Mégsem olyan egyszerű

Legutóbb talán szeptemberben írtam, lelkesen, hogy milyen lehetőségek vannak itt, talán néhányan lettek volna a helyemben.

Mostanában épp más a helyzet. Most nem sokan cserélnének velem, ha tudnának mindent.

Lehetőségek még mindig vannak, talán túl sok is. Nehéz eldönteni, hogy mi lenne a legjobb út, és azt sem látom sokszor, hogy az eddigi döntéseim jó irányba visznek-e. 

Az biztos, hogy lehetett volna másképp is. Például elég jól meglennék a mindennapi kétségek nélkül is.

Még egy kicsit kibírom. Aztán majd megint kell egy döntést hoznom.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Kétfelé lenni

A rengeteg csodálatos következmény mellett talán összesen két negatív hozománya van a tavaly kint töltött hónapoknak. Egyrészt már itthon is meg vagyok zavarodva egy-egy útkereszteződésnél, hogy most akkor melyik sávból jönnek a járművek. Ez még akár vicces is lehet. No de ott van a másik. Hogy akárhol vagyok, mindig hiányzik valaki. Amikor kint voltam, akkor az itthoniak, most meg azok, akiket kint ismertem meg. 

Alapvetően a hiánnyal még nem lenne akkora baj, ha lenne lehetőség belátható időn belül találkozni az adott emberekkel. Csak hát a távolság... 

Már csak két hét amíg visszamegyek, és már most úgy érzem, mintha kettétörne a szívem. Örülök, hogy hamarosan látom a kintieket és új kalandok várnak rám, de van bennem szomorúság is az utazással kapcsolatban. És nem (csak) azért, mert már megint össze kell pakolni az egész lakást, pedig tudjuk, mennyire szeretek pakolni. 

Fent és lent

Nos hát, lássuk csak, mi történt legutóbbi jelentkezésem óta.

Először is, megérkezett A Csoport, 56 gyerek és 8 felnőtt. A kölkök 8-9 évesek voltak, többnyire kis aranyosak, az egyik az első tíz perc után a legjobb barátjává fogadott, hát jóvan, van ilyen, mondtam magamban. Nagy szerencsénk volt, mert pont úgy voltak beosztva az étkezésekre, hogy sem előtte, sem utána nem jutott idő arra, hogy mi, a csoportvezetők szórakoztassuk őket. Sokat esett az eső is, ezért sem akartak kint játszadozni velünk, így tulajdonképpen a kajálásokhoz való kísérésekre és az apróbb kérések, problémák megoldására korlátozódott a szerepünk. És még így is fárasztó volt ez a pár nap. Utána az értékelésen úgy fogalmaztam, hogy _teljesen_ nem zárkózom el a további csoportvezetéstől, de megelégednék kettő-hárommal a szezon végéig, mert azért annyira jónak nem éreztem magam, és különben is a munka nagy részét a már sokszoros csop.vez. társam végezte.

Nem így gondolták viszont a főnökeim és a csoporttal tartó felnőttek. Utóbbiaktól szép üdvözlőkártyát kaptunk, és hát khm, egyébként sem jártunk rosszul, előbbiek meg megszavazták nekem a Star of the Week díjat az első csoportvezetésemért. Mondjuk azóta sem értem, hogy miért. Egyébként korábban úgy terveztem, hogy majd valamikor a nyár közepére juthatok arra a szintre, hogy esélyes legyek egy ilyenre, hát jól keresztülhúzták a számításomat. És ráadásul vérszemet kaptam: legalább még egyszer Star akarok lenni, majd jól ki kell találnom a stratégiát, amivel ez megvalósítható. Különben a dolgozók jelölése alapján döntenek a főnökök, szóval a kispajtásokat kell észrevétlenül meggyőznöm. :)

Aztán volt még a magaskötélpálya képzés is, amitől tartottam egy kicsit. Igazából itt Ground Up Level 1 a neve, merthogy olyan dolgokat foglal magában, ahol a földről kell felfelé menni, és egy darab kötelet kell felügyelni: kinti és benti falmászás, catwalk (ez olyan, hogy először felfelé, aztán vízszintesen lehet ide-oda mászkálni az elemek között) és trapeze (itt meg fel kell mászni egy **szott magas faoszlop tetejére, és onnan leugorva meg kell fogni valami izét, most nem jut eszembe a neve). A képzés része volt a biztonsági eszközök, kötelek felszerelése, a mászók biztosítása, a vendégek megtanítása a biztosításra és a mentés, just in case. Jó sok. Még a második képzési nap elején is meg voltam ijedve, szédültem is egy kicsit, és próbáltam rájátszani, hátha valaki azt mondja, menjek inkább pihenni. Dehát senkinek sem tűnt fel a szenvedésem, és dél körül már azt vettem észre, hogy tudom és élvezem is a dolgokat.

És erre ma jött a drámai fordulat: meghúztak. Túl voltam a mászós és a catwalk értékelésen, és akkor a trapeze-nál egy, mondom még egyszer, egy darab karabinert nem ellenőriztem a többi öt mellett. A vizsgáztató meg persze, hogy észrevette. Annyi volt nekem. És még csak nem is a magasban buktam el... Bár egy hónap múlva újra próbálkozhatok, azért nagyon nem esett ez jól. Az órarendkészítők is biztosan boldogok most: a holnapra már korábban betervezett mászós óráim helyett szerezhetnek nekem mást, a mászós órákra meg kell találniuk valakit helyettem, mindenki jól járt, láthatjuk.

Hát ezek vannak mostanában. Keddtől megint roppant elfoglaltak leszünk, 680 gyerek érkezik, három esti programom is lesz a szokásos napközbenieken túl. Hurrá.