Út Kamcsatkára

És most exkluzív tartalom következik mindazoknak, akik olyan ügyesek, hogy maguktól is idetalálnak a blogra, és nincs szükségük mindenféle linkelgetésre. Mondjuk nem is tudnék most olyat. Itt jegyezném meg, hogy nem csak a blogom van ám itt letiltva, hanem az egész index fórum is mint veszélyes tartalom. Mit is mondhatnék erre, jöjjön inkább a fent említett exkluzív cucc: az út Wight szigetére, képekben. Update: lehetetlenség kivárni, hogy feltöltődjenek a képek, inkább képzelje el mindenki, hogy milyenek lehetnek, aztán majd egyszer tényleg megmutatom.

Shrewsbury buszállomásáról indulva az első megállónk Birminghamben volt. Egy félórás szünet után elindultunk London felé, és akkor már eszembe jutott, hogy lőjek egy pár képet, igaz, csak a telefonommal. Ezek viszont tényleg értékes képek, nincs az a túristáknak szóló könyv, amelyikben akár csak hasonlót találhatnánk.

És úgy 5 órányi buszozás után egyszer csak hipp-hopp megérkeztünk a londoni Victoria állomásra. Ez látható alant. Meg néhány életkép a fővárosból.

Ha már ott voltunk, indultunk is gyorsan tovább Portsmouth felé egy kényelmesebb busszal. Még két órát kellett végigaludni (sikerült ám!), és elértünk oda, ahol vége lett a szárazföldnek. Erről beszélek:

A távolban az már Wight szigete, helyi nyelven Isle of Wight, elég jól néz ki.

Innen már csak egy tíz perces hovercraft út várt ránk, hát ezt most meg nem mondom, hogy micsoda, mindenesetre légpárnája volt, a szárazföldön is meg tudott tenni néhány métert, és a vízen meg rohadt gyorsan haladt. Az jó móka volt.

Nem fenékig tejfel

Na, én még ennyit egyfolytában az életben nem fáztam, mint az utóbbi két hétben.  A fázás a kólafüggésemen is felülkerekedett, már 2. napja nem jutok el az automatához, mert kinek van kedve kimenni a szobából, hát nem nekem. Ez csak azért furcsa, mert otthon a mínusz sok fokban is ugyanilyen ruhaösszeállításban nyomultam, mint itt, nem értem. Talán a szél lesz a magyarázat. 

Viszont innentől semmi gond nem lehet, megkaptuk a kék-sárga egyenruhát, ami nem csak roppant csinos, de szél- és vízálló is. Na jó, ezen tulajdonságok közül kettő igaz.

És azt is meg kell jegyeznem, hogy a migrén az itt is csak migrén... Erre alszom is egyet.

Update: A ruha kipróbálódott, tényleg jó cucc, öröm volt benne 3 órát faleveleket gereblyézni az esőben. :) 

Az első hétforduló

Ma van pont egy hete, hogy megérkeztem Angliába. Mindezt egy maratoni hosszúnak tűnő elsősegélynyújtó tanfolyammal ünnepeltük itt mindannyian. Nagy örömömre egész nap fulladásról, sebekről, égési sérülésekről volt szó, a harmadfokú jellemzésére például több, mint 10 percet szántunk. És volt még témaként fröcskölő artériás vérzés is, nagy öröm az ilyesmi, ha kibírja ájulás nélkül a magamfajta. Na de ha már kibírtam, és úgyis ott voltam, akkor írtam mindezekből egy 100%-os vizsgatesztet a végén, hurrá. Van még egy 100%-om valami olyasmiből, hogy gyermekvédelem, azt tegnapelőtt szereztem. Azt hiszem, legalábbis, ki tudja ezeket a napokat követni... Más vizsgánk még nem volt. Holnapután alacsonykötélpályás foglalkozásvezetésből lesz, meg íjászatból, kicsit izgulok ám, mert ott beszélni is kell majd, szépen, érthetően.

Szóval egy hét telt el, és kb. egy hónapnak tűnik. Már most egy csomó hasznosat tanultunk, játszottunk, fejlődtem, szereztem tenyérnyi kék-zöld foltokat az alacsonykötélpályáról leesve, nevettünk és nevettünk, és jó lesz ez, de most még vannak azért fájdalmak a gyenge interneten kívül is. Ezekről nem írnék most részletesebben, legyen annyi elég, hogy rendszeresen alkalmazom az „átkeretezés” nevű roppant hasznos technikát, amit Brian életéből úgy is ismerhetünk, mint „always look on the bright side of life” :) . A másik remek tudomány a komfort zónáról és a tanulási zónáról szól, erről majd posztolok egyszer egy hosszabbat is, mert tényleg jó sok mindenre.

Azé' akiben csak egy pillanatra is felmerül, hogy írjon nekem, az tegye meg bátran! :)

The Pancake Issue

Hát gyerekek, meg kell mondjam őszintén, szar van a palacsintában. Csak két óránként lehet itt  a wifit használni, akkor is csak fél órát. Amikor ezt megtudtam, majdnem le is foglaltam rögtön a hazafelé szóló repülőjegyet. Csak közben lejárt a 30 perc. Ki kell találnom valamit erre a helyzetre.

Egyébként - mint a címből is kiderült - nyelvi téren feltűnő a fejlődésem. Szövegértésből a képzésen általában 90% körül vagyok, a szobatársaimmal kb. 50%, dehát nehéz is elkülöníteni a sok fuckin'-t és bloody-t a lényegtől. Néha már beszélni is tudok. Na jó, igazából már olyan is volt, hogy dicsérték az angolomat. :)

A képzés remek, tényleg jó, és komoly(nak tűnő) vizsga lesz, csütörtökön és pénteken érdemes aggódni értem.

Tegnap éjjel a Balatonról álmodtam.

Az első nap

Hol is kezdjem, hol is kezdjem? Talán rögtön a repülőtéren, ahová kb. 4 és fél órával a gép indulása előtt érkeztem meg, jobb az óvatosság, ugye.

Miután megtekintettem a terminált, azon az oldalon telepedtem le, ami itt látszik ezen a remek felvételen. Felváltva sírdogáltam és netezgettem.

Már csak egy kicsit kellett netezni és bejelentkezni a facebook-on, mire megérkezett az elintegető bizottság is. Biztosították, hogy a bőröndöm illendő módon, a vásárlói cédula nélkül utazhasson, majd útjára indítottuk a csomagot Stuttgart felé.

Nem sokkal ezután el kellett kezdeni búcsúzkodni, majd beterelődtem a beszállókapuhoz vezető labirintusba. Akkor már igencsak sírni kellett volna, de a fent említett bizottság olyan ravaszul helyezkedett, hogy nem lehetett teljesen megzuhanni, csak tartani kellett magam. Az egyik oldalon a nemszületésnapos, a másikon az ünnepelt a felmenőjével, a harmadikon meg a még talán legmagasabb tag állt, nem volt olyan 10 métere a labirintusnak, ahol jöhettek volna a könnyek. Aztán átmentem a biztonsági kapun, ami mindig izgalmas, de most nem sípolt be, majd jött a cipőlevevős performansz, amit valamiért viccesnek találtam, oldotta a hangulatot. Egészen addig, míg - már az elzárt részen - fel nem hívott búcsúzási céllal az Újlakó, na annyi aztán elég is volt megint. (-,:

És egyszer csak felszálltunk. A gépre, meg a géppel.  Ez a kép ezen a helyen csalás, mert már leszállás után készült. Csodaszép volt a kilátás, az egyik oldalon még Budapest fényei látszódtak, a másikon meg a naplemente színeiben lehetett gyönyörködni. Jó lett volna lefotózni, de szerintem nincs az a gyors záridő a gépen, amivel ellensúlyozni lehetett volna az akkor még igencsak erőteljes kézremegésemet, hát régóta sejtjük, hogy milyen bátor vagyok. :) 

Kb. negyed óra telt el az útból, amikor elkezdtem azt érezni, hogy hát itt már nincs mit tenni :) , kezdődik az új élet, és ez jó. 

Az előző nap felépített nagyszerű terv, mely szerint az utazás előtt keveset alszom, hogy jól lefárasszam magam, és majd a repülőn bepótolom az alvást, egészen ez utóbbi pontig működött: tök kómás voltam már, aztán mégis ébren maradtam végig. Így hát volt időm megállapítani, hogy a repülés alapvetően remek dolog, csak nem nagyon kéne jobbra-balra döntögetni azt a gépet.

Mint kiderült, a csomagfeladásnál nagyot hibáztunk, Stuttgart helyett az is Manchesterbe érkezett. Hát akkor már magamhoz szólítottam, és ezen a felüljárón át eljutottunk a vasútállomásig. Tényleg ilyen kék, nem fotosopp. 20:17 perckor megtaláltam a jegyárust, kaptam jegyet, megkérdeztem, hogy honnan indul a vonat (de minek, mert a következő pillanatban már el is felejtettem, annyira kellett valamire koncentrálni), futottam egyet a vágányokig, és ott megkérdeztem  valakit megint, hogy melyikre szálljak. Na, ez volt a nagy hiba: egy szavát sem értettem. De így konkrétan. Hoppá. Az egy dolog, hogy a helyzetet megoldottam,  ott ültem a 20:20-as vonaton, mert volt ott más kérdezhető ember is, nadehát mégis... jó nagy sokk volt. 

Aztán a szállás is: házőrző kutya, nem működő szobanyitó kártya (5 alkalommal - a végén rájöttem, hogy én bénáztam, de addigra a recepciós is megjárta néhányszor az első emeletet :) ), hideg szoba, fűtés, túl meleg szoba, reflektorfény beszűrődése, mozgó ablakok, utcazaj. Még jó, hogy a gépen nem aludtam, ugye.

Kicsit megviselt ez a tegnapi nap. Ezt onnan tudom, hogy alig ettem valamit,  bár éhes voltam, 1-2 falatnál több nem esett jól. Egy kifli Ferihegyen, egy Mars szelet a gépen, és három otthonról hozott kis pogácsa volt a napi menü, ami - az én esetemben :) - elég sovány teljesítmény.

Viszont ha most folytatnám ezt a posztot, akkor megtudnánk, hogy másnap hősünk sorsa valamelyest jobbra fordul, például beszél három olyan személlyel is, akinek minden szavát érti, és ezek közül csak kettő magyar!  :) De hogy ma nem fogom ezt megírni, az hóttbiztos! 

Holnap délutántól drukkoljatok, jól eldől majd, hogy mi a helyzet a nyelvi skillekkel, elég lesz-e mindez a munkához...

Ne menjenek sehová, mindjárt kezdünk.

Ma reggel arra gondolatra ébredtem  úgy hajnali fél öt tájékán, hogy holnapután megyek. Úúúristen! Meg jaj! Meg nemár! Ez már nagyon belátható időtáv. Aludtam is rá még vagy négy órát, már amennyire ezzel a tudattal aludni lehet.

Tegnap megvolt a búcsúbulim. Jól éreztem magam, bár hiányoztak fontos emberek, akiktől így nem is tudtam elköszönni igazán. Viszont akik itt voltak, azoknak örültem nagyon, és nem csak azért, mert finom kajákat hoztak és felmelegítették a lakást, :) hanem úgy amúgy is. Mondjuk a búcsúhangulat ma ütött be igazán: a reggeli dobos tortánál, a tízórai túrós sütinél, az ebédre fogyasztott krumplipürénél, a délutáni pogácsánál és a ferrero rocher nasi közben mindig megemlékeztem az alkotókról/ajándékozókról.

Van már bőröndöm is, nem kifejezetten szép, de olcsó occó volt. Remélhetőleg tartós is. El kellett mennem érte a halál f jó messzire, egészen a 95-ös busz végállomásáig. Útközben láttam sok Budapestet, és jól meg is figyeltem, mert azokat a részeket most jó sokáig nem nézegethetem.

Keresem azt az érzést, hogy szuper lesz minden, meg Nagy Kaland, meg világot látok, mert szokott ám ilyen lenni, csak ma épp a "veszteség" oldal dominált. A holnapi nap programja lesz - a bőrönd bepakolásán  (fúúúj!) kívül - ennek az érzésnek a megtalálása és/vagy megteremtése, és akkor holnapután megyek. Hát így.

Ups and downs

Már napok óta tervezek egy bejegyzést ezzel a címmel. Azzal a hosszú éjszakával kezdődött, amikor hajnalban arra ébredtem, hogy szorongok az előttem álló feladattól (konkrétan a magas kötélpályán való hosszas tartózkodástól), és arra gondoltam, inkább elbukom a repülőjegyet, de én aztán oda nem megyek. Majd ellenpólusként még aznap megnyugtató levelet kaptam egy már sokat tapasztalt helyi pajtástól, hogy a magas tevékenységek vezetése nem tartozik az alap feladatokhoz, hanem egy plusz választható képzés után lehet végezni. Azóta megint van kedvem menni. :)

És azóta is minden napra jut valami nagyon jó, és valami rossz is (bár már nem annyira rossz, mint az említett éjszaka a gyomorgörccsel), vagy esetleg mindez fordított sorrendben. Tegnap például országosan összeomlott az OEP rendszere, amikor a társadalombiztosításomat óhajtottam rendezni, aztán jöttek a jó hírek a kórházból. Lent és fent.

És annyi minden kavarog még bennem. Talán odakint már nyugodtabb lesz a helyzet - ebből a szempontból.

Mióta értesültem a balesetről, nem is nagyon tudok másra gondolni. Csak újra meg újra elolvasom a levelet, amit az előző napon kaptam tőle, és próbálom elfogadni, hogy most - a drukkoláson kívül - nem sokat tehetek érte.

De majd ő küzd, és bejárja azt az utat, ami neki a legjobb lesz.

Fejben pakolás

Most, hogy kész a terv (ez az, itt fent), állítólag gyorsabban el fogok készülni. Mondjuk jelen pillanatban csak állok egy helyben, esetleg egyet jobbra, egyet balra lépegetek, és azon tűnődöm, hogy de vajon melyikkel kezdjem?!?  Valószínűleg erre aludni kell egy délutánit. :)

Helyzetjelentés, 2012. február 1.

Ma egy hete tudtam meg a hírt, de annyi minden történt azóta, mintha már egy hónapja lett volna. Aláírtam a szerződést. Lefoglaltam a repülőjegyet, rendeltem új kontaktlencséket és dombornyomásos bankkártyát, akciós bőröndöt kerestem, elvégeztem a szakdolgozati kutatásom nagy részét. Ma pedig eljött "háztűznézőbe" a leendő lakóm, és megvolt az első állásinterjúztatás a helyemre.

Nagyon furcsa érzés.

Próbálok minden olyan pillanatot bevésni az emlékezetembe, amikor olyanokkal vagyok, akiket kedvelek.
Sokan támogatnak, akár csak egy-egy szóval vagy tekintettel, ezért igazán hálás vagyok.
Mostanában gyakrabban könnyezik a szemem. Talán a hideg miatt.
Mondom, nagyon furcsa érzés.

Még pontosan három hét.

Még egyszer az elengedésről...

No, kb. fél napig tartott az Anglia projekt elengedéses szakasza, úgy is mondhatnám, ennyit engedtek nekem. Mint már említettem, miután tegnap délelőtt még várakozásra intett a Cég, délután sms-ben kaptam egy használhatatlannak bizonyult telefonszámot, hogy hívjam má' fel őket. Mivel ez egész este nem sikerült, megírtam nekik, hogy tudjátok, kivel szórakozzatok lécci, hívjatok már inkább ti, vagy küldjetek egy jó számot mindenkinek, aki szereti, és továbbra is erősen gondolkodtam, hogy erőltessem-e még ezt. És akkor ma délután utánam nyúltak, konkrétan felhívott egy kedves női hang. (Valószínűleg egy ember is tartozott hozzá egyébként.)

Kedélyes beszélgetésünk lényege az volt, hogy kevesebb, mint egy hónapon belül jelenjek meg a felkészítő képzésen, és annak sikeres elvégzése után foglaljam el hosszú távú munkahelyemet az általam elsődleges célpontként megjelölt központban. Na, erre varrjunk gombot! Hát jó, mondtam, akkor legyen így.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelenleg még kicsit be vagyok tojva az addig is rám váró szervezési feladatoktól, és eléggé ambivalens érzéseim vannak a projekt néhány más részével kapcsolatban is. De még korábban eldöntöttem, hogy amint elfogadó választ kapok a cégtől, tudatosan a pozitív oldalra fogok koncentrálni. Szóval most ezen vagyok, hogy aztán tényleg a Nagy Kalandot kezdhessem meg február végén.

Elengedés

Túlságosan vártam már a visszajelzést a külföldi projektről, jópár egyéb dolgomat függővé tettem tőle, és/vagy bele sem kezdtem miatta. De ma valami megváltozott. Miután emailben meg a fórumon korábban többször válaszoltak, hogy mindjárt sorra kerül a pályázatom, és a Facebookon tegnap közzétettek egy felhívást, hogy jelentkezzen, akinek a referenciái rendben vannak, ma délelőtt felhívtam őket. De minek. Így most már telefonon is megkaptam, hogy várjak még, mert jövő héten már tényleg sorra kerülök. És akkor azt gondoltam, túl sok itt a pöcsölés, valószínűleg inkább nem fog ez most összejönni nekem, mint igen. És akkor még azt is gondoltam, hogy itt az ideje elengedni a dolgot: nem várok már semmit tőlük, de ha mégis kiválasztanak majd, persze megyek. Csak már nem ez fogja meghatározni a napjaimat. Jobb lesz így talán. 

Khp update, 18+12. nap

Ez a 18+12 úgy jött össze, hogy az egyik szám a karácsony előtti napok száma, a másik meg a hazaérkezésem utániaké, mert azt azért mégsem lehet bííírni, hogy a sok édesség meg mindenféle más íz napokig kísértse az embert... Így az ünnepek alatt felszedtem egy jóképű macsót úgy 2,5 kilót, a 18+12. napra pedig a 65,5-ig tornáztam vissza magam. 

És akkor oda jutottunk, hogy egy ideje három dolog van:

1. aggódás az ország jövőjéért - ez egy jó nagy pakk

2. várakozás a visszajelzésre a pályázatomról - ez meg már jó régóta tart

3. a diéta tartása.

A rendelkezésemre álló empirikus adatok alapján arra kellett rájönnöm, hogy jelenleg ezek közül kettővel bírok el egymagam, három már túl sok a lelkecskémnek. 

És sajnos csak a harmadikat tudom leállítani. Tehát a diétát bizonytalan időre felfüggesztettem. (Mondjuk jó lett volna erre egy héttel korábban rájönni, simán részt vehettem volna a munkahelyi csapatépítős kajáláson, de akkor még küzdöttem az elemekkel.)

Üzenem az IMF-nek, mint értelmesebb félnek, hogy tessék gyorsan megállapodni,

és/vagy üzenem a másik hárombetűsnek, hogy tessék gyorsan dönteni rólam küldeni a szerződést, 

hogy tudjak végre megint diétázni, és gyorsan lehessen Igazi Kockahasam. Höhö.

Mindenki elmegy

Jó, nem szó szerint mindenki, de egyre több helyről hallom. Most például az a pajtás, akivel november óta együtt ültünk a tűkön ezügyben, hetente megbeszélve a fejleményeket. Hát, én továbbra is ott ülök, és ez eléggé olyan érzés, hogy "wááááá...!!", viszont neki már most sikerült, és ez meg olyan érzés, hogy... hát, nem is tudom. Örülök, persze, az nem vitás, csak ezt beárnyékolják egy kicsit azok a körülmények, amik miatt mindketten (és még sokan mások) elpályáztunk innen. És ha nekem is sikerül, akkor nagy eséllyel akár évtizedekig nem találkozunk majd.

There's no place like home. Haha.

Hangulatjelentés

Hát én most annyira elkeseredett vagyok már napok óta... lehet, hogy most nem kellene híreket olvasni egy ideig. Persze ez hülyeség, mert attól még megtörténnek a dolgok, amikre már nincsenek szavaim.

Mindenesetre a jövő heti program egy külföldi bankszámla intézése lesz - hacsak addig össze nem omlik itt minden.

Most, hogy itt az ünnep...,

...mindenkinek azt kívánom, amit a legjobban szeretne magának! Vagy másnak.

Khp 16. nap, A Fordulópont

A mai napról feltétlenül meg kell emlékeznem, mert ma reggel jött el az a pillanat, amikor már közelebb vagyok a hatvanhoz, mint a hetvenhez. Hurrááá! Egyébként ilyen legutóbb 5 éve és 3 hónapja fordult elő, már csak ezért is örvendetes az eredmény. Állítólag már látszik is, mondjuk én meg nem tudnám mondani, hogy honnan jött le a cucc, de többen, egymástól függetlenül is megjegyzéseket tettek erre, meg próbálták kiszedni belőlem, hogy hogyan csináltam, szóval valószínűleg tényleg így van. 

A pénteki mélypont óta még kissé rendezetlen az étkezésem, de legalább kis adagokat próbálok enni a bűnös kajákból. Három szelet barátoktól kapott süti szombaton, de lehet, hogy négy volt, például kis adagnak is tekinthető. :) És ma meg nem repetáztam a dobos tortából és a krémes sütiből sem a munkahelyi ünnepségen, pedig annyira finom volt mindkettő... 

Sport ügyben a múlt héten voltak elmaradásaim, ezen a héten eddig egy edzést nyomtam le, ami - ha felidézzük, hogy még csak kedd van -, pont jó. Azt vettem észre, hogy a sport nélküli napokon általában  húsz dekát fogyok, az edzősökön meg harmincat. Ma még hasznos lenne valamit csinálni, de szerintem már csak leülök a tévé elé, és bekólázok. :) A munkahelyi ünnepi marhapörköltet meg ledolgozom holnap.

Khp 11.nap, és baj van...

..., mert legszívesebben most egyfolytában ennék. Nem kifejezetten éhes vagyok, talán inkább valamilyen íz hiányzik. Már túl is teljesítettem a mai étel keretet 3 szelet puffasztott búzával, 5 szelet sonkával és egy fél almával, mindezt az utóbbi egy órában, és még mindig kellene valami. Mondjuk amúgy is meglehetősen rossz kedvem van, lenne egy csomó tennivalóm még mára, azt' már délután óta csak kóválygok különböző helyeken,  kapok ilyen-olyan híreket, csak pont azt nem, amit nagyon várok, nagyon nem jó ez így. Ha lenne itthon csoki, ez lenne az a pillanat, amikor rávetném magam.

A Kockahas projekt, 8. nap

Szóval azt akartam írni a múltkor, hogy már nem a narancsos diétán élek, hanem áttértem egy kalóriaszámlálósra. A narancsossal 10 nap alatt 69,2-ről 67,5-ig jutottam, majd tartottam három nap szünetet, amíg rákészültem az új étrendre. December 5-én kezdődött a most már Kockahas projekt néven futó hadművelet, persze első körben nem a kockásodás a cél, hanem a felesleges cucc lefaragása. Szerencsére nem nekem kell számolni a kalóriákat, hanem egy letöltött étrendet követek, ez azért is jó, mert ugye megint nem nekem kell kitalálnom, hogy mi legyen az aznapi menü, megint csak nem vész kárba a sok kreatív energia. :) Frankón be van állítva a szénhidrát és a fehérje aránya, ezt most már onnan is tudom, hogy - bár kevesebb kalóriát viszek be, mint amennyit ledolgozok (ez a fogyás lényege, azért ezt sejtjük), - nem vagyok éhes. Vagy legalábbis eddig még nem voltam. 

A második legjobb dolog az a fehérjeturmix, amit legtöbbször esténként fogyasztok, és arra való, hogy ne az izmaim épüljenek le, hanem a zsííír. Egyszerűen mennyei az íze! :)

És a legjobb meg az, hogy elkezdtem konyhatündérkedni, például előre megsütöm a másnapi csirkét, kimérem, hogy miből mennyi kell, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ezt szeretem csinálni. Például reggelenként képes vagyok fél órával korábban kelni, hogy elintézzek minden ilyesmit, ez azért durva. :)

Az étrend mellé tartozik mozgás is, hetente 3 cardio, ez eddig leginkább szobabringa volt, illetve egyszer kimentem futni is, de utána két napig azt sem tudtam, ki vagyok. :) Szombattól pedig beiktatok még heti 4 rövidebb erősítő edzést is.

Mindezek után az eredményekről: az egy héttel ezelőtti 67,9-ről vasárnap reggelre monoton csökkentem egészen 65,7-ig, majd kis porszem került a gépezetbe, mert ma reggel 66,2 lettem. Talán a kevés alvás lehetett a gond. Kíváncsian várom a holnapi mérlegelést. Érzésre jó(l) vagyok, néhány nadrágom határozottan kitágult :) , néhány ruhám meg jobban áll rajtam, akár még bármi is lehet ebből, mondhatni lelkes vagyok.

(Oké, igazából a narancsos időszakkal kezdtem az ábrázolást, de így még jobban mutat. :) )

Helyzetjelentés, kockahas projekt, 2. nap

Most szállt el egy hosszabb művem a témában, szóval akkor most maradjunk csak ennél, aztán majd ha lesz kedvem, később beírom újra. Tehát:

Alakulás

Súlyban igencsak közelítek a hetvenhez, és ez majdnem ugyanannyira rossz, mint amennyire jó vonattal  közelíteni Hatvanhoz, ezért a hétvégén azonnali hatállyal kemény intézkedéseket rendeltem el. Próbálok rájönni, hogy miért pont most, de nem tudom... biztos ráklikkeltem valami hülye honlapra, ami megmotivált. :)

Szóval némi hozzáolvasás után tegnap reggel elkezdtem a híres és/vagy hírhedt narancsos diétát. A legszimpatikusabb az volt benne, hogy véééégre már nem nekem kell kitalálni, hogy mit egyek. Merugye ott volt a híres és/vagy kevésbé hírhedt 90 napos is néhány éve, ami hatékony volt, dehát abban kreatívkodni kellett, az evés meg nem ér nekem annyi mentális energiát. És az is tetszett ebben a narancsosban, hogy rövid, így csak belátható ideig kell tűrni az esetleg felmerülő nehézségeket. Namost itt a második nap végén azt kell mondjam, hogy eddig nem merült fel nehézség. Semmi éhezés, gyengeség, fejfájás vagy gyomorfájdalom, ami néhány sorstársnál - a fórumos beszámolók alapján - jelentkezett. Jó, mondjuk egy pohár tejfölt egyszerre megenni, na aaaz azért durva. 

Azért, hogy ne a jól formált izmaimból (hehe) fogyjak, beszereztem még némi fehérjepótló készítményt. Hobbiból több okból sem innám, például a light cola finomabb is, feleannyiért de egy próbát megért. Egyébként átverés áldozata lettem a boltban, mert az eladó srác azt mondta, hogy almás ízesítésű is van, én meg jól azt választottam, és csak később derült ki, hogy az igazából almás-lime-os!! De legalább már tudom, honnan a kesernyés mellékíz. Kéne még sok vizet is innom, de az - munkanapokon legalábbis - esélytelen.

Az étrend mellé újra beiktattam egy találkozót Jilliannel. Gyúrunk, vazze. Meglepően jól bírtam, mára pedig összejött egy kis izomláz is. Tekerni is fogok majdnem minden nap, ha már úgyis itt van ez a remek jó szobabringa.

Mindezek eredményeképp az első napot már fél kiló mínusszal zártam, van is örvendezés. Még azt kell majd kitalálnom a diéta végéig, hogy hogyan tartsam meg az eredményt. Azt tervezem, hogy könnyedén. :)

És a hétvégén volt még egy kis alakulás smink ügyben is (höhö), de úgy látom, már így is túl hosszúra nyúlt ez a poszt, szóval arról saaajnos már nem írhatok.

Napi közhelytár

Az ember a kisujját nyújtja, aztán meg már az egész karja kellene - ebbe sajnos most elég szépen beleszaladtam. Ilyenkor kicsit összeszorul a gyomor, és valószínűleg az idő lesz majd, ami megoldja. Csak hát addig... 

Kis lépés az emberiségnek,...

...nagy lépés nekem.

No, nem a Holdra léptem, mert akkor fordítva kellene mondanom, hanem megírtam a leendő szakdolgozatomnak a vázlatát, és elküldtem az angol szakra. Valakinek. Mármint tudom, hogy kinek, csak nem biztos, hogy ő az, akinek kell. Ez nem is lenne baj, ha sok-sok időm lenne, mert a végén csak eljutna a megfelelő emberhez, viszont durva határidő van. A legjobb variáció szerint is péntekig le kell adni a konzulens által már aláírt formanyomtatványt, de ugye addig még találkozni is kellene vele. Hát reménykedjünk.

Most pedig elmegyek útlevelet csináltatni. Remélem, csinos lesz az ujjlenyomatom.

Egy lap a böngészőben...

...nagyon nyitva van már itt egy ideje. Az van ráírva, hogy "How to Apply...". Átolvastam a többi kapcsolódó lapot is, név szerint "why wo...", "who are...", "jobs av...", "activity...", "pay: ro...", "staff pr...", és végül megint oda jutottam, ahonnan kezdtem, szóval hogy "how to apply...".
Szerintem hamarosan kezdek vele valamit. :)

Inclusion, Day 7 & 8

A reggeli bemelegítős drakula játék után elkezdődött az ötletelés az állami gondozott fiatalok számára tervezendő programról. Délután mozi My name is Khan, and I'm not a terrorist címmel, vicces és elgondolkodtató is volt egyben, megtekintése zsebkendővel mindenféleképpen ajánlott. Esti program: portugál, török, olasz és szlovén kultúrest sok nemzeti jellegű kajával. És egyébként is túl jól vagyunk tartva itt, a fogadóban, a havi csokiadagomat is rég túlléptem már. 

Valamint:

Másnap megérkeztek vendégeink a gyermekotthonból, kivétel nélkül mindenki nagyon cuki (höhö) volt, beleértve a mi tréningünk résztvevőit is. A nap további része az általuk tervezett és vezetett programmal telt, mindannyiunk megelégedésére. A "mieink" az első hét nap inputját nagyszerűen átfordították outputba, öröm volt látni, még a tekintetük is megváltozott. Valószínűleg az enyém is, de erre mondjuk számítottam is. :) 

Este búcsúbuli, mert a jordánoknak már holnap haza kell indulniuk. Slideshow az eddigi fényképekből, a képválogatással én szívtam, a zenével pedig a trénerpajtások. De megérte...

Szóval olyan volt ez a nap, hogy wow, nagyjából ennyi az, amit szavakkal most ki tudok fejezni. Azt hiszem, irigyelném magam, ha nem itt lennék. :)

Inclusion, Day 5 & 6

Most powerful position - komoly játék a sérülékenység erejéről, na ez sem volt semmi... Este szépséges coaching zárás egy rakás pozitív visszajelzéssel. Utána jordán és palesztin kultúrest, nem a könnyedebb fajtából. Egy nap alatt többet tanultam, mint máskor két hét alatt. Ebből sejthetjük, hogy  többek között miért  is szeretem az experiential és/vagy outdoor educationt. Egyre erősebben sejtem, hogy ez az én utam.

Valamint:

A Jákob, a nagybetűs. Egyszer majd én is megmászom, de most asszisztensként csak a többiek küzdelmeit néztem végig, meg a beülők és sisakok felvételében segítettem. Így is tanulságos, a mai meghatódás-kvóta is teljesítve. Egyébként ez igaz minden eddigi napra ezen a tréningen. 

A mai kultúrest romániai részében végrevégre megint ehettem zakuszkát, a francia rész pedig csoportos kánkánozásba fulladt.
Hát így...

Inclusion, Day 3 & 4

Egyiptomi kultúrest zenével, diavetítéssel, egyiptomi kajákkal, népviselettel, kellemes "idegenvezetőkkel".

Valamint:

A Fal - a legkeményebb outdoor kirekesztős szimuláció ever, nagy érzelmekkel, csodaszép lezárással.

Still feeling really good.

Inclusion, Day 2

A legjobb dolog ma: csoportos coachingot vezetni a nagyon nemzetközi kiscsoportban. Má' eléggé megszerettük egymást.  :)

Nehéz elképzelni, hogy vége lesz egyszer ennek az intenzív együttlétnek...

Azér' estére elég kevés energiám marad, mást nem is mondanék most.

Inclusion, Day 1

Egyiptomiak, palesztinek, izraeliek, szlovének, romániaiak, olasz, jordániaiak, portugálok, magyarok.

Nos, ez már most jobb, mint amire számítottam. Pedig az sem volt kevés.  :)

Várakozások

És akkor most, hogy nagyjából előre ledolgoztam a jövő heti munkanapjaimat (azért egy kicsit majd utólag is kell még), holnap lelépek a Guides on the road to social inclusion névre hallgató "továbbképzésre". Ez egy olyan program, ami miatt még pakolni is örömmel fogok, pedig egyébként úúútálnám nagyon. Mármint a pakolást. Szóval hurrá! :)

Találkozások nekem új emberekkel és kultúrákkal, nemzeti estek, csapatépítés, tapasztalati tanulás, kötélpálya,  sziklamászás, erőszakmentes kommunikáció, mediáció, projekt egy árvaházban - ennek nagyjából a felétől is teljesíteném a havi örömkönny kvótát. (Az árvaházas tevékenykedéstől egyedül is - egyszer majd írok a dologhoz fűződő személyes kötődésemről is.) És most ez fog történni -t fogjuk csinálni tíz napig... hmm... valószínűleg az év élménye lesz ez. Szakmailag feltétlenül.

Imagine, believe, achieve

Szóval van az a jövő évre tervezett álmom, amiről sokan már tudnak is, de azért mégsem írom még ki nyilvánosan. És most érzem azt, hogy aktívan teszek a megvalósulásáért., megyek ide-oda, tanulok új dolgokat, egyszer majd magasra mászom, meg ilyenek. Konkrétan ez a mostani 19 napos munkahetem is erről a megvalósításról (is) szól, amellett, hogy persze többnyire jó móka is. Egyre inkább úgy gondolom, hogy sikerülni fog. Tök jó érzés az, hogy minden nappal egyre közelebb kerülök, és ez nem valami külső tényezőnek, hanem saját magamnak köszönhető.  :-)

Lehet majd még külső tényezős része is a folyamatnak, de ha most ügyesen dolgozom a projekten, befolyásolhatom azt is.

Mai tanulság

Még egy viszonylag jól sikerült nap végén se nézegesse az ember túlságosan hosszasan kortárs ismerősei fényképeit, csak ha tényleg, igazán felkészült rá...

Szob - Kismaros biciklitúra, 2011.08.21.

Nos hát, túl vagyok a táboron, ami tényleg csodákat tett, és az az én nagy szerencsém, hogy nem csak a kiskorúaknak, hanem - többek közt - nekem is, ilyen ez az élményterápia, csoda egy dolog, de tényleg! Így hát a nyári hullámvasút egy viszonylag magas pontján zárom a szezont, és már tudok igazán örülni az új fényképezőgépnek is. Ezért amint túlestem a tábori kóron, el is vittem kirándulni. A tegnapi Szob - Kismaros biciklitúrának kettős célja volt: egyrészt ugye további barátkozás a géppel és a természetfotózás műfajával, másrészt pedig aktív napozás, lábügyi barnulás. Ez utóbbi eredményét most nem publikálom, személyesen tekinthetik meg a nagyon érdeklődők, de annyit mondhatok, elégedett vagyok vele. :)  Viszont hogy legyen valami tartalma is ennek a posztnak, akkor nyilván a barátkozásról kell most közzétennem valamit. És úgy is lesz!

Azt rögtön le is szögezném, hogy a következő képek mind afféle kísérleti célból készültek, és szerencsére bőven van még hova fejlődnöm. (Meg a felszerelésnek is...) Szívesen veszem a konstruktív kritikákat! 

Az első megálló rögtön Szob és Szob alsó között volt, mintegy másfél kilométerrel a kiindulási ponttól. Igazából azért, mert már nagyon éhes voltam. De ha már úgyis hátizsákot bontottam, elővettem a gépet is, és játszadoztam egy kicsit a mélységélességgel, mert még nem volt olyan gépem, ami tudott volna ilyesmit. Szóval ez az első ilyen páros:

Ez pedig az a kép, amiről hosszas gondolkodás után sem tudom eldönteni, hogy tetszik-e. Itt a középső részen volt a fókusz, és azt gondoltam, jó lesz a köves rész homályosabbnak is, de valahogy mégsem az igazi. Talán túl sok a köves rész? Na mindegy, egyébként sem annyira éles, amennyire szeretném.

Aztán - már jóllakva - tovább tekertem, egészen a kedvenc részemig, az új bicikliútig. Ez kb. Szob alsó magasságában lehet:

A jobb oldali az előre vezető út (na ezt sem gondoltam, hogy leírom valaha...), a bal meg ahonnan jöttem. A bal mintha egy kicsit sötét lenne (és még mindig a képekről van szó!).

Aztán megint az élességgel szórakoztam, a korlátot választva tanulmányi alanynak: 

 

 Ez majdnem teljesen tetszik, csak lehet, hogy az éles rész, a repedés túlságosan jobbra került.

Na mindegy. A következő alany a biciklim volt, és ott úgy beállítottam valamit, hogy az egész kép szétégett, mint az ááállat. Pedig micccsoda kompozíció lett volna, kérem...! :) Viszont a bukósisakom színe jól mutat, azért is teszem ide a képet. :)

De lépjünk is túl ezen gyorsan, már csak azért is, mert következik a kedvencem. Ezt akár háttérképnek is betenném, ha nem fűzne erős érzelmi kötődés a jelenlegihez.

És egyszer csak sajnos véget ért ez a jó kis erdős rész, és kiértem erre a virágos rétre:

Valahol itt születtek ezek az alkotások is:

A virágos-kerekesből sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni jobb beállításokkal (pl. a virágok között is van, amelyik nekem zavaróan életlen), de mondjuk elsőre 'jóvanaz', a beállításokat meg majd gyakorlom, ígérem. A bike service pedig tényleg ott van 8,5 km múlva, csak nagyon kell figyelni, ha észre akarja venni az ember.

Na, még a Nagymarosnál készült képek közül mutatnék meg egy párat, aztán legyen elég nektek ennyi :) .

Íme a látkép:

És a bicikli-tanulmány, nekem ezek közül a középső a leginkább bejövős:

A történethez hozzátartozik, hogy ezen a ponton ettem egy málnás jégkrémet, aztán  több kép már nem is nagyon készült, mert nagyon rákoncentráltam arra, hogy megtaláljam Kismarost. A térkép alapján ugyanis sokkal közelebbinek gondoltam. Így amikor már vagy negyed órája tekertem, távol mindenféle lakott területtől, kezdtem belenyugodni, hogy benéztem a letérő utat. És akkor egyszer csak ott volt előttem a Duna utca, majd Kismaros vasútállomás, ahonnan ismét a MÁV színvonalas szolgáltatásait vettem igénybe. 

Szép volt, jó volt, visszatérek, ha eljön az őszi színek szezonja.

Balatoni túrák I. - Az örvényesi szabadstrand

Engedve a nagy nyomásnak, elárulok most néhány dolgot az örvényesi szabadstrandról.

Kezdjük rögtön azzal, hogy Balatonfüred (és Tihany!) felől érkezve balra kell lefordulni a bicikliútról a táblával megjelölt helyen. Két szakaszon is meg lehet ezt tenni, a viszonylag kevéssé ismerős turista nyilván az első adandó alkalommal fogja. Na, ami ez után következik, az (majdnem) mindennél durvább: kavicsos, poros bekötőút, ráz, mint a fene, ha nem jön szembe senki, akkor sem egy leányálom. Ha meg jön, a turista szemét becsukja, bátran áthajt a porfelhőn, aztán majd lemossa magáról, ha beért a híres Vadkacsa szabadstrandra (élő buli szombat esténként amúgy, és hogy hol? hát a Vadkacsa büfében!). 

A másik út viszonylag konszolidáltabb, mondhatni aszfaltozott, de kb. másfél plusz kilométert jelent, és kétszer át kell kelni hozzá a forgalmas úton (ami azt hiszem, a 71-es nevet viseli). Ezt használja a turista a második látogatásától kezdve.

Maga a strand meglepően jól kiépített, már ahhoz képest, hogy ingyenes. Én csak egy egyszerű partszakaszra számítottam, ehelyett vannak például dísznövények, sportpályák és biciklitárolók is. Ezen a képen a figyelmes szemlélő észreveheti az én bringámat is, ha nem kicsinyítettem volna le így a képet, akkor magam is meg tudnám mondani, hogy melyik az a kettő közül.

Ez a kép, itt jobbra, na ez a technikai jellegű épületeket mutatja. És elrejtőztem rajta én is a kedvenc fürdőshortomban!

Minden strandon vannak hangoskodó életvidám, labdázó gyermekek is, kis édesek, na, ez a hely sem kivétel.

És ha már strandról beszélünk, akkor legyen egy kép a vízfelületről is. Ez nem részlet, ez az egész, ami a strandhoz tartozik. Két oldalról nádas, szemből úszómesteri csónak határolja, úszóizomlázért nem ide érdemes jönni.

Mindent összevetve: aránylag jó hely ez.

Kárpótlás...?

Vettem egy új fényképezőgépet. Majd ha már tudok vele jó, a géphez méltó minőségű képeket csinálni, megmutatom, hogy milyet. 

Nem volt olcsó, napokig gondolkodtam, hogy megérdemlem-e egyáltalán. Még most sem tudom eldönteni. Sok szempontból nem, emiatt kicsit szégyellem is magam. Más szempontból viszont igen, illetve ez pontosabb úgy, hogy "legalább ez legyen nekem". Mondjuk nem tölti be az űrt. Viszont hozhat új lehetőségeket.

Nem ez a legjobb nyaram eddig. De hátra van még a tábor, ami még csodákat tehet.

Se kép, se hang

Már második napja tervezek írni az örvényesi szabadstrandról, és az útjaimról oda s vissza, de ez a sorozatos napozás-edzés kombináció teljesen lemerít így a nap végére. Olyan vagyok fejben most is, mint egy darab cserepes növény... De itt egy fél liter kóla előttem, hátha segít helyreállítani, amit még lehet.

Reggeli edzés a Balatonnál

Az már önmagában elég irreális, hogy reggeli 8 óra 15 perckor én nem hogy ébren, de még bringán is legyek. Főleg ilyen hideg, szeles időben, mint amilyen ma volt. Aztán mégis megtörtént, a Balatonszepezd-Balatonfüred viszonylatban. Ha durva filozofikus síkra szeretném terelni ezt a blogbejegyzést, azt is mondhatnám, hogy nahát, ha egy ilyen irreális esemény bekövetkezik, akkor akár bármely más irreális esemény is bekövetkezhet, tehát van ok a bizakodásra. De ez a gondolat messzire vezetne, gyorsan merülő akksival rendelkező laptopról nem is merülnék bele.

Szóval ülök a fent említett bringán, tekerek a jövőbeli közepes mértékű izomtudat reményében, próbálom a fejemet a nyakamon tartani a szélvihar ellenére, nézegetem a tájat, amikor egyszer csak azt veszem észre, hogy lefújt a szél a bicikliútról. De komolyan. Egy balos széllökés következtében gyorsan az út melletti füves részen találtam magam. Gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően hamar, és esés nélkül visszavezettem a gépet a megfelelő helyre, majd röhögtem magamon egy sort. Onnantól már alig adódott nehézség, leszámítva három keményebb emelkedőt. Ezek közül az egyik belesétálós volt, a másik kettő meg olyan, hogy némi nyögéssel le lehetett küzdeni. Aztán már tényleg lehetett tájat nézni, (közben meg átgondolni és feldolgozni az előző napokat), hoztam is ide némi bemutatóanyagot a festői szépségű Örvényes külterületéről:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez volt a hátam mögött. Mielőtt megfordultam lefotózni.

Mellettem az öböl, vagy mi.

Ez pedig a menetirány. Mit mondjak, élőben szebb volt.

Sajnos több helyen nem állhattam meg fotózni, mert  időre tekertem, délelőtt 10-re már a füredi közparkban volt programom, de az már egy másik történet. :) Ide még annyi tartozhat, hogy délután egy majdnem négyórás bealvással sikerült kompenzálnom a reggeli megpróbáltatásokat, valamint megvan az izomtudat is.

Nyaralás

Tegnap megérkeztem.

Ma ezt láttam:

Holnap jön a vízvezetékszerelő.

Vége

A mai nap több jelentős dolog is történt.

Először is elvesztettem egy reményt.

Aztán meg ünnepélyesen lezártuk az évet. A szokásosnál rosszabbul viseltem, főleg a leghosszabb szónoklatot, pedig különben nem vagyok nagy ellensége az értekezleteknek. A kaja meg a végén... hááát... elég gáz volt, mármint nem ízben, hanem kinézetileg, meg nem illett az alkalomhoz egyáltalán, de pont ugyanez a menü azt hiszem, már volt egyszer, hozzászokhattam volna. Mondjuk szerintem inkább ne lenne, ha csak ilyenre "fussa" kreativitásból vagy igényességből.

Aztán jöttem haza, és eszembe jutott egy pár dolog, már megint. Az egyik az volt, hogy mennyire elfáradtam, és milyen kár, hogy nem a munkától, hanem a saját életemtől, mer' onnan úgysem tudok szabadságra menni.

A másik meg az, hogy idén sem megyek olyan igazi, külföldre elutazós nyaralásra, mint már nagyon sok éve, és ettől egy kicsit szomorú lettem. Nem önmagában a külföld miatt, hanem mert amit nekem az ilyen nyaralások jelenten(én)ek, az hiányzik nagyon. Persze Balaton lesz, és még néhány más rövidebb jövés-menés is, és próbálom is megtölteni tartalommal, hogy minél kevesebbszer jusson eszembe, hogy ezt így minek, mert most nem tudnék rá válaszolni.

Tegnap beszabadultam egy könyvesboltba (nem tudom, említettem-e már, hogy ha milliomos lennék, 3 üzletet szeretnék magamnak: egy zöldség-gyümölcs boltot, egy fitnesz-termet, és legfőképp egy könyvesboltot, ezt már ügyesen kitaláltam nagyon régen :) ), ott olvastam egy könyv hátulján egy idézetet, valami ilyesmi volt: "Úgy érezte, nem bírja tovább. - de tévedett."

(És szólok, hogy mától 24, új évaddal, na legalább...)

Csomag

 Baj van, komoly baj. Eddig ugye nagyon el akartam innen menni, végre márciusban az akarat mellett megszületett az elköteleződés is, és nem is volt már igazán semmi, ami miatt maradni akartam volna. És most az van, hogy hazajöttem az újabb  remek, jó értelemben vett mélységekkel teli osztálykirándulásról, és az utóbbi két, munkás hétvége alapján most megint látok perspektívát a maradásban.

Újra dönteni kell majd.

Feldolgozás folyamatban, a táska kipakolásra vár...

Az én utam a vonaton

Alsóörs

 

Káptalanfüred

 

Balatonalmádi

 

 

 

Balatonfűzfő

 

Balatonkenese

 

 

 

 

 

Balatonkenese üdülőtelep

Balatonakarattya

Csajág

Füle

Polgárdi

 

 

 

 

 

Szabadbattyán

 

Székesfehérvár