Note to self

So what's common between running a marathon and completing a celta course?

No, this is not the first line of a joke. Or maybe I just don't know that joke.  :-)

I wrote about how the first one happened on different running sites, a bit more than 15 years ago, so I'm not going to write about that now. And I really wanted to write about the celta last month, but I was lacking two essential factors: time and words to describe the experience. I spent a month with 13 people who inspired me in various ways, for which I cannot be grateful enough.  I have plenty of time now but I'm still looking for the right words so I'm not going to write about that either. 

However, there is something important that I can write about, and that is the trick how I coped with the challenges of these very different projects to turn them into two of the most rewarding "journeys" of my life so far. So, the trick and the answer to the question above is the following: both of them were the result of conscious experiments with mindsets.

I was in the second year of my university studies when somebody told me that people don't change significantly after they grow up. And in a few weeks, I heard it again and again from different sources  and I thought "this is bulls**t, I can't see any reason why you wouldn't be able to change if you want to". I also thought that life would be very boring if I stay like that for the rest of it. So that was when I decided to try to refute that statement. First, I had to find an area in my life where a change could be noticeable, and it had to be a significant change too, as small ones were still possible according to my sources. And that was how I started to focus on sports. The most hated and rejected types of activity in my first 20 years. It's enough to say that I had some serious arguments with my PE teacher in primary school and although high school PE started a bit better, in two years' time my teacher suggested getting an exemption from the lessons instead of just being there and demotivating others in the class. To turn this attitude into running marathons, well, that might count as a significant change. And this is exactly what happened in less than two years. Refutation done. Don't you ever dare to tell me that you can't change.     

The experiment with the celta was the result of a question that I had heard only a month before, but I wish I had known about it much, much earlier. This is possibly one of the top 5 questions to ask in life:

"What would you do if you were just 5 % more committed?"

The idea behind this is that if you are 100 % committed to your aim, you will reach it (if it is theoretically possible for a human being). However, being completely committed might seem too hard, especially when circumstances are more difficult, and that's when this question is very useful. 5 % is not a big deal, is it? You can do that any time and no matter what your aims are, you can always find a small step to take. So I asked this question from myself before the course and one of the answers was "I could read some grammar stuff if I was 5 % more committed", so I did it. And I asked this quite often at  nights when I was fed up with writing lesson plans and the answer was "if I was a bit more committed, I would do it properly", so I did it and it was so much fun in the end. (The good thing about this technique is that sometimes you can decide not to be more committed - I did this on the evening before my last teaching practice. I knew I could spend more time filling in one more part of the lesson plan, but keeping my eyes open for 15 more minutes was just too big a price to pay that night.) 

Anyway, the experiment was successful, I passed the course with a good grade, nice feedbacks from  team-mates, too and lots of heart-warming moments during the four weeks. The question seems to be working.

The "bad" news is that after these experiments I can't blame anyone if I do not reach my goals in the future...  

And my next dream is to be a confident public speaker  - I will get there somehow.  :)  

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Jóságok

Szóval az a helyzet, hogy egy csomó kis/nagy jó dolog dobja fel mostanában a napjaimat.

Például most, hogy beindult az iskolaév, megint van sok munka, nem csak b*sszuk a rezet semmittevéssel telnek napjaink. A nyári táborozókkal ellentétben megint vannak oktatási/nevelési célok, és ez ennek az élménypedagógiának a csodája, amikor ezek megvalósulnak. Mert hát oké, hogy nyáron a having fun volt a fő cél, dehát az mégiscsak olyan snassz... Bezzeg amikor csapatot építünk meg önbizalmat fejlesztünk, na _az_ valami. :-) Tegnap például volt két olyan jó kis catwalk-om, hogy a gyerekek és a tanárok is megnyalhatták utána az ujjukat. :-)

Aztán az is van, hogy már csak kb. 7 hét van hátra, aztán megyek haza. Kettős érzés ez, mert azért már nagyon várom ám, és számolom a napokat vissza, mégis sok "apróság" van, ami hiányozni fog. Nagyon szeretem például, ahogy itt az emberek egymásra mosolyognak az utcán, hogy barátságosak a boltban az eladók és az egészségügyben dolgozók is, hogy hagyománya van pozitív visszajelzést adni egymásnak a munkában akár napi gyakorisággal is, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a továbbképzésre, hogy az úton türelmesek a vezetők egymással és a biciklisekkel szemben is, hogy bárkitől bátran információt lehet kérni az utcán, hogy lezáratlanul kint lehet hagyni a biciklit a bolt előtt, és egyéb tárgyak sem nagyon tűnnek el. Azt nem tudom, hogy ez egész Angliára jellemző-e, mindenesetre a szigeten ez van, és ettől olyan jó békességes a hangulatom.

Ma volt az első olyan reggel, amikor már csípős hideg volt, ennek ellenére mostanában valahogy tavasz-érzésem van. Talán a 7 hétnyi várakozástól, talán attól, hogy kezdek bekerülni egy olyan társaságba itt a cégen belül, akivel...ööö...akikkel nagyon jól érzem magam. A lényeg az, hogy vigyorgás van ezerrel. Meg no worries. :-)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Amikor nem csak a pénzért dolgozik az ember...

Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.

Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta. 

A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)

A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.

Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.

Imagine, believe, achieve

Szóval van az a jövő évre tervezett álmom, amiről sokan már tudnak is, de azért mégsem írom még ki nyilvánosan. És most érzem azt, hogy aktívan teszek a megvalósulásáért., megyek ide-oda, tanulok új dolgokat, egyszer majd magasra mászom, meg ilyenek. Konkrétan ez a mostani 19 napos munkahetem is erről a megvalósításról (is) szól, amellett, hogy persze többnyire jó móka is. Egyre inkább úgy gondolom, hogy sikerülni fog. Tök jó érzés az, hogy minden nappal egyre közelebb kerülök, és ez nem valami külső tényezőnek, hanem saját magamnak köszönhető.  :-)

Lehet majd még külső tényezős része is a folyamatnak, de ha most ügyesen dolgozom a projekten, befolyásolhatom azt is.

Átváltozások

I.

Mint már említettem korábban, vannak dolgok, amiktől más emberek leszünk. Lássuk hát, hogy mivé lettem alig több, mint három nap alatt.

Lettem:
- kenguru Ausztráliában,
- vándor az Ákos nevű varázsló és az ő hű békája társaságában,
- hajóskapitány Johnny Depp, Ábrahám varázsló, Julius Cézár, Selena Gomez és Hanna Montana mellett, 
- óriásmadáron repülő kincskereső az Au nevű varázsló, 100 éves barátja és afrikai pajtásai kíséretében,
- strázsamester Arthur király udvarában,
- raktáros egy boltban,
- arcfestő és sminkes a ladyképző intézetben,
- egy feltörekvő rocksztár nagyanyja,
- Shrek,
- stylist egy alakuló popegyüttesnél,
- jegyvásárló egy moziban,
- díjátadó az MTV Music Awards-on,
- motorcsónakon étterembe érkező kosárlabda-játékos,
- médiaszemélyiség az együttes feloszlását bejelentő sajtótájékoztatón,
kb. ebben a sorrendben.

És lettem még sok más is, ami kívülről nem látszik, de érezni nagyon lehet.

II.

Három napig eszembe sem jutott az elutazásom előtti éjszaka szép lángokkal kiégett konnektor, amiből - villamosságtannal kapcsolatos sejtéseim alapján (melyek nem feltétlenül egyeznek a valósággal) - akár még bármi is lehetett volna. (Az aggódóknak ezúton üzenem: holnap jön a villanyszerelő.)

Elköltözni sem akartam már annyira. (Persze remélhetőleg azért csak fogok, de ez most nem az a kínzó érzés már.)

III.

Próbálom elkerülni az érzelgősség látszatát, de hát csak így tudom mondani, mert máshogy meg nem tudom: még a tábor szellemében ma olyan nyugodt szeretettel mentem be dolgozni, mint már nagyon régen. Gondolom, ennek köszönhetően a tanulásmódszertanon kb. kétszer annyit nevettünk, mint máskor, és más szép pillanatok is voltak. És értem én, hogy sokévi munka után sokan miért úgy viszonyulnak a többiekhez (mindenféle korosztályt beleértve), ahogyan, mert most a második félévben én is leszálló ágban voltam néha ezen a téren, mégis azt gondolom, nagyon megérné ezt a táboros szellemiséget bevinni az iskolába. Nyilván nem a programokra gondolok ezalatt, hanem a háttérre. És azt kívánom, hogy mindenki megtalálja a saját, hétköznapi rutinokból kizökkentő programját; ez a tábor például jó (nagyon jó) erre (is), de persze lehet más is simán. 

IV.
A narancssárga karkötőm mellé kaptam egy pirosat is. Úgy szeretek rájuk nézni... :)

Jó nekünk

Éppen képeket kerestem gugli barátunkkal, amikor ráakadtam erre itt:

Tökéletesen kifejezi, amit ma egész nap éreztem egy közös óra megtartása, egy másik megtervezése, egy értekezlet, és egy teljesen más jellegű, új szakmai projekt beindítása közben, több különböző emberrel kapcsolatban: it's fun to work together. :)