Kívánságlista

1. Bárcsak jönne velem valaki.

És a többi már nem is lenne fontos.

Mérce

Egyrészt. A májusi célkitűzés óta már -9 kilónál járok. Utoljára úgy 13-14 éve voltam ennyi, de akkor eléggé megszenvedtem a diétázást. Most csak a sok sült krumpliról és édességről mondok le, helyette zöldet legelészek, hogy megteljen a gyomrom. Így napi 1300-1500 kalória bevitelével semmi kellemetlenséget nem érzek, és a reggeli mérlegelés után többnyire jól indul a nap. Érzésre is könnyebb vagyok, és - az utóbbi majdnem negyven évben először - lassan szabad szemmel is észlelhető derekam is lett. A héten újrakezdtem a futást; ebben gyorsulást nem tapasztaltam, de ez attól is lehet, hogy ezen a szigeten nincs egy négyzetméternyi sík terület sem, és valahogy mindig csak felfelé visz az út. Majd otthon, a  jó öreg lakótelep-körön kell újra megvizsgálnom a kérdést. Mindenesetre kedvet kaptam félmaratont futni, bele is kezdtem egy edzéstervbe, már csak egy jó kis célversenyt kéne találni. 

Másrészt viszont. Az előzőektől teljesen függetlenül mostanában nem nagyon ütöm meg a(z általam felállított) "jó embernek lenni" mércét. És bár a "boldog ember nem bánt másokat" alapvetésből logikailag nem következik, hogy a boldogtalan meg igen, mégis sokszor becsúszik egy-egy beszólás és/vagy nézés. Tegnap felírtam a kezemre, hogy nehogy elfelejtsek kedvesnek lenni. Úgy azért jobb volt, de korábbi "áldozataimat" ez valószínűleg kevéssé vigasztalta. És a  kézre írásnál valószínűleg eggyel hatékonyabb lenne mondjuk boldognak... ehh, ne kívánjunk már túl sokat, jól lenni.

Ezermester helyett

Épp egy megkopott beton pingpongasztal felé közeledtem a lakótelepi parkban. A forró levegő régi nyarak illatát hozta. Szabad, boldog gyerekkori nyári táborokét, amikor még miénk volt a világ összes lehetősége. Vagy nem az összes, de az összes, ami érdekelt. Amikor még bármi lehetett volna az életből. Ehelyett.

"Fú, totál kivagyok", írtam volna az üzenete(ke)t, ha nem jutott volna eszembe, hogy van neki(k) ennél fontosabb dolguk is. Más, hasonlóan hasznos gondolatok is szoktak eszembe jutni egyébként.

Szóval így csak nekiálltam feltenni végre a szúnyoghálót az ablakra egyedül, hogy legalább éjszaka lehessen szellőztetni, és ne legyen 29 fok a lakásban. Nem lehet a végtelenségig bírni, azt sem.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni

Szóval múlt szombaton "fel"ugrottam a nagyvárosba egy improvizációs színházi műhelyre. (Igazából - hogy időben odaérjek - már pénteken indultam, és Crawleyban szálltam meg egy elég jó hotelben. Magáról a városról annyit írnék talán, hogy aki jót akar, az inkább máshová menjen.) Hallom is a kérdést, hogy "no de miért?". Két oka is van. Az egyik, hogy amíg legutóbb otthon voltam egy pár hétig, hosszú idő után először ismét kapcsolatba kerültem a pszichodrámával, és eszembe jutott, hogy régen is milyen jó volt. A pdráma ugyan nem impro színház, de nyomokban fellelhető némi hasonlóság közöttük. A másik ok pedig az, hogy találtam egy pár cikket azzal a címmel, hogy "Improv saved my life", hát gondoltam, legalább egy esélyt érdemes adni a dolognak. Hátha hatékonyabb azoknál a módoknál, ahogy eddig próbáltam megmente(t)ni magam.

Ez a műhely abszolút kezdőknek szólt, és nem közönségnek adtunk elő, hanem csak magunknak, kb. 15-en játszottunk mindenféle rögtönzést igénylő játékot. Olyanokat is, mint amit otthon a Beugró című műsorban láthattunk. Előtte kicsit tartottam attól, hogy nyelvileg hátrányban leszek, de minden jól ment ebből a szempontból is, és mivel az esemény Londonban volt, hát nyilván nem én voltam az egyedüli migráns a csoportban.

Négy órán át tartott a foglalkozás. Jófej tanárunk volt, végigröhögtük az egészet, de ami talán még fontosabb hozadéka volt a hétvégének, az az, hogy rájöttem, hogy hát ilyet én is simán tudnék csinálni csoportvezetőként. Amikor valami új dolgot tanulok, akkor úgy szoktam érezni, hogy "aha, hát még utánanézek ennek-annak, és ez majd menni fog nekem is egyszer", most viszont azt gondoltam, hogy akár már most rögtön is tudnám. Rég volt már ilyen.

Ha lenne mellettem támogató erő, valószínűleg már most elkezdtem volna a csoportot szervezni, így viszont még valószínűleg töketlenkedek egy kicsit.  :-)

Egyébként azt is észrevettem még, hogy elkezdtem Londont megszeretni. Szigorúan csak turistaként, ott lakni nem fogok!

Sóhaj...

Mint az idei rengeteg bejegyzésemből is sejthető, ez az év nekem inkább egy fárasztó challenge course volt eddig, mint egy könnyed zipwire. Idén szeptember elejéig volt programom munkaügyileg, és nagyjából egész évben azon paráztam, hogy mi lesz utána az irány. 

Nos, a szeptember rohamosan közeledik. A megoldás nem.

Megmondóember kerestetik

Az kellene, hogy valaki jól megmondja, hogy tegyem-e vagy ne, amin gondolkodom. Tekintve, hogy senki sem tudja, hogy mi ez, annak a valószínűsége, hogy ez így megtörténjen, mondhatni, elhanyagolható. 

Nem látom

Bárcsak tudnám, hol volt az a pont, amikor még megfordulhatott volna a történetem.

Vagy inkább bárcsak akkor észrevettem volna, hogy az az a pont.

Mégsem olyan egyszerű

Legutóbb talán szeptemberben írtam, lelkesen, hogy milyen lehetőségek vannak itt, talán néhányan lettek volna a helyemben.

Mostanában épp más a helyzet. Most nem sokan cserélnének velem, ha tudnának mindent.

Lehetőségek még mindig vannak, talán túl sok is. Nehéz eldönteni, hogy mi lenne a legjobb út, és azt sem látom sokszor, hogy az eddigi döntéseim jó irányba visznek-e. 

Az biztos, hogy lehetett volna másképp is. Például elég jól meglennék a mindennapi kétségek nélkül is.

Még egy kicsit kibírom. Aztán majd megint kell egy döntést hoznom.

Kezdődik

Nem sokkal a múltkori foglalásom után felhívtak a manchesteri irodából, hogy nem lesz ám jó, ha oda megyek, mert területileg nem hozzájuk tartozom. Rendes tőlük, hogy nem várták meg, hogy személyesen megjelenjek. Még úgy is, hogy addigra már én is kisakkoztam ám, hogy inkább Liverpool lesz az, ahova mennem kell, és be is jelentkeztem egy keddi workshopra és egy szerdai konferenciára business startup témában. Mindkettő nagyon hasznos és teljesen ingyenes volt; szerintem ezek itt tényleg azt gondolják, hogy érdemes a vállalkozásokat támogatni, mer jó az mindenkinek. Eléggé furcsa gondolat, nem tudom, honnan veszik. :-)

Szóval kedden a liverpooli Chambers of Commerce fejtágításán ültem egész nap, és már ott is sokkal több információt kaptam, mint amire számítottam. Nem tököltek sokat, a 15. perctől már egyesével ki kellett állnunk a "tömeg" (kb. 25 fő) elé, hogy előadjuk az első pitch-ünket, ami tulajdonképpen az üzlet rövid bemutatása volt. Bár eddig is tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, de még nem voltam rákényszerülve, hogy mások számára is érthetően megfogalmazzam (főleg angolul), szóval már ez is előrelépés volt. Aztán kitöltöttünk egy business model canvas-t, ami egy egyszerűsített, vizuális formája az üzleti tervnek, ami feltétlenül szükséges lesz később, ezt nagyon mondták. A délelőttöt az egyik bank ismertetője zárta az általuk kínált üzleti bankszámlákról; kell egy kis reklám is, na.

Ebédszünetben kicsit sétáltam a környéken. Itt kell megjegyeznem, hogy ez a hely már nem az a llovely déli kisváros, amihez hozzászoktam, ez már maga a kemény, zord északi világ. Például többször is előfordult már, hogy ránéztem valakire, és az nem mosolygott vissza... De üzletileg azért valószínűleg nem lesz rossz itt kezdeni.

Az ebédszünet után még egy órát foglalkoztunk a pitching technikájával, aztán jött egy hosszú előadás a pénzügyekről. Na, engem mint értő hallgatót kb. ezen a ponton veszítettek el. Egyrészt az én üzletem még nem tart ott, hogy ez releváns legyen, másrészt különben is úgy terveztem, hogy majd felfogadok egy könyvelőt ilyen ügyekre, harmadrészt meg ekkorra már nagyon belefáradtam az északi akcentusra koncentrálásba, nem hiszitek el, milyen durva dolog is az. Szóval itt fejben kikapcsoltam, és már csak az utolsó részre kapcsoltam vissza, ami a jövőképünkről szólt, na az is jó volt.

Tegnap pedig a liverpooli nőegylet :-) szervezésében egy családias konferencián vettem részt. Ez elég rövid volt, de a három óra alatt "fellépett" két, már működő vállalkozás vezetője, és elmondták, hogy milyen volt a kezdet nekik. Aztán beszéltek még a Startup Loan intézményéről, az is egy hasznos konstrukciónak tűnik. Ötszáz és 25 000 font közötti összeget lehet kérni, 6%-os kamatra. Ami nekem tetszett benne, az az ingyenes mentorálás, amit a kölcsön mellé adnak; kár, hogy én nem akarok kölcsönt felvenni. Volt még egy valamennyire interaktív előadás arról, hogy min szoktak a kezdő vállalkozások elvérezni, és hogy hogy lehet ezt megelőzni. Például úgy, hogy igénybe vesszük a - többnyire ingyenesen elérhető - támogatásokat, ezért rögvest le is foglaltam egy másfél órás személyes konzultációt egy startup szakértővel jövő kedden. Minden kérdésemre választ kapok végül.
Annyira könnyűnek tűnik ez így...   :-)

Utazások

Újabb gyors helyzetjelentés: 

• véget ért az idei nyári 10 hetes tanári karrierem: hosszú munkanapok, felejthetetlen élmények, öhm... hogyismondjam... érdekes emberek,  csodaszép kilátás, pihentető beachtúrák, kezdőtőke a továbbiakhoz, mind kipipálva;

• aztán megvolt az egyhetes országjáró túrám is: Frome, Hereford, Colwyn Bay főbb megállókkal. Aki most azt gondolja, hogy ezek közül bármelyiket is azért látogattam meg, mert a legutóbbi Dzsó ott nőtt fel, az téved. Na jó, nem annyira. És tettem még rövidebb kirándulásokat Conwy-ba, Bangorba és  Llandudnoba. Ez utóbbi egy roppant jópofa település, bátran ajánlom mindenkinek. 

• És végül megérkeztem szerencsepróbálásom helyszínére. Eléggé északon vagyunk, így a korábbi tapasztalatokból okulva ezúttal nem kérdeztem semmit a vasútállomásokon.  

• Beköltöztem a kényelmes kis kuckómba, ahonnan az üzleti birodalmamat irányítani fogom :-) a kezdeti időkben, és a csoki/cukor-hercegnők-játékállatok vonal mentén összebarátkoztam a helyi kiskorúakkal. Úgy érzem, minden remekül alakul. Már csak azért is, mert nagy meglepetésemre már ma akcióba lendültem: jelenleg éppen 13 biznisz témájú honlap van megnyitva a gépemen. Az egyikből például kiderül, hogy Manchester a hatodik legjobb város az országban a vállalkozásra, egy másikban meg már be is jelentkeztem egy jövő szerdai konzultációra cégalapítás témakörben a manchesteri könyvtárba. Csak apró részletkérdés lehet, hogy konkrétan nem abban a városban lakom; majdcsak megmondják, hogy hogyan tovább, ha esetleg nem ők az illetékesek.

Az első lépések

2010 februárjában, akkor szinte észrevétlenül történt az az esemény, amely mostanában érdemelte ki a sorsfordító jelzőt. Akkor akadt a kezembe Jack Canfield A siker alapelvei című könyve a Sugár áruház könyvesboltjában. Mivel volt még némi könyvutalványom, gyorsan haza is jött velem. Már akkoriban is nagyon jónak találtam a leírtak nagy részét; a kedvencem például a fordított paranoiáról szólt: feltételezzük, hogy minden azért történik, hogy nekünk jobb legyen!  És van még vagy 50 másik is. Gondolkodtam is egy időben, hogyan lehetne terjeszteni a tudást, de aztán akkor másfelé vezetett az én utam.

Öt évvel később találtam rá a Canfield tréner képző online tanfolyamra, és akkortól már tudtam, hogy mire gyűjtök. Néhány hónap múlva pedig a kocka el lett vetve. 

Ez pedig az első update a vállalkozásindítás folyamatáról.

Az utóbbi két hónapban átvettem a képzési anyagot egyszer (még legalább egyszer tervezem a vizsga előtt), és jelenleg a fent említett könyvet olvasom újra tömegközlekedés és/vagy strandolás közben. Azt vettem észre, hogy - bár nem tudatosan, de - alkalmaztam jónéhány alapelvet az utóbbi években, és ez jelentős sikereket is eredményezett (pl. költözés külföldre, az év dolgozója díj, celta). 

Ebben az első időszakban a tanuláson kívül a vállalkozáshoz szükséges gondolkodásmód fejlesztésén dolgoztam, ami valószínűleg az egész folyamat egyik legnehezebb része (nekem). A kulcsfogalom az önbizalom, és hát akik rendszeresen olvasták ezt a blogot, azok sejthetik, hogy nem én voltam A Világ Legbátrabb Embere az elmúlt években. Most viszont, rettenetes mennyiségű vizualizáció és egyéb mentális technikák gyakorlása után már merek nagyokat álmod hinni. Nem tagadom, volt, hogy szorongva ébredtem reggel, hogy hogy lehet ilyesmire gondolni is, nemhogy elérni, de az utóbbi két hétben átfordult a dolog. Már látom, hogy minden lehetséges. 

A képzésen az egyik feladat egy "mission statement" (küldetésnyilatkozat, van ilyen szó?) megfogalmazása volt. Na ezzel is küzdöttem pár napot, de amint meglett a "dare to dream big" képesség, az is összejött. Ez az első változat angolul van, és most még nem is akarom lefordítani. Igazából ez csak nekem szól, nem kerül bele marketing anyagokba. Azért kellett megfogalmazni, hogy könnyebben eldönthessem, hogy amit csinálok az életben, az beleillik-e a főirányba. 

Így hangzik: 

My mission is to bring love and acceptance to the world by increasing people's self esteem in a fun and supporting way. 

Szerintem eddig jó úton vagyok.  :-)

Egy következő update-ben valószínűleg részletesen leírom majd, hogy hová fogok eljutni, csak még dolgoznom kell a pontos megfogalmazáson. De van egy terület, ami a legfontosabb a tervben. Onnan fogom tudni azt, hogy nagy sikereket értem el, hogy megengedhetem magamnak, hogy jelentős adományokkal járuljak hozzá bizonyos ügyekhez. Az egyik ilyen a társadalmi esélyegyenlőség és romaintegráció ügye, ami szerintem nagyon ráfér erre az országra mostanában. Például ez a csapat végzi nagyon okosan, az általuk szervezett váltófutás is remek élmény volt. A másik leendő támogatott szervezetem is megvan már, de az inkább ilyen pályázatszerű lesz. Az anyagi támogatáson kívül ingyen workshopokat is tartok majd mindkét országban. Ezeket szinte jobban várom, mint a tengerparti lakásomat. :-) 

A közeljövőben a következő fontos feladatokon kell dolgoznom:

- a célcsoport meghatározása

- a cégnév kitalálása

- accountability partner keresése, akivel naponta 5 percre felhívjuk egymást, hogy beszámoljunk arról, mit tettünk a haladás érdekében

- lehetséges állami támogatási formák felkutatása Angliában

- valamilyen public speaking tanfolyam elkezdése

- a céljaim pontos kidolgozása

- részt venni az egynapos vállalkozási workshopon

- a mindset további fejlesztése/erősítése

A kocka el van vetve

Csak gondoltam, megörökítem magamnak (is) ezt a napot. Ugyanis ma megtettem az első konkrét lépést az angliai vállalkozásalapítás felé. Már néhány hónapja látszott, hogy kezdenek beérni a kint töltött évek, és akár ilyen irányba is alakulhatnak a dolgok. Folyt is az álmodozás/tervezgetés, és ma meghoztam a döntést. Akkora lépés ez, hogy innen már nem lehet visszafordulni. Elméletileg lehet persze, de már nem érné meg.

Maga a cég majd csak szeptember körül indul, most azt a két hónapot, amit otthon töltök, az alapos felkészülésre és további kutatómunkára szánom. Majd jövök további részletekkel, amint publikussá válnak.  

Most azért nagyon örülök.

Már egy hete

Nem, nem az anyázós vers következik most.

Hanem az úgy volt, hogy lassanként kipihenve a celta kurzus megpróbáltatásait, múlt hét pénteken délután elküldtem a jelentkezési lapot pídzsíelnek, hogy akkor most négy év outdoorkodás után én angoltanár leszek. Hétfőn délelőtt jött is a válasz, hogy jóvan, csak előbb küldjem el a szükséges dokumentumokat, úgymint diploma és angoltanári végzettséget igazoló bizonyítvány. Itt egy kicsit megfagyott a vér az ereimben, ugyanis ezeket már a jelentkezéskor feltöltöttem. Na, gondoltam, mi lehet a gond, hát ha nem fogadják el valamelyik iratomat, akkor itt fog összedőlni a gondosan felépített terv, melynek csak egy közbeeső pontja az angoltanítás, majd más lesz a fő cél. Mindenesetre elküldtem emailben is az anyagot, egy órán belül meg is írták, hogy oké, jók ezek, csak eddig nem látták a jelentkezési felületen, hogy feltöltöttem. És hogy majd szólnak, ha esetleg lesz valami.

Így az "esetleg" után kicsit hosszabb várakozásra számítottam, meg is lepődtem, amikor másnap délelőtt két szerződés várt a postafiókomban: kezdeni kéne rögvest, ahogy ráérek. Azaz április 1-től, azt adtam meg az első alkalmas időpontnak. Aztán pihenhetek egyet, és június végén megint szeretettel várnak. Hurrá, hurrá. Szerdán visszaküldtem az aláírt szerződést, és így egy héttel azután, hogy jelentkeztem az állásra, minden papírmunka el van intézve, sőt már a repülőjegyet és a vonatjegyet is lefoglaltam. Szeretjük az ilyen gyorsreagálású cégeket. :-)

Meglepő módon nem vagyok (még? :-) ) betojva a feladattól, talán azért, mert korábban már hetekig töprengtem azon, hogy milyen már hogy Angliában tanítanék angolt, mikor ott van az a sok anyanyelvű is. Végül akkor arra jutottam, hogy ha a vezetőségnek megfelelnek a nem anyanyelvi tanárok is, akkor én nem fogok ezen problémázni. Majdcsak lesz valahogy, nekem csak menni kell a cél felé. De azért valahol vicces ez a helyzet...

Note to self

So what's common between running a marathon and completing a celta course?

No, this is not the first line of a joke. Or maybe I just don't know that joke.  :-)

I wrote about how the first one happened on different running sites, a bit more than 15 years ago, so I'm not going to write about that now. And I really wanted to write about the celta last month, but I was lacking two essential factors: time and words to describe the experience. I spent a month with 13 people who inspired me in various ways, for which I cannot be grateful enough.  I have plenty of time now but I'm still looking for the right words so I'm not going to write about that either. 

However, there is something important that I can write about, and that is the trick how I coped with the challenges of these very different projects to turn them into two of the most rewarding "journeys" of my life so far. So, the trick and the answer to the question above is the following: both of them were the result of conscious experiments with mindsets.

I was in the second year of my university studies when somebody told me that people don't change significantly after they grow up. And in a few weeks, I heard it again and again from different sources  and I thought "this is bulls**t, I can't see any reason why you wouldn't be able to change if you want to". I also thought that life would be very boring if I stay like that for the rest of it. So that was when I decided to try to refute that statement. First, I had to find an area in my life where a change could be noticeable, and it had to be a significant change too, as small ones were still possible according to my sources. And that was how I started to focus on sports. The most hated and rejected types of activity in my first 20 years. It's enough to say that I had some serious arguments with my PE teacher in primary school and although high school PE started a bit better, in two years' time my teacher suggested getting an exemption from the lessons instead of just being there and demotivating others in the class. To turn this attitude into running marathons, well, that might count as a significant change. And this is exactly what happened in less than two years. Refutation done. Don't you ever dare to tell me that you can't change.     

The experiment with the celta was the result of a question that I had heard only a month before, but I wish I had known about it much, much earlier. This is possibly one of the top 5 questions to ask in life:

"What would you do if you were just 5 % more committed?"

The idea behind this is that if you are 100 % committed to your aim, you will reach it (if it is theoretically possible for a human being). However, being completely committed might seem too hard, especially when circumstances are more difficult, and that's when this question is very useful. 5 % is not a big deal, is it? You can do that any time and no matter what your aims are, you can always find a small step to take. So I asked this question from myself before the course and one of the answers was "I could read some grammar stuff if I was 5 % more committed", so I did it. And I asked this quite often at  nights when I was fed up with writing lesson plans and the answer was "if I was a bit more committed, I would do it properly", so I did it and it was so much fun in the end. (The good thing about this technique is that sometimes you can decide not to be more committed - I did this on the evening before my last teaching practice. I knew I could spend more time filling in one more part of the lesson plan, but keeping my eyes open for 15 more minutes was just too big a price to pay that night.) 

Anyway, the experiment was successful, I passed the course with a good grade, nice feedbacks from  team-mates, too and lots of heart-warming moments during the four weeks. The question seems to be working.

The "bad" news is that after these experiments I can't blame anyone if I do not reach my goals in the future...  

And my next dream is to be a confident public speaker  - I will get there somehow.  :)  

Merre

Lehet néha a hullámvölgyekről is írni. Majd idővel kiderül, hogy innen szép-e nyerni, vagy már csak lefelé van tovább.

 

this is a photo opportunity

Ez egy régebbi kép; ahol most állok, ott meg egy lecsúszási lehetőség látszik. A legutóbbi születésnapom körül kezdődött, az a 36-os úgy tűnik, nagyon betett, valójában nem is maga a szám, de arról nincs kedvem írni. Azóta meg küzdök, mint disznó a jégen, dehát... 

Az a baj, hogy igazából én már csak egy saját családot szeretnék, mást nem. De úgy nem, hogy más nem is érdekel. Tök mindegy, hogy mit eszem, mit csinálok, vagy csinálok-e egyáltalán valamit.

Nem fog ez így menni, persze.

Időjárás előrejelzés

Látszik már a köpönyegen is az elutazásom napja. Az időképen már régóta, az nem is nagyon szokott megérinteni, na de a köpönyeg, az a vízválasztó. Konkrétan két hét múlva ilyenkor már egy kinti hotel vendége leszek, és hát bármennyire jó élmény is lesz ez, azért ilyenkor elszomorodom, írtam már tavaly is, azt hiszem. A stressz meg majd akkor jön, amikor a bbc.com meteorológiai oldalán is megjelenik _a_ dátum, ők öt napra jósolnak előre. 

De most még nincs pánik, inkább egy kis hiányérzetem van. Az itthon töltött idő alatt voltak ugyan találkozások ismerősökkel, barátokkal, de be kell valljam, kicsit azért többre számítottam. Volt, hogy én kezdeményeztem, és olyan is, hogy inkább vártam arra, hogy azt érezhessem, hogy másnak hiányoztam én. Szóval köszönet azoknak, akik hívtak, tényleg nagyon örültem. A történet másik oldala meg talán ezzel a kétlakisággal is jár...

Na de nézzünk inkább a jövőbe, van még két hét, ebbe bele kell férnie két fogorvosi kezelésnek (mondtam már, hogy milyen arany keze van az új fogorvosomnak? még az érzéstelenítés sem fájt eddig, egyszerűen zseniális!), némi hivatalos ügyintézésnek az egyetemen, hogy a diplomámat majd kint is elismerjék, és még remélhetőleg egy pár teázásnak is. 

Hipp-hopp, eltelik az idő, és aztán egyszer csak megint letesz a repülő Lutonban, és másnap már Wales-ben ébredek. 

A light kóla bosszúja

Letört az egyik fogamból egy kis darab néhány hete, meg amúgy is esedékes volt már egy ellenőrzés, így vettem egy nagy levegőt, és bejelentkeztem egy jó hírű fogorvoshoz itt, a lakótelepen. Nem ismertem eddig, sőt, azt is kijelenthetem, hogy ő az első fogorvosom, akit még a családom sem ismer. 

Mert én sokáig csak családi ismerősökhöz jártam egészségügyi ellátásra. Ennek történelmi okai vannak, nevezetesen hogy felmenőim 4/6-a orvos, kis túlzással kórházban és rendelőkben nőttem fel. Ez most úgy hangzik, mintha ennyire nyámnyila lettem volna, de nem, többnyire játékkal telt az idő, míg a család intézett valamit. Például a kórházban a liftezés volt sokáig a kedvenc elfoglaltságom. Annyi emeletet be lehetett járni, ráadásul ott volt a rejtély, hogy miközben az épületnek volt 2. emelete, ott nem állt meg a lift! Még gomb sem volt hozzá ám. Aztán egyszer elakadt a lift egy fél percre. Utána gyalog jártam, és a kacsaúsztató tavacska lett a kedvencem az udvaron. Meg a hallásvizsgálatos szoba, de ott csak rendelési időn kívül lehetett szórakozni.

És néha persze volt olyan is, hogy kellett valamilyen egészségügyi ellátás, na olyankor meg valamelyik rokon benyomott a megfelelő helyre, nem volt gond. Így kerültem az első fogorvosomhoz is. E. nénit a nagymamám szerezte nekem. 

A kisváros megbecsült gyerekorvosaként nagymamám keze mindenhová elért, nem csak egészségügyi feladatokra, de bámulatos módon minden másra is volt embere. :-)  Például idegennyelvi fejlesztésemre angol tanárt kerített, akihez aztán a következő 5-6 évben rendszeresen jártam (vasárnap 2-től 3-ig!), csak mert szerettem ott tanulni. Azóta is hálás vagyok azért az alapért, amit ott összeszedtem. De nem mindenki volt ilyen szerencsés: nagymamám az unokatestvérem évvégi tesijegyén egyszer úgy kívánt javítani, hogy konkrétan bement a tornaterembe az óra közepén, hogy beszéljen a tanárral... :-)

No de a fogorvosos intézkedés annakidején jól sült el. E. néni és szintén fogorvos férje nem sokkal korábban települt át, így mondták akkoriban, és a tőlünk egy utcányira levő rendelőintézetben dolgozott. Nyugodtan hangú és kedves volt, és szerintem nem csak azért, mert a nagymamám végig "felügyelte" a kezeléseket. Semmilyen rossz emlékem nincs, arra viszont  tisztán emlékszem, hogy lyukas fogaim tömése közben arról faggatott, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Nekem akkoriban még pontos elképzeléseim voltak erről (hej, de visszasírom ezt... :-) ), mondtam hát, hogy énekesnő! Nem a zenei része érdekelt a dolognak, hanem azok a csillogós ruhák és a fények! Az éneklés is ment volna, de arra csak mint ahhoz szükséges hozzávalóra tekintettem, hogy ilyen vagány cuccokat lehessen hordani. Hej, ez a Jacko-kesztyű...!  Jó, jó, nyolc éves voltam... Na, közben E. nénit azon a napfényes délelőttön ezek az álmaim sem akadályozták meg abban, hogy fogaimba csúnya  _amalgám_ tömést helyezzen el. Talán azt remélte, nem nyitom majd nagyra a szám éneklés közben, vagy nem tudom. 

Mindenesetre E. néni aznap a tömésekkel, aztán meg én a szájápolással remek munkát végeztünk, a következő 25 évben semmilyen fogászati kezelésre nem volt szükségem. (Pedig jártam ellenőrzésekre, csak akkor már M. bácsihoz, aki anyukám haverja volt.) Csodálkoztam is, mert vagy 15 évig kólafüggő voltam (vagy vagyok, ez még nem derült ki véglegesen, bár most januárban volt egy 2 hetes időszak, amikor nem vettem egyáltalán), fürdőztek a fogaim a savban rendesen.

És akkor, ajvé, ma aszondja az új fogorvosom, hogy nagy baj van! A tömések _alatt_ van szuvasodás, oké, hogy nem fáj, de akkor is ki kell cserélni mindet tüstént! Szóval meg is van a programom arra az egy hónapra, amíg még itthon vagyok, jó, igazából nem minden napra, de heti 1-2-szer jelenésem lesz. Meg majd szép, új töméseim. 

Lehet, hogy még énekesnő is lehetek utána.

(Valójában még mindig nem akarok az lenni, viszont épp azon gondolkodom, hogy mi akarok lenni, annyi opció van, és ez tök jó, de ez a poszt már így is hosszú. Maradjunk annyiban, hogy majd mesélek. :-) ) 

A sütő

Azt mondta egy munkatársam jópár nappal ezelőtt, amikor a szabadságomról beszéltünk, hogy "szóval akkor mész vissza, a sütőbe...". 

És igen, hazajöttem.

Végig az járt a fejemben, hogy így rövid távon olyan kellemes ez a hely, hogy szinte kedve támad az embernek itt laknia. 

És aztán letelt a tíz nap, és most hajnalban már megyek is vissza.

Ilyenkor mindig fáj egy kicsit.

Persze aztán jó lesz ott is, nehogy félreértsen valaki. És új kalandok jönnek. Először is állásinterjúk formájában...    :)

Nyáááár

Hű, hogy eltelt má' megint az idő! 

Legutóbbi bejegyzésem után akartam még írni arról, hogy megnyílt a magyar bolt Ryde-ban, na azóta már be is zárt. Azért egyszer sikerült benéznem, Túró Rudiért mentem természetesen, csak éppen nem volt, be kellett érnem egy kapucíner szelettel. A hely leginkább a hiánygazdaság idejére emlékeztetett, a polcok igen szellősen voltak pakolva, a hűtőbe is simán befért volna még egy fél disznó lefagyasztva. Node sebaj, gondoltam, adjunk időt a biznisznek, majd egyszer visszatérek. A visszatérés végül elmaradt, illetve hát én ott voltam két hete, csak akkor már épp a berendezést pakolták egy nagy teherautóba. Ennyit a Túró Rudiról. (Egyébként nem hiányzik különösebben, csak ezt szokás felhozni a kiköltözés ellen bizonyos körökben.)

Valamint közben nyár(szerűség) lett. Múlt hétvégén kezdődött. Szombaton még dolgoztam, figyelmeztettek is minket a morning meetingen, hogy igyunk mint az ááállat, és a naptejet se felejtsük el, mert annyira forróság lesz, hogy 21 fok! Na mondom, jóvan, lassan kitavaszodik teljesen, de azért vasárnap megpróbáltam alkalmazkodni a helyi gondolkodáshoz, és a szokásos fotózós kirándulás helyett egyszerűen csak elslattyogtam a sandowni beachre, így ni: 

És ott feküdtem egész nap, jobbnál jobb könyveket olvasgatva. Meg kétszer belementem a vízbe, majdnem derékig. Lehet, hogy a fotózás helyett a strandolás lesz ezentúl a hobbim. 

Ennek szellemében ma is beacheltem egyet, ezúttal a ventnori parton. Az meg így nézett ki:

Látható, hogy az időjárási viszonyok változtak, de azért így sem nagyon szörnyű dolog a hullámokat hallgatva olvasni és/vagy a jövőt tervezni. 

Merthogy változások lesznek. Illetve már el is kezdődött a dolog. Jelentkeztem ugyanis önkéntesnek egy olyan alapítványhoz, ami hosszú ideje munkanélküli embereket segít állást találni meg az állás megtartásához szükséges képességeket fejleszteni. Na itt leszek szabadidőmben első körben job support volunteer, ami azt jelenti, hogy egy emberrel csak 1-2 alkalommal fogok találkozni, és például CV írásban vagy jelentkezési lapok kitöltésében segítek, vagy próbainterjút csinálunk. A későbbiekben pedig employment coach is lehetek, ez hosszabb folyamatot jelent, kb. 6-8 alkalmat személyenként, és például  a motiváció növelése vagy önbizalomfejlesztés lesz a cél. Ez nem csak azért lesz jó nekem, mert szeretek coach-olni és látni a fejlődést, hanem azért is, mert az én önéletrajzomat is eléggé fel fogja turbózni. Egy-két éven belül akár igazi, fizetett coach állást is kaphatok, a jelenleginél több fizetéssel, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyben több szabadidővel is, járhatnék haza akár kéthavonta is.

Ma voltam az első találkozón az alapítvány önkénteskoordinátorával ebben az épületben, és így elsőre mindketten lelkesek lettünk attól, amit nyújthatunk egymásnak. Persze nem lehet csak úgy hirtelen jótékonykodni, egy rakás papírt ki kellett töltenem előtte, és még valami hivatalos ellenőrzésre is elküldték a papírjaimat. Szóval még kb. 3 hét várakozás, aztán tényleg beindul a dolog! 

Más világok

Ott hagytam abba legutóbb, hogy egy remek könyvet olvastam el éppen. Na ez azóta úgy módosult, hogy mindjárt végzek a másodikkal is, de nem kell parázni, további 4-5 vár még a sorsára. Tavaly igyekeztem visszafogni magam könyvvásárlás-ügyileg, merthogy hogy fogom majd hazavinni őket, így az egész év alatt vettem talán kettőt. Idén úgy gondoltam, nem foglalkozom a szállítással, elvégre nem lehet állandóan ideiglenesen lenni valahol. 

Szóval a könyvek. Úgy kezdődött, hogy valahová kirándultam, és ha itt, a szigeten kirándul az ember, akkor tömegközlekedésileg nagy valószínűséggel érintenie kell vagy Newport vagy Ryde város buszállomását. Én pont nyugatra mentem, ezért Newport volt az átszállóhely. Történetünk szempontjából annyit érdemes tudni, hogy a könyvtár a buszállomás mellett található (csakúgy, mint a Sportsdirect, a Morrison's élelmiszerbolt vagy a McDonald's; vannak még ruhaboltok is, de az angol divat kb. egy szinten áll az angol építészettel, mindkettőt csak kivételes esetben ajánlanám - no de ez nem is fontos jelenleg, csak azért írtam, hogy legyen valami elképzelése az olvasónak a helyszínről). Az egyik kedvenc helyem Newportban a könyvtár, de épp nem akartam bemenni, csakhogy megláttam a táblát, hogy kiárusítás. Ennek nyilván lehetetlen ellenállni. 

Bent 40 pennyért árultak egy csomó könyvet, köztük azt a különlegességet is, amire végül én csaptam le. Donna Williams Nobody Nowhere című művéről van szó, magyarul ezt  Léttelenülre sikerült lefordítani. Egy magasan funkcionáló autista nő önéletrajza ez, pontosabban arról szól, hogy életének első 25 évében hogyan észlelte a környezetét, és hogyan próbálta megérteni önmagát és az ő szempontjából nagyon furcsa külvilágot addig, amíg rá nem jött, hogy mi van vele, és később hivatalosan is meg nem kapta az autizmus diagnózist. Az önéletrajzi részekben nagyon kemény dolgokat is leír, de ami engem megfogott, az az, hogy mennyire elképzelhetetlenül más az ő világa kognitív szinten. Mindenkinek ajánlom, de aki meg kapcsolatban van autizmussal élő gyerek(ek)kel, azoknak meg főleg. Van a könyvnek folytatása is, a Somebody Somewhere: Breaking Free from the World of Autism, próbálom majd azt is beszerezni. 

A második jó könyv az amazontól jött, ezzel már tavaly is nagyon szemeztem, de nem szabad halmozni az élvezeteket, egy évre egy Khaled Hosseini könyv jár. De az jár. Szóval amint megérkeztem, megrendeltem a legújabbat, az And the mountains echoed címűt (magyarul És a hegyek visszhangozzák, ha valaki a libri oldaláról akarná megrendelni, el ne olvassa az értékeléseket, mert valami nagyon okos elspoilerezte a végét, szerencse, hogy csak most kerestem rá). Most sem kellett csalódnom, kellően bonyolult, de azért követhető történet egy eredendően afgán család tagjairól, akik aztán ide-oda vetődnek a világban. Nekem ez is felfoghatatlan, hogy hogy lehet ennyire jól megírni egy sztorit. Dehát nyilván ezért nem én írok regényeket. Jövőre viszont baj lesz: nincs több műve Hosseininek. Lehet, hogy írnom kellene neki egy emailt, hogy gyorsan oldja meg ezt a problémát. Van még néhány hónapja hogy összehozza a következő 4-500 oldalt.