Mégsem olyan egyszerű

Legutóbb talán szeptemberben írtam, lelkesen, hogy milyen lehetőségek vannak itt, talán néhányan lettek volna a helyemben.

Mostanában épp más a helyzet. Most nem sokan cserélnének velem, ha tudnának mindent.

Lehetőségek még mindig vannak, talán túl sok is. Nehéz eldönteni, hogy mi lenne a legjobb út, és azt sem látom sokszor, hogy az eddigi döntéseim jó irányba visznek-e. 

Az biztos, hogy lehetett volna másképp is. Például elég jól meglennék a mindennapi kétségek nélkül is.

Még egy kicsit kibírom. Aztán majd megint kell egy döntést hoznom.

Utolsók

Most már szinte statisztikailag is jelentős elemszám alapján mondhatom: az indulás előtti napokat nehéz elviselni. Még úgy is, hogy vágytam már vissza (oda), és úgy is, hogy belátható időn belül jövök is vissza (ide).  És mégis, az újdonság izgalma mellett van valami kis meghatározatlan fájdalom ilyenkor. Majd ha egyszer nagyon bátor leszek, belegondolok, hogy mi is ez pontosan és meghatározom.  

Jönnek az utolsók mindenből. 

Utoljára nézem meg mindjárt a Sokkoló függőségeket a Life Networkön, ez azért hiányozni fog. Úgy 3 napig, aztán lesz más program. Utoljára sétáltam a belvárosban, legalább sütött a nap, ilyen sem lesz most sokáig. Az angolok igazán kezdhetnének valamit az időjárásukkal. Befizettem az utolsó csekkeket, nagybevásárlás sem lesz már. Mondjuk vásárolni úgysem szeretek. Azért ma még be kellett mennem egy drogériába, bár tegnap is ott töltöttem egy fél órát, de akkor még nem sikerült döntenem. Ma sem volt egyszerű. De: aranyfényű mokka (vazze! :-) ), az lesz a fejemen!

És több pizzát sem rendelek már. Lehet, hogy mákos gubát még igen!

Tegnap fejeztem be az utolsó, a hetedik könyvet, amit a "téli szünet" alatt olvastam, újba már nem kezdek bele. A könyvek közül négy afrikai orvosokról szólt a gyarmati időkből, volt egy hangulatuk, az biztos. Aztán rákattantam Fehér Klárára. Vele még a Négyen, meg a béka című klasszikus kapcsán ismerkedtem meg, anyukám olvasta fel még az emlékezetes hétfői tévéadásszünetek idején. Most lebuktam, de igen, nemcsak hogy éltem, de még emlékeim is vannak ebből a legendás korszakból! Szóval először a ránk maradt méternyi Fehér Klára kötet közül a Narkózist emeltem le a polcról, majd a jellegzetes retró hangulat úgy magával ragadott, hogy maradtam a szerzőnél, ezúttal Perben, haragban. Jó volt, jó, de harmadjára jött a csúcs, a Hová álljanak a belgák? A cím alapján azt hittem, ez is valami könnyed kis sztori lesz, de végül nagy mélységeket járhattam be képzeletben. A második világháborútól a nyolcvanas évek végéig tartó történet azt mutatja be, hogy egy család hogyan szóródik szét (és marad együtt?) a világban a történelmi események hatására. 

Hogy milyen vándornak lenni, és milyen otthon maradni.

Na, mindenesetre legközelebb már kintről jelentkezem, a repülés miatt na aggódjatok, azt megoldom hétfő hajnalban, amíg ti alszotok meg ébredeztek. Az átszállásokkal sem lehet gond, hagytam elég sok időt a csatlakozásra, csak arra kell figyelnem, hogy ébren maradjak, amíg várakozom. 

És aki arra tippelt, hogy pakolás _helyett_ írtam ezt a bejegyzést, na annak meg igaza van... 

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Sötét felhők

Olvasom, hogy mennyire 32 fok van otthon, és arra gondolok, hogy már egy számcserés hőmérséklettel is igencsak elégedett lennék. Ehelyett eljutottam arra pontra, hogy az összes dolgozós nadrágom legalább térdig sáros, és a következő szabadnapomon el kell mennem a szigeti nagy teszkóba venni egy pár gumicsizmát a k. eső miatt. Azt hiszem, sosem volt még Saját Gumicsizmám, pedig nem is vágytam rá soha.

Sok dolog van, amit igazán szeretek ebben a munkában, de ha esetleg nem jönnék vissza még egy évadra, annak ez az időjárás lenne az egyik oka. 

Most mást nem tudok mondani.

Khp 11.nap, és baj van...

..., mert legszívesebben most egyfolytában ennék. Nem kifejezetten éhes vagyok, talán inkább valamilyen íz hiányzik. Már túl is teljesítettem a mai étel keretet 3 szelet puffasztott búzával, 5 szelet sonkával és egy fél almával, mindezt az utóbbi egy órában, és még mindig kellene valami. Mondjuk amúgy is meglehetősen rossz kedvem van, lenne egy csomó tennivalóm még mára, azt' már délután óta csak kóválygok különböző helyeken,  kapok ilyen-olyan híreket, csak pont azt nem, amit nagyon várok, nagyon nem jó ez így. Ha lenne itthon csoki, ez lenne az a pillanat, amikor rávetném magam.

Vége

A mai nap több jelentős dolog is történt.

Először is elvesztettem egy reményt.

Aztán meg ünnepélyesen lezártuk az évet. A szokásosnál rosszabbul viseltem, főleg a leghosszabb szónoklatot, pedig különben nem vagyok nagy ellensége az értekezleteknek. A kaja meg a végén... hááát... elég gáz volt, mármint nem ízben, hanem kinézetileg, meg nem illett az alkalomhoz egyáltalán, de pont ugyanez a menü azt hiszem, már volt egyszer, hozzászokhattam volna. Mondjuk szerintem inkább ne lenne, ha csak ilyenre "fussa" kreativitásból vagy igényességből.

Aztán jöttem haza, és eszembe jutott egy pár dolog, már megint. Az egyik az volt, hogy mennyire elfáradtam, és milyen kár, hogy nem a munkától, hanem a saját életemtől, mer' onnan úgysem tudok szabadságra menni.

A másik meg az, hogy idén sem megyek olyan igazi, külföldre elutazós nyaralásra, mint már nagyon sok éve, és ettől egy kicsit szomorú lettem. Nem önmagában a külföld miatt, hanem mert amit nekem az ilyen nyaralások jelenten(én)ek, az hiányzik nagyon. Persze Balaton lesz, és még néhány más rövidebb jövés-menés is, és próbálom is megtölteni tartalommal, hogy minél kevesebbszer jusson eszembe, hogy ezt így minek, mert most nem tudnék rá válaszolni.

Tegnap beszabadultam egy könyvesboltba (nem tudom, említettem-e már, hogy ha milliomos lennék, 3 üzletet szeretnék magamnak: egy zöldség-gyümölcs boltot, egy fitnesz-termet, és legfőképp egy könyvesboltot, ezt már ügyesen kitaláltam nagyon régen :) ), ott olvastam egy könyv hátulján egy idézetet, valami ilyesmi volt: "Úgy érezte, nem bírja tovább. - de tévedett."

(És szólok, hogy mától 24, új évaddal, na legalább...)

Vasárnapi nyűglődés :-)

Gyümölcsnapot tartok éppen. Eddig elfogyott egy alma, négy szem eper, egy körte és egy banán. Ez mind szép és jó,  ezen a ponton viszont elviselhetetlenné vált az éhség, kénytelen voltam lenyomni egy zacskó sós földimogyorót. Végülis valahol az is gyümölcs, nem?

Erről a képről (ami nem is tudom, hogyan keveredhetett ide) jut eszembe, múlt héten hamburgeres pizzát ettem. Isteni volt, attól tartok, megint fogok rendelni belőle.

Valamint boldog munka ünnepét mindenkinek!

Ááááá...

Türelmet és elnézést kell kérnem népes rajongótáboromtól a bejegyzéshiány miatt, de zavar az alvászavar. Öt óránál kevesebbet alszom már 3. napja, így mire délután ideérek, már nem tudok hosszabban fogalmazni.

Szebb napokra vágyom. Majd akkor írok többet.