Az első nap, 2014

Kicsit csalóka a cím, mert nem teljes nap volt, meg a megérkezés után nagyjából semmi sem történt még, node végülis úgyis az a lényeg, hogy megérkeztem. Megint. Bocsánat a spoilerért.

Hajnali 3:26-kor kezdődött. A taxit 3:40-re rendeltem, de sikerült megérkeznie 14 perccel hamarabb, hát nyilván nem voltam még kész. Viszont nem tudtam, hogy számít-e fel várakozási díjat, így inkább rohantam, mint az állat, hát nem esett jól. A sálamat és a meleg sapkámat ennek megfelelően otthon is hagytam. A reptérre 4:05-re értünk ki, közben megtudtam néhány fontos információt a sofőrtől, például hogy az új villamosokat, amik a 3-as vonalon fognak járni, a spanyoloktól vesszük. 

A reptéren két dolgot fogadtam meg gyorsan: 1. lehetőség szerint hétfő reggel inkább nem utazom többet, olyan tömeg volt, és 2. leszakadófélben levő fogóval rendelkező táskával sem. Na mindegy, amint lehetett, leadtam a táskákat, megkérdezték, viszek-e robbanóanyagot, mondtam nem, mondták akkor jó, mehetek a kapukhoz. Így is történt, újabb hosszú sor végén levehettem végre az összes pulóveremet és természetesen a bakancsomat is, mindent ki a zsebemből, majd átsétálás a biztonsági kapu alatt. Hát nem besípolt?? Rögtön állítottak is félre áttapogatni. Sajnáltam kicsit a műveletet végző nénit, mert addigra a hajnali rohanásnak megvolt már a hatása, hát reméljük, tartanak törölközőt ilyen célokra. Na, gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, hogy nem maradt-e pénz a zsebemben, de amint a zsebemhez nyúltam, olyan szigorúan leállítottak, hogy én is kezdtem megijedni, hogy nem vagyok-e tenorista. Végül persze kiderült, hogy nem. Aztán az utánam következőnél is besípolt, szóval volt dolga a néninek rendesen.

Ezek után már simán mentek a dolgok, betereltek minket egy festői szépségű hangárba, belül az volt kiírva wizzair színű betűkkel, hogy Moscow meg Istanbul, hát jóvan, talán kis kerülővel megyünk. Aztán meglett a londoni sor is. Megállapítottam, hogy helyezkedésben jó vagyok, valahogy mindig a sor első harmadába kerülök. Így el is foglalhattam a gépen a kedvenc helyemet, jobb oldalon, kicsit a szárny mögött (ez azért jó, mert a kilátás mellett azt is gyorsan lehet észlelni, ha kigyullad a szárny. De azt nem tudom, ez miért jó. :-) ), a folyosó mellett. Időben elindultunk és időben megérkeztünk, kétszer volt kicsit rázós a légifolyosó, és másra nem emlékszem, mert elkezdtem bepótolni az éjszaka kihagyott alvást.

A további útvonal London Luton reptér - London Victoria buszállomás - Clapham Junction vasútállomás - Weymouth volt. Ezt onnan tudom, hogy így foglaltam a jegyeket, de - a fenti okból -  sok tájat itt sem láttam. A Victorián már olyan sokszor voltam, hogy a könyökünkön jön ki. Viszont a Clapham Junction, na aaaz már valami! Állítólag London legforgalmasabb vasútállomása, nem egy Rákosrendező. Majdnem megtréfáltuk egymást a lifttel. Merthogy a lépcsőn nem volt kedvem lemenni az aluljáróba (gondoltam én), hát beszálltam a teherliftbe, és a két gomb közül (le és fel) magabiztosan megnyomtam a lefelét. Erre azt mondja a lift, hogy door opening. Na mondom, próbáljuk meg újra, lefelé gomb, door opening megint. Szerencsére, mielőtt valakitől segítséget kértem, bátorkodtam megnyomni a felfelé gombot is, és lássunk csodát, elindultunk a _felüljáró_  irányába. Ja, hogy felfelé vezet az út, úúúgy könnyű. 

Azt hihettük eddig, hogy a Harry Potterben J.K. Rowling mókázott a 9 és 3/4. vágánnyal, de itt a bizonyíték a képen, hogy Angliában nem csak egész számú vágányok vannak, hanem pl. 1/6, 7/9 és 10/11 is. Lehet, hogy a kviddics is igazi sport. 

Ez pont jó lesz zárszónak mára, persze az utazásnak még nincs vége, hiszen még mindig csak a vasútállomáson várakozunk, de lesz folytatás! Legnagyobb valószínűséggel már holnap! 

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D

A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Így juthatunk gyorsan Portsmouth-ba

Az jutott eszembe, hogy a mai bejegyzésemben egy képriporttal jelentkezem, mégpedig a korábban talán már említett hovercraft (légpárnás hajó, azt mondja a google fordító) jelenségről.

Tehát, először is vigyázunk, mert akár le is fröcskölhet az érkező és/vagy távozó jármű.

Íme a hovercraft, kissé leengedett légpárnákkal. Jobb oldalon lehet beszállni, összesen hatvanan férnek el benne, no meg a személyzet.

Ha megnézzük a légpárnákat, láthatjuk, hogy már action van, mindjárt bele fog fordulni a vízbe.

El is kezdte. Ez belülről egészen vicces érzés.

És még mindig csak fordul.

Itt már nagyjából a vízben van. Egész gyorsan át fog érni Ryde-ból a másik oldalra, Portsmouth-ba. Csak 10 perc kell neki, szemben a komp fél órájával.

Huss...!

Képriportomnak ezzel vége is. Jövő héten az eddigi legkeményebb napjaim következnek, drukkoljon, aki tud. Helyi pályafutásom során először saját csoportom lesz, ami azt jelenti, hogy nem csak a foglalkozások alatt, de szabadidejükben is ki kell nya rendelkezésükre kell állnom, háát... És aztán miután elmennek, rögvest kezdődik is a magaskötélpálya képzés. Nem tudom, melyiktől tartsak jobban.