Sötét felhők

Olvasom, hogy mennyire 32 fok van otthon, és arra gondolok, hogy már egy számcserés hőmérséklettel is igencsak elégedett lennék. Ehelyett eljutottam arra pontra, hogy az összes dolgozós nadrágom legalább térdig sáros, és a következő szabadnapomon el kell mennem a szigeti nagy teszkóba venni egy pár gumicsizmát a k. eső miatt. Azt hiszem, sosem volt még Saját Gumicsizmám, pedig nem is vágytam rá soha.

Sok dolog van, amit igazán szeretek ebben a munkában, de ha esetleg nem jönnék vissza még egy évadra, annak ez az időjárás lenne az egyik oka. 

Most mást nem tudok mondani.

Kis színesek, 2012. április 24.

Színes kishíreink következnek a nagyvilágból.

Először is azoknak, akik aggódtak, hogy túl sok lesz már itt nekem a napsütés :), szóval nekik jelentem szeretettel, hogy lassan 10 napja hideg van és eső, bizonyos időszakokban még sötét is. Nagyjából fél 9-től esténként. Tegnap 3,5 órát áztam az esőben az óriáshinta mellett (csak segéd voltam, nyugi), a cipőm azóta sem száradt meg teljesen. Te jó ég, most veszem észre, kezdek asszimilálódni, az időjárásról értekezem a blogomban.

Az ebédlőben két porszívó van, az egyiket Charles-nak hívják, a másikat meg James-nek. De tényleg, rájuk van írva, és van mosolygós arcocskájuk is. Ezt onnan tudom, hogy a tegnap délutáni kinti munka helyett esti ebédlői munkát nyertem. Ennek egészen addig örültem is, amíg nem találkoztam fent nevezett úriemberekkel...porszívókkal.

Elköltöztem! Lassan egy hete lakom itt, Szása mellett a Montreal nevű "városrészben", az ötös számú szobában. Eddig azért nem írtam erről, mert külön posztot szántam a témának, de most már rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem írtam meg, akkor ezután sem nagyon fogom, szóval most csak így röviden. Korábban a hírhedt Saskatchewan nevű gettóban laktam, hát ott sok minden megtörtént... Ezen a képen balról a harmadik ajtó az enyém, meg még a szoba is mögötte. Jó csere volt, megszabadultam a sokszor már hajléktalanszagú szobatársamtól, és sokkal csendesebbek az éjszakák is. A puccosabb, világosabb faházak már Tanaka részei, és természetesen vendégek szállásai.

A minap jótékonysági délután-este volt, ugyanis két vezetőnk elindul a szeptemberi Great South Run jótékonysági futáson Portsmouthban. Ennek örömére már délutántól folyt a party (ja, mert gyerekek éppen nem voltak), be lehetett öltözni valami sportolónak, aztán mókás sorversenyekkel múlattuk az időt. Az életben nem találjátok ki, hogy én minek öltöztem. A buli természetesen este is folytatódott, a végeredmény egy 3 helyen eltörött láb (pont az egyik jótékonykodó futóé...), egy kigyulladt szoba, amihez valamiért a rendőrség is itt volt és a szoba tulajdonosa azóta már nem dolgozik itt, és sok-sok - szerintem - vállalhatatlan fotó a kedves kollégákról. Az esti részről én csak hallomásból tudok, azért ennyire még nem asszimilálódtam.

Na, most hogy már ilyen sok érdekes dologról tudósítottam, el is megyek vacsorázni. Igen, krumplit.

Amikor nem csak a pénzért dolgozik az ember...

Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.

Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta. 

A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)

A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.

Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.

A focisták és a guruisták

Végre vége lett a speciális napjainknak. Az ifjú focistákkal nem igazán találkoztam, kivéve persze az érkezésük napját, amikor is az egyik csapatnak, nevezetesen a Coventry-nek tartottam táborbejárással egybekötött üdvözlő beszédet. Jókat mosolyogtunk egymáson. Az edzőjük meg az a tipikus ifjúsági sorozatbeli edző volt: kissé kövér, kopasz, rekedtes hangú, vicceskedő középkorú figura. Mondta, hogy a fővezérüket nyugodtan hívjam csak Mr. Whiggy-nek, mert olyan a haja, mintha parókája lenne. Egyébként tényleg olyan volt, de maradtam inkább a miszter megszólításnál, mert még egy ideig itt akartam dolgozni. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy a tűzjelzők tesztelésénél nem küldtem ki mindenkit a szobákból (egyébként ez nem is része a helyi protokollnak), így aztán jól meg is tanulták, hogy kell megszólaltani azokat. Gyakorolták is aztán, naponta kétszer biztosan. Persze még így is kis aranyos angyalkák voltak egy korábbi sportoló csoportunkhoz képest: akkor a rögbicsapat kapitánya úgy telefújta porral oltóval a mi kis bárunkat, hogy egy teljes napig tisztítottuk utána „site work” keretében, és napokig köhögött, aki épp ott volt az esemény idején. Tippeljük meg, hogy én pont mikor ugrottam le egy pohár kóláért! Igen. A srác meg azóta minden bizonnyal megkapta a számlát a több ezer fontról.

Naszóval, ezek a focisták nem ilyenek voltak, szinte észre sem vettük, hogy már elmentek. Csak az tűnt fel, hogy jöttek az indiaiak, itt úgy hívták őket, hogy „the Niruma people”. Ez a Niruma gondolom a vallásuk neve lehet. Volt néhány gyerek, kicsivel több fiatal, és sok-sok idősebb férfi és nő. Mindegyikükkel többször is találkoztam, ugyanis konyhai szolgálatra voltam beosztva. Az első este még csak messziről csodáltam, hogy milyen jó érzékkel tudnak mindannyian a megadott étkezési idő kétharmadánál megjelenni hosszú tömött sorokban, ekkor ugyanis „metal work” volt a munkám. Ez azt jelentette, hogy a fémedényekről kellett kitartóan lesikálni a rájuk ragadt kaját, mielőtt a mosogatógépbe kerülhettek volna. Nem írom le, miket gondoltam a harmadik óra végén.

Másnap reggelinél előléptettek, egészen a kiszolgálópultig. Az elég jó volt. Kb. kétszázszor megkérdeztem, hogy: hash browns (ez krumpli, természetesen), baked beans, tomatoes, porridge? - most már elég jól tudom ezeket a szavakat. A kajaadagolással még nem volt vége a műszaknak, kellett még segítenem a mosogatógép másik végénél is, a már tiszta tányérokat kellett leszednem a futószalagról. Ha egy tányér elért a futószalag végénél levő érzékelőig, akkor leállt az egész gép, és annak kevésbé örültünk. Szóval gyorsnak is kellett lenni. De én jól szórakoztam, mert tisztára olyan volt, mintha tetriszeztem volna. Ezen kívül természetesen még a tiszta edényeket a helyükre kellett pakolni, több száz tételnél azért ez már nem olyan jó móka. Nekem úgy a harmadik napon lett elegem a konyhai kisegítésből, az ötödik, utolsó napon pedig már egyenesen utáltam. Remélem, ennél rosszabb hetünk nem lesz. A végén azért köszönetképpen mindannyian kaptunk egy-egy kulcstartót, melynek egyik része egyben sörnyitó is. Hát, izé... ezt nehezen tudtuk értelmezni az adott vallási keretben. Én meg jókor voltam jó helyen, így hozzájutottam egy kis csokihoz is, amit állítólag megáldott maga a guru! Azóta sem mertem megenni, ki tudja, mi történne odabenn. Valaki azt javasolta, inkább rakjam fel az ebay-re... :-)

És aztán elmentek ők is, azt észleltük is. Most családjaink vannak, meg végre normális programok, holnapután például quadozni fogok meg íjászkodni, várom már.

A változások hete

No, most, hogy már belerázódtam az itteni rendbe, megszoktam a napi tevékenységeket, el is jött gyorsan a változások ideje. Egyrészt tegnap érkezett vagy háromszáz ifjú focistatehetség, 13-14 évesek, ők az Isle of Wight focifesztiválon játszogatnak majd. Ebből következik, hogy nekünk kevés munkánk van velük, a héten már két szabad délelőttöm is volt, és lesz két teljes szabad napom is. A srácok komoly, igényes sportembereknek tűnnek, például vacsorázni mindig fehér ingben és nyakkendőben jönnek, esztétikailag rendben vannak, remélhetőleg egyszer jön majd a felnőtt csapat is. Bár magamnak inkább lassan már az öregfiúkat kell kívánnom, attól tartok. Jut eszembe, hajat kell festenünk, ha hazamegyek, mert őszülök.

Egyébként van egy "kis" birtoka a szigeten David Beckhamnek is, ezt még a night hike nevű, éjszakai túrát takaró foglalkozásra felkészítő tréningen tudhattuk meg. Nem mintha én annyira el tudnék ájulni a hírességektől, de hátha valamelyik kedves olvasóm igen, az jöjjön ide, és meg is mutatom neki a farmot.

Na szóval e kis helyismereti kitérő után azzal folytatnám, hogy egy másik érdekes népség is a vendégünk lesz hamarosan. Ha minden információt helyesen értelmeztem, akkor csütörtökön érkeznek valami vallási csoport tagjai, ők is úgy 3-400-an, a gurut követik. Meg egy számunkra különleges életmódot, amelynek lényeges eleme, hogy hús és tojás még csak a közelükben sem lehet,  a kirándulás szervezői ellenőrzik az összes hűtőt, mielőtt megérkezik a csoport. De tényleg. Mi sem esszük ezeket tehát, amíg itt vannak, és alkoholizálni sem szabad, nem tudom, hogy fogják ezt kibírni "ezek az angolok". Össze fognak omlani, és nekem  egyedül kell majd az egész jövő hetet lenyomni helyettük is, csak ezt tudom elképzelni. 

A gurukövetők sem nagyon fognak quadozni vagy falat mászni. Inkább énekelnek meg meditálnak majd, amire mi nem vagyunk kiképezve, tehát nekik nem foglalkozásokat fogunk vezetni. A jelenlegi információim szerint én éttermi szolgálatra leszek beosztva, nagyon kell vigyáznom, nehogy véletlenül becsempésszek egy sonkás szendvicset.

Ezeken kívül jövő héten tréning és értékelés lesz a már régebben itt levők számára magaskötélpálya, falmászás és ereszkedés témákban. Ez a hozzám hasonló mazsolákat annyiban érinti, hogy - mivel a "nagyok" vezetik a foglalkozást, - nekünk kell lennünk a résztvevőknek. Engem az ereszkedéses (úgyis mint abseiling) részhez osztottak be, hát majd legfeljebb felajánlom, hogy eljátszom, értitek, eljátszom a magasságtól félős gyereket, úgyis tudniuk kell kezelni az ilyen helyzeteket is. Mondjuk járhattam volna rosszabbul is, például az óriás hintára (giant swing) hétszentség, hogy fel nem ülnék.

És a remény hal meg utoljára jelszóval most megint megpróbálok némi képanyagot közzétenni itt ni:

Ha nem sikerülne a feltöltés, a centrum bejárati részét kell elképzelni, háttérben a giant swing látszik, az előtérben meg a kavicsos részt én gyomláltam! :)