Látszik már a köpönyegen is az elutazásom napja. Az időképen már régóta, az nem is nagyon szokott megérinteni, na de a köpönyeg, az a vízválasztó. Konkrétan két hét múlva ilyenkor már egy kinti hotel vendége leszek, és hát bármennyire jó élmény is lesz ez, azért ilyenkor elszomorodom, írtam már tavaly is, azt hiszem. A stressz meg majd akkor jön, amikor a bbc.com meteorológiai oldalán is megjelenik _a_ dátum, ők öt napra jósolnak előre.
De most még nincs pánik, inkább egy kis hiányérzetem van. Az itthon töltött idő alatt voltak ugyan találkozások ismerősökkel, barátokkal, de be kell valljam, kicsit azért többre számítottam. Volt, hogy én kezdeményeztem, és olyan is, hogy inkább vártam arra, hogy azt érezhessem, hogy másnak hiányoztam én. Szóval köszönet azoknak, akik hívtak, tényleg nagyon örültem. A történet másik oldala meg talán ezzel a kétlakisággal is jár...
Na de nézzünk inkább a jövőbe, van még két hét, ebbe bele kell férnie két fogorvosi kezelésnek (mondtam már, hogy milyen arany keze van az új fogorvosomnak? még az érzéstelenítés sem fájt eddig, egyszerűen zseniális!), némi hivatalos ügyintézésnek az egyetemen, hogy a diplomámat majd kint is elismerjék, és még remélhetőleg egy pár teázásnak is.
Hipp-hopp, eltelik az idő, és aztán egyszer csak megint letesz a repülő Lutonban, és másnap már Wales-ben ébredek.
