Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D