb tárgyak sem nagyon tűnnek el. Azt nem tudom, hogy ez egész Angliára jellemző-e, mindenesetre a szigeten ez van, és ettől olyan jó békességes a hangulatom.

Ma volt az első olyan reggel, amikor már csípős hideg volt, ennek ellenére mostanában valahogy tavasz-érzésem van. Talán a 7 hétnyi várakozástól, talán attól, hogy kezdek bekerülni egy olyan társaságba itt a cégen belül, akivel...ööö...akikkel nagyon jól érzem magam. A lényeg az, hogy vigyorgás van ezerrel. Meg no worries. :-)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Csoda az ebédlőben

Nagyon friss az élmény, és ezt most feltétlenül meg kell osztanom. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy délután volt 4-5 órányi heavy rain, no de ebben tényleg nem túloznak az angolok, a vízálló cuccok ellenére szó szerint minden ruhám vizes lett a végére. Gondolom, ez már a helyieknek is sok volt, ezért az  én kültéri esti szórakoztató programomat, ami a scav hunt lett volna, lecserélték kóruspróbára. Wattafakk, mondom magamban, persze azért örültem nagyon, csak hát nem tudtam, hogy mit kellene ott nekem csinálnom. 

Hamarosan kiderült: két iskolányi gyereknek kellett biztosítani helyet a nótázáshoz. A két iskola nem ismerte egymást korábban, de valahogy kiderült, hogy ugyanazt a darabot, a Bugsy Malone címűt fogják hamarosan előadni. Szóval egy kis tapasztalatcserére gyűltek össze az ebédlőben. És akkor egyszer csak  elkezdtek énekelni, és megtörtént a csoda: tisztára olyan volt, mint azokban az amerikai filmekben, ahol ilyen musicaleket próbálnak. A korábban kis rosszcsontnak tűnő bármilyen színű :) kölkök teljesen megváltoztak, vagányan eljátszották a szerepeiket, mindent beleadtak, és remekül szólt az egész. Látszott rajtuk, hogy élvezik, nem csak egyhelyben álltak, hanem vagy volt koreográfia is, vagy csak úgy maguktól mozogtak. És ha még ez sem lett volna elég, az egyik iskola Wales-ből érkezett, ők a dalaik egy részét az ő saját nyelvükön énekelték. Még dalpárbajok is voltak. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg van ilyen. Amikor véget ért az egész, minden jelenlevő PGL dolgozó csak annyit mondott: wow, that was the best evening ent ever.