Süt a Nap, nehogy szomorú légy...

A betyárját, ma meleg volt! De nem az a meleg, amitől az angolok már kidőlnek, én meg még mindig pulóverben nyomom, hanem igazi meleg, nekem is rövidujjús.  Még a fűtést is kikapcsoltam. Pedig még csak tegnap volt először tavaszillat a levegőben. Durva. Mondjuk szerintem ezzel a 26 fokkal nagyjából el is értük a hőmérsékleti maximumot erre az évre.

Fent és lent

Nos hát, lássuk csak, mi történt legutóbbi jelentkezésem óta.

Először is, megérkezett A Csoport, 56 gyerek és 8 felnőtt. A kölkök 8-9 évesek voltak, többnyire kis aranyosak, az egyik az első tíz perc után a legjobb barátjává fogadott, hát jóvan, van ilyen, mondtam magamban. Nagy szerencsénk volt, mert pont úgy voltak beosztva az étkezésekre, hogy sem előtte, sem utána nem jutott idő arra, hogy mi, a csoportvezetők szórakoztassuk őket. Sokat esett az eső is, ezért sem akartak kint játszadozni velünk, így tulajdonképpen a kajálásokhoz való kísérésekre és az apróbb kérések, problémák megoldására korlátozódott a szerepünk. És még így is fárasztó volt ez a pár nap. Utána az értékelésen úgy fogalmaztam, hogy _teljesen_ nem zárkózom el a további csoportvezetéstől, de megelégednék kettő-hárommal a szezon végéig, mert azért annyira jónak nem éreztem magam, és különben is a munka nagy részét a már sokszoros csop.vez. társam végezte.

Nem így gondolták viszont a főnökeim és a csoporttal tartó felnőttek. Utóbbiaktól szép üdvözlőkártyát kaptunk, és hát khm, egyébként sem jártunk rosszul, előbbiek meg megszavazták nekem a Star of the Week díjat az első csoportvezetésemért. Mondjuk azóta sem értem, hogy miért. Egyébként korábban úgy terveztem, hogy majd valamikor a nyár közepére juthatok arra a szintre, hogy esélyes legyek egy ilyenre, hát jól keresztülhúzták a számításomat. És ráadásul vérszemet kaptam: legalább még egyszer Star akarok lenni, majd jól ki kell találnom a stratégiát, amivel ez megvalósítható. Különben a dolgozók jelölése alapján döntenek a főnökök, szóval a kispajtásokat kell észrevétlenül meggyőznöm. :)

Aztán volt még a magaskötélpálya képzés is, amitől tartottam egy kicsit. Igazából itt Ground Up Level 1 a neve, merthogy olyan dolgokat foglal magában, ahol a földről kell felfelé menni, és egy darab kötelet kell felügyelni: kinti és benti falmászás, catwalk (ez olyan, hogy először felfelé, aztán vízszintesen lehet ide-oda mászkálni az elemek között) és trapeze (itt meg fel kell mászni egy **szott magas faoszlop tetejére, és onnan leugorva meg kell fogni valami izét, most nem jut eszembe a neve). A képzés része volt a biztonsági eszközök, kötelek felszerelése, a mászók biztosítása, a vendégek megtanítása a biztosításra és a mentés, just in case. Jó sok. Még a második képzési nap elején is meg voltam ijedve, szédültem is egy kicsit, és próbáltam rájátszani, hátha valaki azt mondja, menjek inkább pihenni. Dehát senkinek sem tűnt fel a szenvedésem, és dél körül már azt vettem észre, hogy tudom és élvezem is a dolgokat.

És erre ma jött a drámai fordulat: meghúztak. Túl voltam a mászós és a catwalk értékelésen, és akkor a trapeze-nál egy, mondom még egyszer, egy darab karabinert nem ellenőriztem a többi öt mellett. A vizsgáztató meg persze, hogy észrevette. Annyi volt nekem. És még csak nem is a magasban buktam el... Bár egy hónap múlva újra próbálkozhatok, azért nagyon nem esett ez jól. Az órarendkészítők is biztosan boldogok most: a holnapra már korábban betervezett mászós óráim helyett szerezhetnek nekem mást, a mászós órákra meg kell találniuk valakit helyettem, mindenki jól járt, láthatjuk.

Hát ezek vannak mostanában. Keddtől megint roppant elfoglaltak leszünk, 680 gyerek érkezik, három esti programom is lesz a szokásos napközbenieken túl. Hurrá.

Te is más vagy, te sem vagy más

Azt gondoltam korábban, hogy annyira rá fogok parázni erre a holnap kezdődő csoportvezetői szerepemre, hogy a blog még eszembe sem fog jutni. Aztán most meg azt kell észlelnem némi felkészülés után, hogy egészen magabiztos lettem, szinte várom is már azt a 60 gyereket. Jó, ketten leszünk a csapatra, úgy azért könnyebb is. Azt tudom róluk, hogy KS2 az életkori besorolásuk, ami Key Stage 2-t jelent, viszont hogy ez mit takar, arra még nem jöttem rá. Szóval hasznos infó ez. :) Na ezt csak azért írtam le, mert most, hogy nyugodt vagyok, írhatok is egy bejegyzést ide. 

 

Ez pedig a nemzetköziségről fog szólni. 

Kezdjük azzal, hogy engem minek néztek eddig! Sokszor lengyelnek, egyszer orosznak, bolgárnak, és néhányszor spanyolnak is. Ez utóbbin meglepődtem, azt hittem, a spanyol akcentus felismerhetően más. Azért némi találgatás után be szoktam vallani az igazságot, ami után mindig, de tényleg mindig elsüti valaki _azt_ a poént. Nem fogom leírni, melyiket. :) Volt egy csapat, ahol bekamuztam, hogy a Marsról jöttem, mert az új munkaügyi törvények szerint minden nagyvállalatnak alkalmaznia kell valakit egy másik bolygóról. Először gyanakodtak, de olyan ügyesen ragaszkodtam a sztorihoz, hogy végül néhányan elhitték. 15 évesen... hát, ööö... Jó, mondjuk amelyik nép ilyen szellemkultúrát ki tud alakítani, az talán a marslakókban is jobban tud hinni. Azóta sem világosítottam fel őket. :)

No de nem csak én vagyok ám "alien" itt a környéken, hanem a munkatársak és a vendégek között is előfordul ilyen-olyan. És ezt nagyon szeretem. A kollégák között ott van ugye Szása, a német (retail department - magyarul bár és bolt), Angel, Chus és még egy spanyol, valamint egy eritreai srác, akinek nevét még nem tudtam megjegyezni (housekeeping department), Viktor, szintén spanyol (catering department). A spanyolok, bár jófejek, azért messze nem tartoznak a macsó kategóriába. Az activity department nem angol tagjai (rajtam kívül) Skóciából, Írországból, Walesből és az USÁból érkeztek, látjuk, hogy nekik azért nincsenek nyelvi gondjaik.

Lássuk a vendégeket! Először ott volt a titokzatos Miss Hunt, akiról csak hallottam, hogy magyar és itt tartózkodik. Aztán volt a már kint született, de magyarul beszélő kiscsaj, akivel a magaskötélpálya alatt találkoztunk, és ezen a héten egy kislány azért örült meg nekem nagyon, mert a dédapja magyar volt. De nemcsak magyar leszármazottak járnak ide, hanem ausztrál, lengyel, pakisztáni, osztrák, bolgár, sőt még ugandai gyerekkel is beszéltem már. És volt egy teljes csoportunk Franciaországból néhány héttel ezelőtt. Tegnap pedig a kanadai kontingens hagyta el a tábort. Kíváncsian várom, ki jöhet még.

Az a legszebb az egészben, hogy ez a téma itt nem "ügy", senki   - beleértve a született briteket - sem gondolja (vagy legalábbis nem hangoztatja) azt az egetverő hülyeséget, amit sokan otthon, hogy a saját nemzet különb lenne egy másiknál. Ez is nagyon tetszik.

After all, we all smile in the same language...

Így juthatunk gyorsan Portsmouth-ba

Az jutott eszembe, hogy a mai bejegyzésemben egy képriporttal jelentkezem, mégpedig a korábban talán már említett hovercraft (légpárnás hajó, azt mondja a google fordító) jelenségről.

Tehát, először is vigyázunk, mert akár le is fröcskölhet az érkező és/vagy távozó jármű.

Íme a hovercraft, kissé leengedett légpárnákkal. Jobb oldalon lehet beszállni, összesen hatvanan férnek el benne, no meg a személyzet.

Ha megnézzük a légpárnákat, láthatjuk, hogy már action van, mindjárt bele fog fordulni a vízbe.

El is kezdte. Ez belülről egészen vicces érzés.

És még mindig csak fordul.

Itt már nagyjából a vízben van. Egész gyorsan át fog érni Ryde-ból a másik oldalra, Portsmouth-ba. Csak 10 perc kell neki, szemben a komp fél órájával.

Huss...!

Képriportomnak ezzel vége is. Jövő héten az eddigi legkeményebb napjaim következnek, drukkoljon, aki tud. Helyi pályafutásom során először saját csoportom lesz, ami azt jelenti, hogy nem csak a foglalkozások alatt, de szabadidejükben is ki kell nya rendelkezésükre kell állnom, háát... És aztán miután elmennek, rögvest kezdődik is a magaskötélpálya képzés. Nem tudom, melyiktől tartsak jobban.

Sötét felhők

Olvasom, hogy mennyire 32 fok van otthon, és arra gondolok, hogy már egy számcserés hőmérséklettel is igencsak elégedett lennék. Ehelyett eljutottam arra pontra, hogy az összes dolgozós nadrágom legalább térdig sáros, és a következő szabadnapomon el kell mennem a szigeti nagy teszkóba venni egy pár gumicsizmát a k. eső miatt. Azt hiszem, sosem volt még Saját Gumicsizmám, pedig nem is vágytam rá soha.

Sok dolog van, amit igazán szeretek ebben a munkában, de ha esetleg nem jönnék vissza még egy évadra, annak ez az időjárás lenne az egyik oka. 

Most mást nem tudok mondani.

Kis színesek, 2012. április 24.

Színes kishíreink következnek a nagyvilágból.

Először is azoknak, akik aggódtak, hogy túl sok lesz már itt nekem a napsütés :), szóval nekik jelentem szeretettel, hogy lassan 10 napja hideg van és eső, bizonyos időszakokban még sötét is. Nagyjából fél 9-től esténként. Tegnap 3,5 órát áztam az esőben az óriáshinta mellett (csak segéd voltam, nyugi), a cipőm azóta sem száradt meg teljesen. Te jó ég, most veszem észre, kezdek asszimilálódni, az időjárásról értekezem a blogomban.

Az ebédlőben két porszívó van, az egyiket Charles-nak hívják, a másikat meg James-nek. De tényleg, rájuk van írva, és van mosolygós arcocskájuk is. Ezt onnan tudom, hogy a tegnap délutáni kinti munka helyett esti ebédlői munkát nyertem. Ennek egészen addig örültem is, amíg nem találkoztam fent nevezett úriemberekkel...porszívókkal.

Elköltöztem! Lassan egy hete lakom itt, Szása mellett a Montreal nevű "városrészben", az ötös számú szobában. Eddig azért nem írtam erről, mert külön posztot szántam a témának, de most már rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem írtam meg, akkor ezután sem nagyon fogom, szóval most csak így röviden. Korábban a hírhedt Saskatchewan nevű gettóban laktam, hát ott sok minden megtörtént... Ezen a képen balról a harmadik ajtó az enyém, meg még a szoba is mögötte. Jó csere volt, megszabadultam a sokszor már hajléktalanszagú szobatársamtól, és sokkal csendesebbek az éjszakák is. A puccosabb, világosabb faházak már Tanaka részei, és természetesen vendégek szállásai.

A minap jótékonysági délután-este volt, ugyanis két vezetőnk elindul a szeptemberi Great South Run jótékonysági futáson Portsmouthban. Ennek örömére már délutántól folyt a party (ja, mert gyerekek éppen nem voltak), be lehetett öltözni valami sportolónak, aztán mókás sorversenyekkel múlattuk az időt. Az életben nem találjátok ki, hogy én minek öltöztem. A buli természetesen este is folytatódott, a végeredmény egy 3 helyen eltörött láb (pont az egyik jótékonykodó futóé...), egy kigyulladt szoba, amihez valamiért a rendőrség is itt volt és a szoba tulajdonosa azóta már nem dolgozik itt, és sok-sok - szerintem - vállalhatatlan fotó a kedves kollégákról. Az esti részről én csak hallomásból tudok, azért ennyire még nem asszimilálódtam.

Na, most hogy már ilyen sok érdekes dologról tudósítottam, el is megyek vacsorázni. Igen, krumplit.

Amikor nem csak a pénzért dolgozik az ember...

Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.

Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta. 

A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)

A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.

Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.

A focisták és a guruisták

Végre vége lett a speciális napjainknak. Az ifjú focistákkal nem igazán találkoztam, kivéve persze az érkezésük napját, amikor is az egyik csapatnak, nevezetesen a Coventry-nek tartottam táborbejárással egybekötött üdvözlő beszédet. Jókat mosolyogtunk egymáson. Az edzőjük meg az a tipikus ifjúsági sorozatbeli edző volt: kissé kövér, kopasz, rekedtes hangú, vicceskedő középkorú figura. Mondta, hogy a fővezérüket nyugodtan hívjam csak Mr. Whiggy-nek, mert olyan a haja, mintha parókája lenne. Egyébként tényleg olyan volt, de maradtam inkább a miszter megszólításnál, mert még egy ideig itt akartam dolgozni. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy a tűzjelzők tesztelésénél nem küldtem ki mindenkit a szobákból (egyébként ez nem is része a helyi protokollnak), így aztán jól meg is tanulták, hogy kell megszólaltani azokat. Gyakorolták is aztán, naponta kétszer biztosan. Persze még így is kis aranyos angyalkák voltak egy korábbi sportoló csoportunkhoz képest: akkor a rögbicsapat kapitánya úgy telefújta porral oltóval a mi kis bárunkat, hogy egy teljes napig tisztítottuk utána „site work” keretében, és napokig köhögött, aki épp ott volt az esemény idején. Tippeljük meg, hogy én pont mikor ugrottam le egy pohár kóláért! Igen. A srác meg azóta minden bizonnyal megkapta a számlát a több ezer fontról.

Naszóval, ezek a focisták nem ilyenek voltak, szinte észre sem vettük, hogy már elmentek. Csak az tűnt fel, hogy jöttek az indiaiak, itt úgy hívták őket, hogy „the Niruma people”. Ez a Niruma gondolom a vallásuk neve lehet. Volt néhány gyerek, kicsivel több fiatal, és sok-sok idősebb férfi és nő. Mindegyikükkel többször is találkoztam, ugyanis konyhai szolgálatra voltam beosztva. Az első este még csak messziről csodáltam, hogy milyen jó érzékkel tudnak mindannyian a megadott étkezési idő kétharmadánál megjelenni hosszú tömött sorokban, ekkor ugyanis „metal work” volt a munkám. Ez azt jelentette, hogy a fémedényekről kellett kitartóan lesikálni a rájuk ragadt kaját, mielőtt a mosogatógépbe kerülhettek volna. Nem írom le, miket gondoltam a harmadik óra végén.

Másnap reggelinél előléptettek, egészen a kiszolgálópultig. Az elég jó volt. Kb. kétszázszor megkérdeztem, hogy: hash browns (ez krumpli, természetesen), baked beans, tomatoes, porridge? - most már elég jól tudom ezeket a szavakat. A kajaadagolással még nem volt vége a műszaknak, kellett még segítenem a mosogatógép másik végénél is, a már tiszta tányérokat kellett leszednem a futószalagról. Ha egy tányér elért a futószalag végénél levő érzékelőig, akkor leállt az egész gép, és annak kevésbé örültünk. Szóval gyorsnak is kellett lenni. De én jól szórakoztam, mert tisztára olyan volt, mintha tetriszeztem volna. Ezen kívül természetesen még a tiszta edényeket a helyükre kellett pakolni, több száz tételnél azért ez már nem olyan jó móka. Nekem úgy a harmadik napon lett elegem a konyhai kisegítésből, az ötödik, utolsó napon pedig már egyenesen utáltam. Remélem, ennél rosszabb hetünk nem lesz. A végén azért köszönetképpen mindannyian kaptunk egy-egy kulcstartót, melynek egyik része egyben sörnyitó is. Hát, izé... ezt nehezen tudtuk értelmezni az adott vallási keretben. Én meg jókor voltam jó helyen, így hozzájutottam egy kis csokihoz is, amit állítólag megáldott maga a guru! Azóta sem mertem megenni, ki tudja, mi történne odabenn. Valaki azt javasolta, inkább rakjam fel az ebay-re... :-)

És aztán elmentek ők is, azt észleltük is. Most családjaink vannak, meg végre normális programok, holnapután például quadozni fogok meg íjászkodni, várom már.

A változások hete

No, most, hogy már belerázódtam az itteni rendbe, megszoktam a napi tevékenységeket, el is jött gyorsan a változások ideje. Egyrészt tegnap érkezett vagy háromszáz ifjú focistatehetség, 13-14 évesek, ők az Isle of Wight focifesztiválon játszogatnak majd. Ebből következik, hogy nekünk kevés munkánk van velük, a héten már két szabad délelőttöm is volt, és lesz két teljes szabad napom is. A srácok komoly, igényes sportembereknek tűnnek, például vacsorázni mindig fehér ingben és nyakkendőben jönnek, esztétikailag rendben vannak, remélhetőleg egyszer jön majd a felnőtt csapat is. Bár magamnak inkább lassan már az öregfiúkat kell kívánnom, attól tartok. Jut eszembe, hajat kell festenünk, ha hazamegyek, mert őszülök.

Egyébként van egy "kis" birtoka a szigeten David Beckhamnek is, ezt még a night hike nevű, éjszakai túrát takaró foglalkozásra felkészítő tréningen tudhattuk meg. Nem mintha én annyira el tudnék ájulni a hírességektől, de hátha valamelyik kedves olvasóm igen, az jöjjön ide, és meg is mutatom neki a farmot.

Na szóval e kis helyismereti kitérő után azzal folytatnám, hogy egy másik érdekes népség is a vendégünk lesz hamarosan. Ha minden információt helyesen értelmeztem, akkor csütörtökön érkeznek valami vallási csoport tagjai, ők is úgy 3-400-an, a gurut követik. Meg egy számunkra különleges életmódot, amelynek lényeges eleme, hogy hús és tojás még csak a közelükben sem lehet,  a kirándulás szervezői ellenőrzik az összes hűtőt, mielőtt megérkezik a csoport. De tényleg. Mi sem esszük ezeket tehát, amíg itt vannak, és alkoholizálni sem szabad, nem tudom, hogy fogják ezt kibírni "ezek az angolok". Össze fognak omlani, és nekem  egyedül kell majd az egész jövő hetet lenyomni helyettük is, csak ezt tudom elképzelni. 

A gurukövetők sem nagyon fognak quadozni vagy falat mászni. Inkább énekelnek meg meditálnak majd, amire mi nem vagyunk kiképezve, tehát nekik nem foglalkozásokat fogunk vezetni. A jelenlegi információim szerint én éttermi szolgálatra leszek beosztva, nagyon kell vigyáznom, nehogy véletlenül becsempésszek egy sonkás szendvicset.

Ezeken kívül jövő héten tréning és értékelés lesz a már régebben itt levők számára magaskötélpálya, falmászás és ereszkedés témákban. Ez a hozzám hasonló mazsolákat annyiban érinti, hogy - mivel a "nagyok" vezetik a foglalkozást, - nekünk kell lennünk a résztvevőknek. Engem az ereszkedéses (úgyis mint abseiling) részhez osztottak be, hát majd legfeljebb felajánlom, hogy eljátszom, értitek, eljátszom a magasságtól félős gyereket, úgyis tudniuk kell kezelni az ilyen helyzeteket is. Mondjuk járhattam volna rosszabbul is, például az óriás hintára (giant swing) hétszentség, hogy fel nem ülnék.

És a remény hal meg utoljára jelszóval most megint megpróbálok némi képanyagot közzétenni itt ni:

Ha nem sikerülne a feltöltés, a centrum bejárati részét kell elképzelni, háttérben a giant swing látszik, az előtérben meg a kavicsos részt én gyomláltam! :)

Kemény munkanapok, II.

Tehát délután 2 körül újra a főraktár felé vezet utunk, ahol megkapjuk az első délutáni foglalkozásunkhoz (úgyis mint session 3) szükséges cuccokat, valamint – mint minden óra előtt – ellenőrízzük, hogy melyik csoporttal leszünk, milyen egészségügyi problémákra lehet számítani, és mik a csoportot kísérő tanárok céljai. Elég sok egészségügyi dolog szokott lenni, pl. csoportonként 3-4 asztmás teljesen általános, meg mindenféle allergiák, néha 1-1 autista is lehet. És nem azért, mert ilyen „speciális” csoportjaink lennének, ők itt teljesen átlagos, normál iskolai csoportok. A célok is változatosak lehetnek, legtöbbször csapatépítés, kommunikációfejlesztés, együttműködés fejlesztése a fő irány. 

Na szóval, ha ezeket mind tudjuk, akkor a foglalkozást az adott helyzethez illőre alakítjuk. A harmadikat 14:15 és 15:45 között toljuk. Ha alaposan megfigyeljük, észlelhetjük, hogy ez 2 db otthoni tanórát jelent egyben szünet nélkül. Valamint nem kezdéskor (=csengetéskor) indulunk el, hanem addigra már 2-3 perce a találkozóhelyen kell várni, és jópofáskodni a vendégekkel. Belőlük élünk, ugye, komoly Guest Care Policies van ám itt, vizsgával, meg minden. No, ezt nem azért mondom, hogy beszálljak a kinek rosszabb versenybe, csak úgy megjegyeztem. :)

Azon a konkrét napon, amit elkezdtem leírni, a „survivor” gondolatára ébredtem a délutáni szunyókálásból. Ez arról szól, hogy lezuhant a gépünk egy lakatlan szigeten (félősebb gyerekek esetén: kikötöttünk egy szigeten, és elsodorta a csónakunkat a víz, amíg nem figyeltünk oda), ezért meg kell tanulnunk szállást építeni a helyszínen fellelhető anyagokból (úgymint ponyva, némi kötél, fadarabok). Ez csak akkor fog sikerülni, ha együtt dolgozunk, hát nyilván. És a végén feldobjuk a foglalkozást egy kis tűzgyújtással, ha szerencsénk van, tényleg csak kicsi lesz.

Egy átlagos nap esetén utoljára 16:00-tól 17:30-ig kapjuk össze magunkat összes lelkesedésünkkel együtt. Én azt szeretem leginkább, ha délelőtt egyféle foglalkozást tartok kétszer, délután meg egy másik fajtát kétszer. Viszont ezen a napon nem így alakult, mert negyedjére Jákob létrája mellé osztottak be segítőnek. Tehát nem én vezettem a foglalkozást, és a felelősség sem az enyém volt, csak a biztonsági szabályok betartását kellett biztosítanom, meg feladni a kölkökre a beülőket. Meg leszedni azokról, akik pisilni mennek. Majd visszatenni rájuk.

Egyébként egészen buta módon másképp használják itt a Jákobot, mint ahogy otthon láttam és próbáltam, hozzáértőknek mondom, plusz kötelekkel húzhatják fel magukat a felhasználók, nagyjából anélkül, hogy egymásnak bármiben segíteni kelljen. Furcsák ezek az angolok.

Tehát a pakolással együtt 17:45-kor már szabadulunk is. Egy átlagos napon. Mert hetente egyszer vagy kétszer mindenki sorra kerül az esti szórakoztatásnál is, az öröm és boldogság. Talán itt most nem egyértelmű, ezért jelzem: nem az ám. Nem lenne rossz egyébként, csak ki kíván már ilyenkor még 2 óra munkát.

Sz'al vacsora után, 19:00-kor találkozó a szórakoztató pajtásoknak, megbeszélik, hogy mi lesz a konkrét program, és 19:30-tól 21:00-ig végre is hajtják ezeket a remek terveket. Én például tegnap csoportos sötétbenbújócskázós programban voltam az egyik csoportvezető, büszkén mondhatom, olyan ügyesen elfeküdtünk az aljnövényzetben, hogy nem találtak meg minket. Egy idő után azért előjöttünk.

És akkor azt hihetnénk, hogy 9-kor már tényleg vége a napnak. De az igazi „mázlisták” kapnak még egy lehetőséget munkabírásuk bizonyítására: minden este 6 ember éjszaka őrjáratot tart, negyed 10 és negyed 11 között kell szép, neonzöld kukásmellényben fel-alá mászkálni, és biztosítani, hogy lassan mindenki elkussol... ööö... álomra hajtja fejét. Továbbá az őrjárat éjszakáján nem szabad tudatot módosítani, hátha valami vészhelyzetben kell segíteni, nagy csapás ez az angoloknak.

Hát így. Vannak még más programjaink is, talán azokat is megismerhetitek egyszer.

Kemény munkanapok, I.

Nos, most hogy már több mint egy hónapja kint vagyok, és úgy két hete már dolgozom is, talán érdemes lenne leírnom, hogy milyenek is a munkanapjaim.

Reggel 8-kor egy laza reggelivel kezdünk, a mennyiségre nem lehet panasz, a változatosság lehetne kicsit nagyobb. Egyébként otthon még azt hittem, hogy ki fog készíteni a korai kelés, de erről szerencsére nincs szó.

A reggeli után még akár vissza is lehet feküdni egy kicsit, mert az első hivatalos elfoglaltság 8:45-kor a Morning Meeting nevű esemény, szerény hajlékunktól mintegy 4 percnyi járóföldre. Ha elköltöznék a báros fickóhoz, mindez lecsökkenne másfél percnyire. A MM elején mindenki szépen aláírja a jelenléti ívet, valamint megtekinti, hogy van-e változás az előzetesen kiadott órarendhez képest. Nekem ez a nap legstresszesebb része, most még nem szeretem a gyors változásokat, inkább előző este készülök fel a másnapi tevékenységekre. Állítólag lesz majd olyan is, hogy egy legyintéssel elintézem az ilyesmit, és ezt – a folyamatos fejlődésemet figyelembe véve – hajlamos is vagyok elhinni. A MM is már kint zajlik a természetben, minden szolgálatban levő activity instructor körben áll, és valamelyik góré időjárásjelentést tart, majd ismerteti a napi fontos tudnivalókat. Ilyenkor lehet megosztani az egyes csoportokkal kapcsolatos információkat is. 8:55 körül feloszlatjuk magunkat, és elkezdünk készülődni az első „óránkra”, itt úgy mondjuk, hogy Session 1, mert vannak, akik nem tudnak magyarul.

Hm, nem akartam én ezt ilyen részletesen, most az arányosság jegyében a nap többi részéről is sokat kell írnom.

Szóval 9:15-ig megkapjuk az aktuális tevékenységhez tartozó felszerelést, én még pluszban aggódom egy sort, mielőtt valamit először csinálok, a többiek meg lazák. Másodjára már nekem is jobban megy minden, ezért úgy döntöttem, az első foglalkozásokat mindig a tanulásra szánom, nem fogok rágörcsölni, ha nem sikerülnek tökéletesen. Hát szegény gyerekek, akik épp velem vannak olyankor, így járnak, de azért néha élvezik is. :)

Az első session tehát 9:15-től 10:45-ig tart, ez például ma nekem a „sensory trail” volt, melynek lényege az, hogy bekötött szemmel játszanak játékokat a gyerekek, majd ugyanígy, bekötött szemmel együtt végigmennek/kúsznak egy különböző tereptárgyakkal (pl. autógumikkal, alagutakkal, vizesárokkal) nehezített útvonalon. Jó móka, kívülről nézni talán még jobb.

10:45-kor rohanás vissza a raktárhoz, hogy leadjuk a cuccokat, és elkérjük a következő tevékenységhez tartozókat. Én közben magamban anyázok is egy rövidet, hogy miért nem lehet legalább 20 perces szünetet tartani. 11:00-re már megint érkeznek a kis édesek a találkozóhelyre, ahonnan vígan dalolászva jutunk el a megfelelő helyszínre. Eddig egy angol gyerekdalt sikerült megtanulnom – a biztonság kedvéért használok azért jegyzetet hozzá :) - , szóval azt éneklem minden egyes csoportommal. Lassan érdemes lenne megtanulnom egy másikat is.

A mai második foglalkozásom az aeroball volt, ami azért jó, mert nem kell sokat beszélni közben, csak elmondani a biztonsági szabályokat, meg váltogatni, hogy melyik csapatok játsszanak egymás ellen. Ezt nagyon elszúrni nem lehet, a kölkök úgyis mindig élvezik. Egy gumiasztalon kell ugrálni, közben bedobni a labdát az ellenfél hálójába, azt' kész, ki ne szeretne ilyet csinálni.

12:30-kor örülünk, mert kezdődik az ebédszünet a krumplival meg valami más dolgokkal. Aki lassan eszik, egészen 14:00-ig nyammoghat, én inkább gyorsan visszatérek a szobámba, és vagy olvasok, vagy alszom egy fél órát. Az angol fiatalok pedig cigiznek. És hogy ezután mi történik, az valamelyik következő írásomból fog kiderülni. Most megyek a bárba, na nem azért, amit többen gondolnátok, hanem mert hármat egy fontért akció van, csokit is lehet kapni.

Így állnak a dolgok 2012. március 15-én

Kéne már írni valamit, erre gondoltam, aztán meg arra, hogy nincs kedvem fogalmazni, és a mosásom is hamarosan lejár. Így hát be kell érnie a kedves olvasónak néhány random információval, mondhatni érdekességgel.

- A mosás ingyenes, a szárítóért fizetni kell. Az árra még nem jöttem rá, most 90p van benne, azzal úgy fél órán át elvan.

- Általában lengyelnek néznek a vendégek.

- Állítólag van itt most egy magyar tanárnő is valamelyik csoporttal, bizonyos Miss Hunt, majd megkeresem.

- Kék-zöld foltos az összes térdem, kemény volt a kiképzés.

- Ezek itt, értitek a hangsúlyt, ezek itt nem ismerik a linuxot, ezért nem is árulnak olyan eszközöket, amivel lehetne rendes mobilinternetet szerezni a gépemre.

- A szobatársam horkol. De úgy talán pontosabb lenne, hogy ez horkol, zmeg. De legalább május közepén elköltözik.

- Van még hajókürt is, reggel 7-től rendszeresen. Ő nem költözik.

- A bárban a csapos (Szasa, 43, Németországból) felajánlotta, hogy költözzek az ő faházába, pedig nem is tudott a horkolásról. Azon a területen nincs internet, nem megyek.

- Általában nem tudom, mit eszem. A krumplit azért felismerem, az van minden nap. Lehetne helyette babot is kérni, de ahhoz túl kicsi a szobánk.

- Mióta itt vagyok, nem futottam. Mármint úgy sportolásszerűen. Egyébként fogócskázás meg ide-oda rohanás van, le is sérültem tőle, de már talán javulok.

- El vagyok ájulva a cégtől, nagyon jól szervezett minden, van itt odafigyelés meg struktúra, kell az az én lelkemnek.

- Már tudom fejből a telefonszámom első 5 számjegyét, a megfelelő sorrendben.

- Egyre jobban szeretek itt lenni.

Hurrá, party time

Mint az imént megtudtam, ma éjszaka egy gyerekcsoport sem alszik itt - lelkesen újságolta a szobatársam, hozzátéve, hogy ezért ma party lesz, egész éjjel lehet hangoskodni. 

Hát, izé, nem akarok belegondolni... iIyenkor kicsit öregnek érzem magam, és azt hiszem, én inkább gyerekeket szeretnék...

Út Kamcsatkára

És most exkluzív tartalom következik mindazoknak, akik olyan ügyesek, hogy maguktól is idetalálnak a blogra, és nincs szükségük mindenféle linkelgetésre. Mondjuk nem is tudnék most olyat. Itt jegyezném meg, hogy nem csak a blogom van ám itt letiltva, hanem az egész index fórum is mint veszélyes tartalom. Mit is mondhatnék erre, jöjjön inkább a fent említett exkluzív cucc: az út Wight szigetére, képekben. Update: lehetetlenség kivárni, hogy feltöltődjenek a képek, inkább képzelje el mindenki, hogy milyenek lehetnek, aztán majd egyszer tényleg megmutatom.

Shrewsbury buszállomásáról indulva az első megállónk Birminghamben volt. Egy félórás szünet után elindultunk London felé, és akkor már eszembe jutott, hogy lőjek egy pár képet, igaz, csak a telefonommal. Ezek viszont tényleg értékes képek, nincs az a túristáknak szóló könyv, amelyikben akár csak hasonlót találhatnánk.

És úgy 5 órányi buszozás után egyszer csak hipp-hopp megérkeztünk a londoni Victoria állomásra. Ez látható alant. Meg néhány életkép a fővárosból.

Ha már ott voltunk, indultunk is gyorsan tovább Portsmouth felé egy kényelmesebb busszal. Még két órát kellett végigaludni (sikerült ám!), és elértünk oda, ahol vége lett a szárazföldnek. Erről beszélek:

A távolban az már Wight szigete, helyi nyelven Isle of Wight, elég jól néz ki.

Innen már csak egy tíz perces hovercraft út várt ránk, hát ezt most meg nem mondom, hogy micsoda, mindenesetre légpárnája volt, a szárazföldön is meg tudott tenni néhány métert, és a vízen meg rohadt gyorsan haladt. Az jó móka volt.

Nem fenékig tejfel

Na, én még ennyit egyfolytában az életben nem fáztam, mint az utóbbi két hétben.  A fázás a kólafüggésemen is felülkerekedett, már 2. napja nem jutok el az automatához, mert kinek van kedve kimenni a szobából, hát nem nekem. Ez csak azért furcsa, mert otthon a mínusz sok fokban is ugyanilyen ruhaösszeállításban nyomultam, mint itt, nem értem. Talán a szél lesz a magyarázat. 

Viszont innentől semmi gond nem lehet, megkaptuk a kék-sárga egyenruhát, ami nem csak roppant csinos, de szél- és vízálló is. Na jó, ezen tulajdonságok közül kettő igaz.

És azt is meg kell jegyeznem, hogy a migrén az itt is csak migrén... Erre alszom is egyet.

Update: A ruha kipróbálódott, tényleg jó cucc, öröm volt benne 3 órát faleveleket gereblyézni az esőben. :) 

Az első hétforduló

Ma van pont egy hete, hogy megérkeztem Angliába. Mindezt egy maratoni hosszúnak tűnő elsősegélynyújtó tanfolyammal ünnepeltük itt mindannyian. Nagy örömömre egész nap fulladásról, sebekről, égési sérülésekről volt szó, a harmadfokú jellemzésére például több, mint 10 percet szántunk. És volt még témaként fröcskölő artériás vérzés is, nagy öröm az ilyesmi, ha kibírja ájulás nélkül a magamfajta. Na de ha már kibírtam, és úgyis ott voltam, akkor írtam mindezekből egy 100%-os vizsgatesztet a végén, hurrá. Van még egy 100%-om valami olyasmiből, hogy gyermekvédelem, azt tegnapelőtt szereztem. Azt hiszem, legalábbis, ki tudja ezeket a napokat követni... Más vizsgánk még nem volt. Holnapután alacsonykötélpályás foglalkozásvezetésből lesz, meg íjászatból, kicsit izgulok ám, mert ott beszélni is kell majd, szépen, érthetően.

Szóval egy hét telt el, és kb. egy hónapnak tűnik. Már most egy csomó hasznosat tanultunk, játszottunk, fejlődtem, szereztem tenyérnyi kék-zöld foltokat az alacsonykötélpályáról leesve, nevettünk és nevettünk, és jó lesz ez, de most még vannak azért fájdalmak a gyenge interneten kívül is. Ezekről nem írnék most részletesebben, legyen annyi elég, hogy rendszeresen alkalmazom az „átkeretezés” nevű roppant hasznos technikát, amit Brian életéből úgy is ismerhetünk, mint „always look on the bright side of life” :) . A másik remek tudomány a komfort zónáról és a tanulási zónáról szól, erről majd posztolok egyszer egy hosszabbat is, mert tényleg jó sok mindenre.

Azé' akiben csak egy pillanatra is felmerül, hogy írjon nekem, az tegye meg bátran! :)

The Pancake Issue

Hát gyerekek, meg kell mondjam őszintén, szar van a palacsintában. Csak két óránként lehet itt  a wifit használni, akkor is csak fél órát. Amikor ezt megtudtam, majdnem le is foglaltam rögtön a hazafelé szóló repülőjegyet. Csak közben lejárt a 30 perc. Ki kell találnom valamit erre a helyzetre.

Egyébként - mint a címből is kiderült - nyelvi téren feltűnő a fejlődésem. Szövegértésből a képzésen általában 90% körül vagyok, a szobatársaimmal kb. 50%, dehát nehéz is elkülöníteni a sok fuckin'-t és bloody-t a lényegtől. Néha már beszélni is tudok. Na jó, igazából már olyan is volt, hogy dicsérték az angolomat. :)

A képzés remek, tényleg jó, és komoly(nak tűnő) vizsga lesz, csütörtökön és pénteken érdemes aggódni értem.

Tegnap éjjel a Balatonról álmodtam.

Az első nap

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Talán rögtön a repülőtéren, ahová kb. 4 és fél órával a gép indulása előtt érkeztem meg, jobb az óvatosság, ugye.

Miután megtekintettem a terminált, azon az oldalon telepedtem le, ami itt látszik ezen a remek felvételen. Felváltva sírdogáltam és netezgettem.

Már csak egy kicsit kellett netezni és bejelentkezni a facebook-on, mire megérkezett az elintegető bizottság is. Biztosították, hogy a bőröndöm illendő módon, a vásárlói cédula nélkül utazhasson, majd útjára indítottuk a csomagot Stuttgart felé.

Nem sokkal ezután el kellett kezdeni búcsúzkodni, majd beterelődtem a beszállókapuhoz vezető labirintusba. Akkor már igencsak sírni kellett volna, de a fent említett bizottság olyan ravaszul helyezkedett, hogy nem lehetett teljesen megzuhanni, csak tartani kellett magam. Az egyik oldalon a nemszületésnapos, a másikon az ünnepelt a felmenőjével, a harmadikon meg a még talán legmagasabb tag állt, nem volt olyan 10 métere a labirintusnak, ahol jöhettek volna a könnyek. Aztán átmentem a biztonsági kapun, ami mindig izgalmas, de most nem sípolt be, majd jött a cipőlevevős performansz, amit valamiért viccesnek találtam, oldotta a hangulatot. Egészen addig, míg - már az elzárt részen - fel nem hívott búcsúzási céllal az Újlakó, na annyi aztán elég is volt megint. (-,:

És egyszer csak felszálltunk. A gépre, meg a géppel.  Ez a kép ezen a helyen csalás, mert már leszállás után készült. Csodaszép volt a kilátás, az egyik oldalon még Budapest fényei látszódtak, a másikon meg a naplemente színeiben lehetett gyönyörködni. Jó lett volna lefotózni, de szerintem nincs az a gyors záridő a gépen, amivel ellensúlyozni lehetett volna az akkor még igencsak erőteljes kézremegésemet, hát régóta sejtjük, hogy milyen bátor vagyok. :) 

Kb. negyed óra telt el az útból, amikor elkezdtem azt érezni, hogy hát itt már nincs mit tenni :) , kezdődik az új élet, és ez jó. 

Az előző nap felépített nagyszerű terv, mely szerint az utazás előtt keveset alszom, hogy jól lefárasszam magam, és majd a repülőn bepótolom az alvást, egészen ez utóbbi pontig működött: tök kómás voltam már, aztán mégis ébren maradtam végig. Így hát volt időm megállapítani, hogy a repülés alapvetően remek dolog, csak nem nagyon kéne jobbra-balra döntögetni azt a gépet.

Mint kiderült, a csomagfeladásnál nagyot hibáztunk, Stuttgart helyett az is Manchesterbe érkezett. Hát akkor már magamhoz szólítottam, és ezen a felüljárón át eljutottunk a vasútállomásig. Tényleg ilyen kék, nem fotosopp. 20:17 perckor megtaláltam a jegyárust, kaptam jegyet, megkérdeztem, hogy honnan indul a vonat (de minek, mert a következő pillanatban már el is felejtettem, annyira kellett valamire koncentrálni), futottam egyet a vágányokig, és ott megkérdeztem  valakit megint, hogy melyikre szálljak. Na, ez volt a nagy hiba: egy szavát sem értettem. De így konkrétan. Hoppá. Az egy dolog, hogy a helyzetet megoldottam,  ott ültem a 20:20-as vonaton, mert volt ott más kérdezhető ember is, nadehát mégis... jó nagy sokk volt. 

Aztán a szállás is: házőrző kutya, nem működő szobanyitó kártya (5 alkalommal - a végén rájöttem, hogy én bénáztam, de addigra a recepciós is megjárta néhányszor az első emeletet :) ), hideg szoba, fűtés, túl meleg szoba, reflektorfény beszűrődése, mozgó ablakok, utcazaj. Még jó, hogy a gépen nem aludtam, ugye.

Kicsit megviselt ez a tegnapi nap. Ezt onnan tudom, hogy alig ettem valamit,  bár éhes voltam, 1-2 falatnál több nem esett jól. Egy kifli Ferihegyen, egy Mars szelet a gépen, és három otthonról hozott kis pogácsa volt a napi menü, ami - az én esetemben :) - elég sovány teljesítmény.

Viszont ha most folytatnám ezt a posztot, akkor megtudnánk, hogy másnap hősünk sorsa valamelyest jobbra fordul, például beszél három olyan személlyel is, akinek minden szavát érti, és ezek közül csak kettő magyar!  :) De hogy ma nem fogom ezt megírni, az hóttbiztos! 

Holnap délutántól drukkoljatok, jól eldől majd, hogy mi a helyzet a nyelvi skillekkel, elég lesz-e mindez a munkához...

Ne menjenek sehová, mindjárt kezdünk.

Ma reggel arra gondolatra ébredtem  úgy hajnali fél öt tájékán, hogy holnapután megyek. Úúúristen! Meg jaj! Meg nemár! Ez már nagyon belátható időtáv. Aludtam is rá még vagy négy órát, már amennyire ezzel a tudattal aludni lehet.

Tegnap megvolt a búcsúbulim. Jól éreztem magam, bár hiányoztak fontos emberek, akiktől így nem is tudtam elköszönni igazán. Viszont akik itt voltak, azoknak örültem nagyon, és nem csak azért, mert finom kajákat hoztak és felmelegítették a lakást, :) hanem úgy amúgy is. Mondjuk a búcsúhangulat ma ütött be igazán: a reggeli dobos tortánál, a tízórai túrós sütinél, az ebédre fogyasztott krumplipürénél, a délutáni pogácsánál és a ferrero rocher nasi közben mindig megemlékeztem az alkotókról/ajándékozókról.

Van már bőröndöm is, nem kifejezetten szép, de olcsó occó volt. Remélhetőleg tartós is. El kellett mennem érte a halál f jó messzire, egészen a 95-ös busz végállomásáig. Útközben láttam sok Budapestet, és jól meg is figyeltem, mert azokat a részeket most jó sokáig nem nézegethetem.

Keresem azt az érzést, hogy szuper lesz minden, meg Nagy Kaland, meg világot látok, mert szokott ám ilyen lenni, csak ma épp a "veszteség" oldal dominált. A holnapi nap programja lesz - a bőrönd bepakolásán  (fúúúj!) kívül - ennek az érzésnek a megtalálása és/vagy megteremtése, és akkor holnapután megyek. Hát így.

Ups and downs

Már napok óta tervezek egy bejegyzést ezzel a címmel. Azzal a hosszú éjszakával kezdődött, amikor hajnalban arra ébredtem, hogy szorongok az előttem álló feladattól (konkrétan a magas kötélpályán való hosszas tartózkodástól), és arra gondoltam, inkább elbukom a repülőjegyet, de én aztán oda nem megyek. Majd ellenpólusként még aznap megnyugtató levelet kaptam egy már sokat tapasztalt helyi pajtástól, hogy a magas tevékenységek vezetése nem tartozik az alap feladatokhoz, hanem egy plusz választható képzés után lehet végezni. Azóta megint van kedvem menni. :)

És azóta is minden napra jut valami nagyon jó, és valami rossz is (bár már nem annyira rossz, mint az említett éjszaka a gyomorgörccsel), vagy esetleg mindez fordított sorrendben. Tegnap például országosan összeomlott az OEP rendszere, amikor a társadalombiztosításomat óhajtottam rendezni, aztán jöttek a jó hírek a kórházból. Lent és fent.

És annyi minden kavarog még bennem. Talán odakint már nyugodtabb lesz a helyzet - ebből a szempontból.