A sütő

Azt mondta egy munkatársam jópár nappal ezelőtt, amikor a szabadságomról beszéltünk, hogy "szóval akkor mész vissza, a sütőbe...". 

És igen, hazajöttem.

Végig az járt a fejemben, hogy így rövid távon olyan kellemes ez a hely, hogy szinte kedve támad az embernek itt laknia. 

És aztán letelt a tíz nap, és most hajnalban már megyek is vissza.

Ilyenkor mindig fáj egy kicsit.

Persze aztán jó lesz ott is, nehogy félreértsen valaki. És új kalandok jönnek. Először is állásinterjúk formájában...    :)

Kétfelé lenni

A rengeteg csodálatos következmény mellett talán összesen két negatív hozománya van a tavaly kint töltött hónapoknak. Egyrészt már itthon is meg vagyok zavarodva egy-egy útkereszteződésnél, hogy most akkor melyik sávból jönnek a járművek. Ez még akár vicces is lehet. No de ott van a másik. Hogy akárhol vagyok, mindig hiányzik valaki. Amikor kint voltam, akkor az itthoniak, most meg azok, akiket kint ismertem meg. 

Alapvetően a hiánnyal még nem lenne akkora baj, ha lenne lehetőség belátható időn belül találkozni az adott emberekkel. Csak hát a távolság... 

Már csak két hét amíg visszamegyek, és már most úgy érzem, mintha kettétörne a szívem. Örülök, hogy hamarosan látom a kintieket és új kalandok várnak rám, de van bennem szomorúság is az utazással kapcsolatban. És nem (csak) azért, mert már megint össze kell pakolni az egész lakást, pedig tudjuk, mennyire szeretek pakolni. 

A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Egy tavaszi séta

Az előző bejegyzésekben sok volt a szöveg, és kevés a kép, ezért most javítok egy kicsit az arányon. Megmutatom, milyen az én utam a vasútállomástól hazáig. Friss élmények alapján!

Klasszikus városszéli kiskocsma italbolt, törzsközönségétől óvják a felelősségteljes szülők a gyermekeiket. Ezért én sem jártam még bent.

Ez az utca vezet Közép-Kelet Európa legnagyobb rizshántolójától egészen addig az utcáig, ahol egy jobb kanyarral irányt változtatok. Külső szemlélő szemével nézve valószínűleg semmi érdekes nincs a képen.

Na, ezt az utcát emlegettem az imént. Szerintem jó régen írtam már le ezt a szót, mármint hogy imént, ide a blogba talán még sosem. De majd rákeresek.

Vannak ilyen durva kanyarok, és néha még autók is járnak. Nekik szól a sebességkorlátozás, gondolom, nem nekem. Ezt a részt eléggé szeretem. Nem írom le, hogy miért, nehogy megint túl sok legyen a szöveg.

Ez már a következő keresztutca. Nem erre megyünk tovább, hanem pont a másik irányba, viszont ez itt egy nevezetes épület. A sárga. Oda jártam egy időben cserkészkedni szombatonként, ha jól emlékszem. Mármint az épületre jól emlékszem, az időpont az, ami kérdéses.

Mivel ez a rész annak idején még városszélének minősíttetett, ezért biciklivel jöttem többnyire. Mondjuk ezt nem teljesen értem, mert most meg egyáltalán nem volt messze tőlünk. Rejtély!

Szóval erre indulunk tovább. 

Ha menet közben egyszer csak jobbra fordítjuk fejünket, ezt az épületet láthatjuk. Persze csak ha a megfelelő pillanatban forgolódunk, nagyon fontos az időzítés! Ez is egy vendéglátóipari egység. És mennyi drót megy itt összevissza odafent... De ennek nincs jelentősége.

Az utcánk sarkához érkeztünk, balra megyünk majd tovább. De előbb vegyük észre a természet és a mesterséges környezet (úgymint: KRESZ tábla) csodálatos összhangját! Nagyszerű kompozíció.

A kis fehér ház a kép jobb oldalán régen hangszerbolt volt, de nem hiszem, hogy bárki is idetalált volna. Át is költöztek a város másik felébe, a buszállomás közelébe, ott vannak emberek is.

És végül: ez az az utca, ahol felnőttem. Na jó, igazából jártam másfelé is. Persze nem ilyen volt az utca a kezdet kezdetén, mert például évekig csak földúton jártunk, rázott is a Trabant, mint a rosseb. A bicikli meg főleg! Aztán annyira fejlődött a város, hogy egyszer csak lebetonozták. Nem a biciklit.

Szóval így értem haza a hétvégén. De aztán még elmentem sétálni, és oda is vittem a fényképezőgépet, és nem féltem használni. Lehet, hogy egy szép napon azokat a képeket is megosztom veletek, kedves olvasók. Addig pihenjetek!