Vissza?

Már korábban is hívtak vissza, aztán a napokban kaptam egy emailt, hogy nem tudnék-e egy hónappal hamarabb menni, tudom, hogy megbecsülnek ott, kellek nekik. Örültem, és némi gondolkodás után ma elfogadtam az ajánlatot. Mindkét fél elégedett.

És akkor nemrég egy pillanatra belémhasított a gondolat, hogy ezzel valószínűleg egyre távolodik az a lehetőség, hogy önszántamból belátható időn belül visszajöjjek ide élni. Ez egy szívfacsarós felismerés. 

És mégis menni kell, mielőtt beszippant a közhangulat és megint azt érezném, ami miatt először kiutaztam. És menni kell azokért az élményekért is, amiket jövőre is kapni fogok kiveszek magamnak a projektből.

Még két hónapom van itthon. Már csak két hónapom van itthon.

Nyomokat hagyunk

Tegnap is folytatódott a különleges site work-ök sorozata. Gyomlálás vagy falevélgyűjtés helyett azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki szórakoztató feladatokat a magasköteles foglakozásokon a várakozó gyerekek számára.  Ezek a feladatok ki lesznek függesztve a fakunyhók falára, aki épp nem mászik, az tökölh elfoglalhatja magát velük egy időre. 

Egy lendületes brainstorminggal kezdtünk, majd délután jött a mókás megvalósítás. Nem mondhatnám, hogy a közelben gereblyéző/árkot ásó/takarító site work-erek nem irigykedtek ránk, amikor mellettük ökörködtünk dolgoztunk... Mindenesetre többek között az alábbi mű készült el, höhö:

SPOT THE DIFFERENCES!

1

 

2

 

 Na, ki mennyi különbséget talál a képek között? :-)

(Egyébként én azért vágok némiképp aggódó képet, mert az én fényképezőmet kellett kölcsön adnom valakinek, aki ugye ki tudja, mit csinál vele. :)  Hát most ezt.)

Adunk a művészetnek

A héten tanítási szünet van a helyi iskolákban, ilyenkor nyilván nem jönnek hozzánk a gyerekek. De hogy mégse maradjunk elfoglaltság nélkül, mindenféle site work-ökkel örvendeztetnek meg minket a főnökeink.
Tegnapra quads site jutott, melynek keretében tulajdonképpen egy dombot kellett volna eltüntetnünk, hogy a pályán ne legyen emelkedő meg lejtő. Hát, izé. Hosszasan szemléltük a terepet a velem együtt beosztott  három igen szorgalmas fiatalemberrel, aztán még rá is pihentünk, de csak nem értettük a dolgot. Végül  csak csináltunk valamit, ha már nálunk voltak az ásók meg a gereblyék, de olyan is lett...

 A mai adag viszont tényleg remek volt, négyszer másfél órán keresztül festenünk kellett. No de nem falat sima fehér festékkel, hanem képeket a field studies tanterem díszítésére. Különböző témák voltak megadva, én gyorsan lecsaptam a "növény és a talaj"-ra valamint a "folyók"-ra. Összesen négyen kaptuk ezt az embert próbáló munkát, beültünk a terembe, inspirálódtunk a netről, kapcsoltunk egy kis zenét is, majd beindult a móka munka. Egyszer bejött az egyik főnök ellenő barátkozni velünk, ő mondta, hogy úgy nézünk ki, mintha a napköziben lennénk. :-) Tényleg volt egy ilyen fílingje a dolognak, főleg amikor belegondoltam, hogy mikor festettem utoljára. 
Íme a kép a napköziből:

És ez meg már az összes mai alkotás. Próbáljuk kitalálni, melyik két mű az enyém!

Természetesen alá is írtam a festményeimet, így most már örökre itt marad egy darab belőlem. Egyébként is, egyre inkább úgy érzem.

Őszülés

Valamelyik napos délelőttön álltam a quadpálya mellett, épp egy ügyes gyerek volt a gépen, akire nem kellett túlzottan odafigyelni, szóval egyszer csak azt vettem észre, hogy ősz lett. Ezt nyilván nem a hőmérsékletből szűrtem le, mert az kb. 1 hónapot leszámítva végig megfelelt az otthoni ősznek, hanem abból, hogy szállingóztak a levelek. Na, gondoltam, lehet majd megint site work keretében falevelet gereblyézni, mint a szezon elején, hurrá.

Egyébként azért ért ez a jelenség meglepetésként, mert a "színesedő falevelek" fedőnevű fázis kimaradt! Körülnéztem egy kicsit jobban - mert a gyerek továbbra is ügyeske volt, meg úgyis volt még neki két köre -, és minden zöld volt körülöttem, az éppen leeső leveleket kivéve, mert azok olyan barnásak. És azóta is figyelek, hátha látnék sárga, neadjisten vörös darabokat a fákon, de teljesen reménytelennek tűnik itt, a szigeten.  Mindig mondtam, furcsák ezek az angolok. Az angol falevelek is.

A hajszínemmel meg az a helyzet, hogy mostanában mintha megállt volna a korábban némi aggodalomra is okot adó  :-) őszülésem, viszont helyette szőkülök. Roppant érdekes, két darab szőkés tincsem lett. A keletkezésének módját nem értem, mert elvileg kiszívhatta volna a nap, de egyrészt általában sisak alatt volt a hajam, másrészt meg ugye mi az, hogy napsütés, hehe. Szóval rejtélyes ez is. És annyi mindenen kell még gondolkodnom...! ;-)

Jóságok

Szóval az a helyzet, hogy egy csomó kis/nagy jó dolog dobja fel mostanában a napjaimat.

Például most, hogy beindult az iskolaév, megint van sok munka, nem csak b*sszuk a rezet semmittevéssel telnek napjaink. A nyári táborozókkal ellentétben megint vannak oktatási/nevelési célok, és ez ennek az élménypedagógiának a csodája, amikor ezek megvalósulnak. Mert hát oké, hogy nyáron a having fun volt a fő cél, dehát az mégiscsak olyan snassz... Bezzeg amikor csapatot építünk meg önbizalmat fejlesztünk, na _az_ valami. :-) Tegnap például volt két olyan jó kis catwalk-om, hogy a gyerekek és a tanárok is megnyalhatták utána az ujjukat. :-)

Aztán az is van, hogy már csak kb. 7 hét van hátra, aztán megyek haza. Kettős érzés ez, mert azért már nagyon várom ám, és számolom a napokat vissza, mégis sok "apróság" van, ami hiányozni fog. Nagyon szeretem például, ahogy itt az emberek egymásra mosolyognak az utcán, hogy barátságosak a boltban az eladók és az egészségügyben dolgozók is, hogy hagyománya van pozitív visszajelzést adni egymásnak a munkában akár napi gyakorisággal is, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a továbbképzésre, hogy az úton türelmesek a vezetők egymással és a biciklisekkel szemben is, hogy bárkitől bátran információt lehet kérni az utcán, hogy lezáratlanul kint lehet hagyni a biciklit a bolt előtt, és egyéb tárgyak sem nagyon tűnnek el. Azt nem tudom, hogy ez egész Angliára jellemző-e, mindenesetre a szigeten ez van, és ettől olyan jó békességes a hangulatom.

Ma volt az első olyan reggel, amikor már csípős hideg volt, ennek ellenére mostanában valahogy tavasz-érzésem van. Talán a 7 hétnyi várakozástól, talán attól, hogy kezdek bekerülni egy olyan társaságba itt a cégen belül, akivel...ööö...akikkel nagyon jól érzem magam. A lényeg az, hogy vigyorgás van ezerrel. Meg no worries. :-)

Keep calm and carry on

Tegnap volt pont fél éve, hogy megérkeztem a szigetre. Ennek örömére gondoltam, írok már egy kis helyzetjelentést, mielőtt a legutóbbi blogbejegyzés féléves évfordulójára sor kerülne.

Most, hogy otthon elkezdődött a hajtás, nálunk lecsengőben van a szezon. A múlt héten elment az utolsó adag Indies is, aminek azért a legtöbben valahol mélyen örültünk. Elmentek a családok is, amit viszont én nagyon sajnálok, mert jófejek voltak, pl. örültek mindennek meg megköszönték a munkánkat, szóval én nagyon szerettem velük dolgozni. Az utóbbi két hétben elkezdtük a lazítást, most például annyira nincs vendég, hogy épp kényszerszabadságra küldtek két napra. Végre az időjárás is észbe kapott, nyár van, nyár - itteni mértékkel, persze. Szóval kirándulgatok, vendégeket fogadok :) , strandon heverészek, szakdolgo, emlékeket gyűjtök, töprengek az elmúlt fél éven és azon, hogy hogy vagyok én itt és hol leszek jövő ilyenkor. És közben hálás vagyok minden nehé kihívásért is, amit leküzdöttem.

Mondjuk főleg az elején volt sok ebből, aztán egyszer csak észrevettem, hogy valahogy úgyis mindent megoldok. Onnantól meg sokkal egyszerűbb lett minden. Elindítottam a saját challenge of the week projektemet, melynek keretében hetente legalább egyszer jól ki kell lépnem a komfort zónámból. Néha keresnem kellett a kihívást, néha adja az élet, ugye :-) . 

Valahol a nagy szigeten, úton az újabb kihívások felé...

Mint például a legutóbbit is. Ugyanis vendégmunkára küldtek néhány pajtásommal a cég Windmill Hill nevű bázisára, ahol kiderült, hogy ők egy teljesen más rendszerben dolgoznak, mint mi itt. Más az időbeosztás, és másképpen kell felkészülni az egyes tevékenységekre is. Egy fél napunk volt megtanulni mindent, hát nem mondhatom, hogy mindig teljesen képben voltam. :-)  És ha már kép: ezen a képen kb. a közepénél látható két kis faház, na arrafelé töltöttem időm nagy részét, magaskötelezéssel. 

Tapasztalatnak jó volt, de azért mindannyian örültünk, amikor a három nap után hazatértünk.

(Áh, igazából azt hiszem, nem is ezekről akartam írni eredetileg...)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Mindig csak a munka...

No, a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt jó sok idő, meg is változott egy csomó minden. 

Például - ha már az esti programokról volt szó legutóbb, akkor most azzal is kezdem, - lett egy új fajta evening ent, ami jelenleg nagyjából az egyetlen, aminek igazán örülök, ha meglátom az órarendben. Ez pedig az úgynevezett ghost walk, és abból áll, hogy elkísérjük az ifjakat a kb. 1 km-re levő, elhagyatott(nak tűnő) ifjúsági házba, majd ott mindenféle szörnyűségekkel ijesztgetjük őket. Van például (mű)véres ruhás, (mű)késes hentes, füstös zuhanyzóból előbújó figura, kényszerzubbonyos Hannibal Lecter álarcos, játékbabát lefejező "őrült kislány" és bohóc. (Nem értem én ezt a bohócfélelmet, amit már máskor is tapasztaltam, dehát ezek az angolok, ezek egy furcsa népség, nem tudom, mondtam-e már.) Az én szerepem pedig általában az, hogy fekete ruhába öltözve, csúnya női arcos maszkban várom az áldozatokat egy szobában, próbálok levegőhöz jutni a maszk alatt. És amikor közelednek, lassan rájuk nyitom az ajtót és kiabálok és/vagy sikítok nekik valamit. Általában magyarul, így sokminden belefér. Például volt, hogy a napi menüt hallgathatták meg.Már amelyik nem rohant el.

Hát ez így leírva nem jön át, úgy érzem, de ott még van hozzá remek jó félelmetes zene, némi gyereksírás, stroboszkóp - igazából mi sem szeretünk egyedül maradni magunkkal. :-)

Ezt a ghost walk-ot a vendégek egy speciális csoportjának találták ki. Ők az indies 13-16 névre hallgatnak. Már amikor csoportban vannak, mert egyébként van saját nevük is. Szóval valamikor július végén véget ért az iskolaév, és a következő év kezdetéig nem osztályok jönnek, hanem egyéni, individual pajtások. Három korcsoportban vesznek részt a programokban, 7-10 évesek, 10-13 évesek és 13-16 évesek. A foglalkozásokon nincs velük csoportvezető, ezért néha nagyobb a kihívás. Eddigi tapasztalataim alapján a 13-16-osok vagányak,  a 10-13-asok szeretnek verekedni és követ dobálni, a 7-10-esek meg kicsit bambák és egyben nagyon cukik is. :-)

Aztán még az is nagy változás, hogy gyakorlott magasköteles foglalkozásvezető lettem, az utóbbi egy hónapban alig volt nap, amikor ne lett volna climbing, trapeze, de leginkább catwalk az órarendemben. Onnan tudom, hogy mások szerint is javul a teljesítményem, mert egyrészt itt elég gyakran adnak visszajelzést az ember munkájáról, másrészt meg a falmászást párban szoktuk vezetni, egy gyakorlott meg egy kevésbé gyakorlott, és jövő hétre már egy abszolút újonccal vagyok beosztva. Hát mi ez, ha nem kárrier, kérem!

Július közepén elvileg véget ért a csúcsidőszak, a korábbi 6-700 vendég helyett először csak 300, most már csak 1-200 van. Ezt a munkámban eddig sajnos még kevésbé éreztem, mert kevés az olyan sokoldalúan képzett ember, mint én... :) Na jó, igazából az számít, hogy a quadozásra és a köteles órákra kevesen vagyunk, szóval mindig volt tennivaló. Legutóbb 12 napot dolgoztam szabadnap nélkül, most végre kaptam kettőt. De már látom az alagút végét, jövő héten már lesz vagy három no work nevezetű órám nekem is, meg lesz nature trail képzés is, ami nem tudom, mi, de biztos jó.

Kell is a lazítás, a hajtás eléggé megviselte a magasköteles bandát, mindenkinek fáj legalább egy testrésze. Nekem jelenleg az ujjaim. Egyrészt a kötél kidörzsöli a bőrt, ha nem figyel az ember, másrészt az ízületeimmel is van valami, hát reméljük, hogy javul majd. A talpam is fáj, de az mondjuk már régebben. Ma egész nap csak döglöttem pihentem itthon, pedig különben sajnálok minden nem kirándulással töltött szabadnapot.

Valamelyik éjjel végre a tengerről álmodtam. Korábban féltem attól, hogy amikor már nem leszek itt, nem fogok emlékezni, milyen szépségeket láttam. De most megnyugodtam, mert majd álmodok máskor is. 

Csoda az ebédlőben

Nagyon friss az élmény, és ezt most feltétlenül meg kell osztanom. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy délután volt 4-5 órányi heavy rain, no de ebben tényleg nem túloznak az angolok, a vízálló cuccok ellenére szó szerint minden ruhám vizes lett a végére. Gondolom, ez már a helyieknek is sok volt, ezért az  én kültéri esti szórakoztató programomat, ami a scav hunt lett volna, lecserélték kóruspróbára. Wattafakk, mondom magamban, persze azért örültem nagyon, csak hát nem tudtam, hogy mit kellene ott nekem csinálnom. 

Hamarosan kiderült: két iskolányi gyereknek kellett biztosítani helyet a nótázáshoz. A két iskola nem ismerte egymást korábban, de valahogy kiderült, hogy ugyanazt a darabot, a Bugsy Malone címűt fogják hamarosan előadni. Szóval egy kis tapasztalatcserére gyűltek össze az ebédlőben. És akkor egyszer csak  elkezdtek énekelni, és megtörtént a csoda: tisztára olyan volt, mint azokban az amerikai filmekben, ahol ilyen musicaleket próbálnak. A korábban kis rosszcsontnak tűnő bármilyen színű :) kölkök teljesen megváltoztak, vagányan eljátszották a szerepeiket, mindent beleadtak, és remekül szólt az egész. Látszott rajtuk, hogy élvezik, nem csak egyhelyben álltak, hanem vagy volt koreográfia is, vagy csak úgy maguktól mozogtak. És ha még ez sem lett volna elég, az egyik iskola Wales-ből érkezett, ők a dalaik egy részét az ő saját nyelvükön énekelték. Még dalpárbajok is voltak. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg van ilyen. Amikor véget ért az egész, minden jelenlevő PGL dolgozó csak annyit mondott: wow, that was the best evening ent ever.

Tehát a törődésről...

...elsőként annyit írnék, hogy visszaérkezésem után meglepően sokan érdeklődtek arról, hogy hol a pi voltam és milyen volt nekem ott. Ez roppant jólesett, főleg, amikor olyanok kérdezték, akikről azt hittem, nem is nagyon vettek észre eddig. Meg amikor olyanok faggattak, akikkel kölcsönösen bírjuk egymást. Szóval, hogy ők is velem örüljenek, meséltem nekik a 32 fokról, és emlékeztettem őket, hogy milyen is a napsütés.

És hogy a főnökök törődését is érezzem, kaptam egy "remek" órarendet is a visszaérkezésem utáni nappal kezdve. Valahogy így nézett ki:

Csütörtök: trap2 - trap2 - q1 - q1 -- DIS - D (türelem, mindjárt kifejtem, mit jelentenek ezek)

Péntek: cw1 - cw1 - GA - cw2 -- Q1

Szombat: iscl1 - aero1 - cw1 - cw1 -- Q1

Vasárnap: trap1 - trap1 - iscl1 - iscl1

Hétfő: szabadnap, jeee!

Kedd: mx - mx - hike - hike -- AMB

Szerda: q3 - q3 - GA - GA -- BW

Kezdjük az elején! A számok csak azt jelentik, hogy ha több csoport is ugyanolyan tevékenységet végez, akkor melyik csoporttal vagyunk éppen. A kisbetűk a napközbeni foglalkozásokat jelzik, a nagybetűk pedig az esti szórakoztatós programokat.

Trap = trapeze, itt már írtam róla korábban. Ebből látszik, hogy sok időt nem hagytak akklimatizálódásra, ugye az elutazásom előtti napon volt a magaskötél-vizsga, és a visszatérésem utáni első napon már dobtak is a mélyvízbe. 

Q = quad biking: egy kisebb, autógumikkal körülvett, nagyjából kör alakú pályán egyesével próbálkozhatnak a kispajtások. Az első kör a gyakorlókör, egy helyi nyelven ignition cut-out lanyardnak, magyarul talán gyújtásmegszakító zsinórnak nevezett dróttal kapcsolódok a quadhoz, azt' ha túl gyorsan megy a gyerek, úgy leállítom a  motort, hogy csak pislog (nem a motor, a gyerek). Én a szigorúbbak közé tartozom ebben, nem hagyom, hogy száguldjanak, úúútálom az ütközéseket. Az ügyesek mehetnek még két kört egyedül, a bénábbakkal megyek én is. Az előkészületek a quad ellenőrzéséből állnak (benzin- és olajszint, keréknyomás, meg egy pár hasonló, ki hitte volna egy éve, hogy ilyenekkel fogok foglalkozni... :) ), és el kell vinni a járművet a garázsból az adott pályára. Az elején - természetesen - ettől is be voltam tojva, de mára már rutinszerűen megy.

DIS = disco, az egyik kedvenc esti programom, igazából csak annyit kell csinálni, hogy az ajtóban állva nem szabad kiengedni a kölköket.

D = ööö... mindenki "kedvence"! Nem tudom, szó szerint mit jelent, viszont este negyed 10-től negyed 11-ig tart, és körbe-körbe járkálunk a táborban, hátha valamelyik vendégnek szüksége van valamire, általában nincs. A világ leghaszontalanabb dolga, általában hetente egyszer lehet ilyet nyerni.

CW = catwalk, volt már szó erről is.

GA = groupie assist: új csoportok érkezésekor a csoportvezetőknek kell segíteni, például a tűzjelzőket leellenőrízni. Ezen kívül, amíg a csoportvezető a tanárokkal megbeszéli a fontos dolgokat, addig körbe kell vezetni a gyerekeket a táborban, el kell mondani, mi hol van, hogyan lehet kulturáltan használni az ebédlőt, mire jó a recepció, mit kell csinálni, ha tűz van, meg ilyenek. Ilyenkor szívatjuk a kölköket azzal, hogy az ivókutak egyikéből limonádé folyik, de nem lehet tudni, melyikből, mert óránként változik. Mindegyik elhiszi, még napokkal később is próbálgatják, melyik lehet az. :-) 

iscl = inside climbing, egyszerű benti falmászás, mindig egy másik kollégával tartjuk közösen, hogy minden gyerek legalább kétszer mászhasson. 

aero = aeroball, erről meg itt írtam. Semmi előkészületet nem igényel, egyébként is könnyű.

mx = the matrix, a legjobb, komolyan. Más PGL központban nincs ilyen, meg talán sehol máshol sem. Az a helyzet, hogy minden résztvevőnek esküt kell tennie a végén, hogy nem beszél róla, de annyit talán elárulhatok, hogy benti tevékenység, több szobából áll, és mindig nagy sikere van mindnek. Majd egyszer azért titokban lefotózom. Már vagy 30-szor végigmentem rajta különféle csoportokkal, de még mindig lenyűgöz, hogy mennyire jól ki van találva az egész. Awesome, ezt mondják itt az ilyesmire.

hike = hike, ki hitte volna. Túrázást jelent, egyébként az egyik legunalmasabb dolog, csak hogy meglegyen a kontraszt. Egy meghatározott útvonalon megyünk, ami szerintem túl hosszú, a végén már mindig kínlódnak a kölkök. Én is. Szerencsére eddig csak kétszer kaptam ezt.

AMB = ambush, csoportos bújócskázás. Jó csoporttal elég élvezetes, de általában az van, hogy vagy nem tudnak együtt maradni, vagy nem maradnak csendben az elrejtőzés után, aztán meg csodálkoznak, ha megtalálja őket a másik csapat.

BW = beach walk, jó kis laza séta a tengerpartra. Ott először az Isle of Wight blue fedőnevű türkizkék kavicsokat keresgéljük, amik állítólag nagyon értékesek, de lehet, hogy ez is kamu, még nem mertem rákérdezni. :-)  Azért szépek. Aztán homokvárépítés a következő program a gyerekeknek, mi meg akár napozhatunk is. Végül még egy kis kötélhúzás is belefér, mielőtt visszasétálnánk. A mellékelt képen épp egy ilyen foglalkozás eleje látható, a kukásmellényesek a programtartó kollégák.

A magasköteles dolgokról (trap, cw, iscl) azt érdemes még tudni, hogy abból a szempontból nagy szívás mind, hogy (nekem még) hosszú előkészületet igényelnek. Először is fel kell húzni a biztosítóköteleket a segédmadzagok (úgymint tracers) segítségével, majd meg kell kötni egy csomó csomót és elhelyezni a karabinereket a megfelelő helyekre. Aztán még ki kell teríteni a beülőket egy adott formában, végül a létrát is fel kell állítani, ki kell kötni. Ez utóbbi különösen nagy öröm nekem, mindig majdnem leszédülök, amikor a létra tetejét kötözöm. :-) És aztán az ebédszünetben és/vagy a nap végén mindent visszarendezünk, az sem ötperces munka.

Szóval ezzel az ötször 12 órás, és egyszer 9 órás munkanappal kedveskedtek nekem, amikor visszajöttem. Érzem a bizalmat. :-)  Kemény hét volt mindenkinek, de most már talán kevesebb vendég és több szabadidőnk lesz.

A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.

The Needles XC Half Marathon, 2012. május 27.

Az XC az cross-country-t jelent, erre kb. a verseny előtti napon jöttem rá.

Túl sok információm nem volt az eseményről, kb. annyit tudtam, hogy a frissítőpontok 4,6 , 8,5 és 11,5 mérföldnél lesznek, valamint láttam egy szintmetszetet, vagy mi a neve az ilyesminek egy nem hivatalos oldalon. Ja és persze a legfontosabb: adnak érmet a végén! Nagyjából ez volt az, ami eldöntötte, hogy benevezzek-e. 

A terv viszonylag egyszerű volt, és a szintmetszet alapján született. Az első 10 km viszonylag sík, 10-15-ig kemény emelkedő, aztán már csak lefelé. Tehát: az eleje menni fog, mert az idei edzéseim alapján 11,5 km-re vagyok hitelesítve. Az emelkedőt semmilyen körülmények között nem bírom, tehát ott majd erősen belesétálok, 15-től meg csak begurulok a célba, így volt ez kitalálva.

Az eseményt megelőző héten telt házzal üzemeltünk, három esti programom is volt, sokat nem értem rá aggódni a táv hosszán, a verseny napján meg úgy ki volt centizve a közlekedés, hogy akkor meg legfeljebb azon aggódhattam volna, hogy odaérek-e. De azt vettem észre, hogy ez a sziget nem kifejezetten az a hely, ahol  sokat stresszeli magát az ember. Szóval ment is minden rendben, utazás, rajtszámfelvétel, átöltözés, időjárásjelentés megtekintése (induláskor 27 fok, hoppá) satöbbi, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindultunk.

Az elején egy mezőn vágtunk át, próbáltam direkt nem elfutni az elejét, csak arra vigyáztam, hogy mindig legyen látótávolságban valaki. Egyrészt azért, mert olyan részletes útvonalleírást adtak a nevezés mellé, hogy azt hittem, a tájékozódás is a mi dolgunk lesz, másrészt azért, mert olyan réteken is áthaladunk, ahol szabadon lesznek bizonyos előre meg nem határozott állatok. Nem akartam a vérbirkák áldozatává válni, ez érthető.

Szóval elfoglaltam kényelmes helyemet a mezőny utolsó harmadában, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyon nem fognak meglépni előlem, mert mindenféle kapukat is kell nyitni-zárni, és sok helyen túl keskeny volt az út a túlzott száguldáshoz.

Amikor az út minősége engedte, próbáltam nézelődni is, hát szép zöld volt mindenhol. Egyszer láttam lovakat is, konkrétan egy kapu után ott álltak mellettem, egészen közel. Nagy ívben kikerültem őket, ki tudja, vérlovak-e, ugye. Erről az útvonalról egyébként azt érdemes tudni, hogy nagyrészt úgynevezett public pathway-eken haladt, azok meg olyanok, hogy simán magánterületeken is átmehetnek, ezért a sok kapu. Meg a ló.

A kis ösvények után gyorsan (már amennyire, ugye...) el is érkeztünk az első frissítő- és ellenőrzőponthoz, hát víz volt, azt' annyi. Viszont roppant kedves volt a személyzet. 44 perc körül jártam itt, megkíséreltem tempót számolni ebből, de a mérföldes átváltás meghaladta a rendelkezésre álló kognitív kapacitást. Inkább néztem a tájat. Némi lejtő után a tengerparton találtuk magunkat, de konkrétan annyira a tengerparton, hogy a strandolók mellett futottunk a homokban. Mókás volt.

Ezen a ponton már vártam a rettegett emelkedőt, a szinttérkép alapján valami nagy durvaságnak kellett volna következnie. És akkor egyszer csak ott volt egy hosszú lépcső. Értjük, ugye, futóversenyen _lépcső_. Mondjuk amikor futásosat álmodom, akkor abban szokott lépcső lenni, de élőben még nem találkoztam ezzel a megoldással. Mindenesetre tetszett, mert így kevésbé volt ciki gyalogolni (emlékszünk még a tervre, remélhetőleg). Azért a végén volt rendes, futós emelkedő is, kitartóan haladtam előre, mert a versenykiírás szerint megéri a csodálatos látvány a hegy tetején. Hát lófaülét, egy felhő volt ott, amibe belefutottunk, nem panoráma. Viszont nagyon vagányul nézett ki, ahogy ott gomolygott körülöttünk a nagy fehérség. Végülis csodálatos volt, ha úgy vesszük. Ekkor már 1 óra 13 perc körül jártam, épp lehetett volna egy kicsit megunni a futást, de  így a következő fél órát inkább azzal töltöttem, hogy a felhőben futáson vigyorogtam. A felhőben hideg van.

És aztán ahogy közeledtünk a Needles felé, még magasabbra kellett futni. Egy darab Needle-t sem láttam. Vissza kell majd még ide jönni valami garantáltan felhőmentes napon, gondoltam magamban, addig meg majd nézegetem a neten.

A hegytetőn, amikor már tényleg tökön szúrtam volna magam, ha még feljebb kell futni, na akkor egy szép zöld mezőre értünk. És aztán ez volt jó sokáig. Tényleg nagyon sokáig. Ez volt az egyetlen unalmas része a pályának, bár napsütésben valószínűleg azért nem ennyire ingerszegény.
Szóval futottam, futottam, és egyszer csak hopp, hirtelen ott volt mellettem két tehén meg egy bika! Az első gondolatom az volt, hogy "hőőő!", a második meg: "höhö", a harmadikra meg kikerültem őket. (A győztes nem úszta meg ennyivel, ő konkrétan belefutott az egyikbe, mindig is mondtam, nem kell annyira rohanni...)

A következő szakaszon próbáltam feldolgozni ezt a szürreális élményt, és mire ezzel úgy-ahogy megvoltam, már vissza is értünk Freshwaterbe.
A 12. mérföldet jelző táblánál még rendben voltam, de a városban túl sokat kellett még kanyarogni, azt már nem viseltem jól. Az utolsó 300 métert ismét azon a mezőn kellett megtenni, ahonnan indultunk, na ott  nagyon belesétáltam. Nemfutó olvasóimnak írom, hogy az utolsó kilométeren gyalogolni nem menő. Nem is szoktam, de most nem volt más megoldás.

Végül valahogy csak beértem, a tervezett 2 és fél óránál 5 perccel hamarabb. Kaptam érmet, megveregettem a vállamat (óvatosan, mert leégett), majd vízszintesbe helyeztem magam a célterületen.

Remek kis rendezvény volt, az eddigi legmeghökkentőbb és legszebb félmaratonom.

Süt a Nap, nehogy szomorú légy...

A betyárját, ma meleg volt! De nem az a meleg, amitől az angolok már kidőlnek, én meg még mindig pulóverben nyomom, hanem igazi meleg, nekem is rövidujjús.  Még a fűtést is kikapcsoltam. Pedig még csak tegnap volt először tavaszillat a levegőben. Durva. Mondjuk szerintem ezzel a 26 fokkal nagyjából el is értük a hőmérsékleti maximumot erre az évre.

Fent és lent

Nos hát, lássuk csak, mi történt legutóbbi jelentkezésem óta.

Először is, megérkezett A Csoport, 56 gyerek és 8 felnőtt. A kölkök 8-9 évesek voltak, többnyire kis aranyosak, az egyik az első tíz perc után a legjobb barátjává fogadott, hát jóvan, van ilyen, mondtam magamban. Nagy szerencsénk volt, mert pont úgy voltak beosztva az étkezésekre, hogy sem előtte, sem utána nem jutott idő arra, hogy mi, a csoportvezetők szórakoztassuk őket. Sokat esett az eső is, ezért sem akartak kint játszadozni velünk, így tulajdonképpen a kajálásokhoz való kísérésekre és az apróbb kérések, problémák megoldására korlátozódott a szerepünk. És még így is fárasztó volt ez a pár nap. Utána az értékelésen úgy fogalmaztam, hogy _teljesen_ nem zárkózom el a további csoportvezetéstől, de megelégednék kettő-hárommal a szezon végéig, mert azért annyira jónak nem éreztem magam, és különben is a munka nagy részét a már sokszoros csop.vez. társam végezte.

Nem így gondolták viszont a főnökeim és a csoporttal tartó felnőttek. Utóbbiaktól szép üdvözlőkártyát kaptunk, és hát khm, egyébként sem jártunk rosszul, előbbiek meg megszavazták nekem a Star of the Week díjat az első csoportvezetésemért. Mondjuk azóta sem értem, hogy miért. Egyébként korábban úgy terveztem, hogy majd valamikor a nyár közepére juthatok arra a szintre, hogy esélyes legyek egy ilyenre, hát jól keresztülhúzták a számításomat. És ráadásul vérszemet kaptam: legalább még egyszer Star akarok lenni, majd jól ki kell találnom a stratégiát, amivel ez megvalósítható. Különben a dolgozók jelölése alapján döntenek a főnökök, szóval a kispajtásokat kell észrevétlenül meggyőznöm. :)

Aztán volt még a magaskötélpálya képzés is, amitől tartottam egy kicsit. Igazából itt Ground Up Level 1 a neve, merthogy olyan dolgokat foglal magában, ahol a földről kell felfelé menni, és egy darab kötelet kell felügyelni: kinti és benti falmászás, catwalk (ez olyan, hogy először felfelé, aztán vízszintesen lehet ide-oda mászkálni az elemek között) és trapeze (itt meg fel kell mászni egy **szott magas faoszlop tetejére, és onnan leugorva meg kell fogni valami izét, most nem jut eszembe a neve). A képzés része volt a biztonsági eszközök, kötelek felszerelése, a mászók biztosítása, a vendégek megtanítása a biztosításra és a mentés, just in case. Jó sok. Még a második képzési nap elején is meg voltam ijedve, szédültem is egy kicsit, és próbáltam rájátszani, hátha valaki azt mondja, menjek inkább pihenni. Dehát senkinek sem tűnt fel a szenvedésem, és dél körül már azt vettem észre, hogy tudom és élvezem is a dolgokat.

És erre ma jött a drámai fordulat: meghúztak. Túl voltam a mászós és a catwalk értékelésen, és akkor a trapeze-nál egy, mondom még egyszer, egy darab karabinert nem ellenőriztem a többi öt mellett. A vizsgáztató meg persze, hogy észrevette. Annyi volt nekem. És még csak nem is a magasban buktam el... Bár egy hónap múlva újra próbálkozhatok, azért nagyon nem esett ez jól. Az órarendkészítők is biztosan boldogok most: a holnapra már korábban betervezett mászós óráim helyett szerezhetnek nekem mást, a mászós órákra meg kell találniuk valakit helyettem, mindenki jól járt, láthatjuk.

Hát ezek vannak mostanában. Keddtől megint roppant elfoglaltak leszünk, 680 gyerek érkezik, három esti programom is lesz a szokásos napközbenieken túl. Hurrá.

Te is más vagy, te sem vagy más

Azt gondoltam korábban, hogy annyira rá fogok parázni erre a holnap kezdődő csoportvezetői szerepemre, hogy a blog még eszembe sem fog jutni. Aztán most meg azt kell észlelnem némi felkészülés után, hogy egészen magabiztos lettem, szinte várom is már azt a 60 gyereket. Jó, ketten leszünk a csapatra, úgy azért könnyebb is. Azt tudom róluk, hogy KS2 az életkori besorolásuk, ami Key Stage 2-t jelent, viszont hogy ez mit takar, arra még nem jöttem rá. Szóval hasznos infó ez. :) Na ezt csak azért írtam le, mert most, hogy nyugodt vagyok, írhatok is egy bejegyzést ide. 

 

Ez pedig a nemzetköziségről fog szólni. 

Kezdjük azzal, hogy engem minek néztek eddig! Sokszor lengyelnek, egyszer orosznak, bolgárnak, és néhányszor spanyolnak is. Ez utóbbin meglepődtem, azt hittem, a spanyol akcentus felismerhetően más. Azért némi találgatás után be szoktam vallani az igazságot, ami után mindig, de tényleg mindig elsüti valaki _azt_ a poént. Nem fogom leírni, melyiket. :) Volt egy csapat, ahol bekamuztam, hogy a Marsról jöttem, mert az új munkaügyi törvények szerint minden nagyvállalatnak alkalmaznia kell valakit egy másik bolygóról. Először gyanakodtak, de olyan ügyesen ragaszkodtam a sztorihoz, hogy végül néhányan elhitték. 15 évesen... hát, ööö... Jó, mondjuk amelyik nép ilyen szellemkultúrát ki tud alakítani, az talán a marslakókban is jobban tud hinni. Azóta sem világosítottam fel őket. :)

No de nem csak én vagyok ám "alien" itt a környéken, hanem a munkatársak és a vendégek között is előfordul ilyen-olyan. És ezt nagyon szeretem. A kollégák között ott van ugye Szása, a német (retail department - magyarul bár és bolt), Angel, Chus és még egy spanyol, valamint egy eritreai srác, akinek nevét még nem tudtam megjegyezni (housekeeping department), Viktor, szintén spanyol (catering department). A spanyolok, bár jófejek, azért messze nem tartoznak a macsó kategóriába. Az activity department nem angol tagjai (rajtam kívül) Skóciából, Írországból, Walesből és az USÁból érkeztek, látjuk, hogy nekik azért nincsenek nyelvi gondjaik.

Lássuk a vendégeket! Először ott volt a titokzatos Miss Hunt, akiról csak hallottam, hogy magyar és itt tartózkodik. Aztán volt a már kint született, de magyarul beszélő kiscsaj, akivel a magaskötélpálya alatt találkoztunk, és ezen a héten egy kislány azért örült meg nekem nagyon, mert a dédapja magyar volt. De nemcsak magyar leszármazottak járnak ide, hanem ausztrál, lengyel, pakisztáni, osztrák, bolgár, sőt még ugandai gyerekkel is beszéltem már. És volt egy teljes csoportunk Franciaországból néhány héttel ezelőtt. Tegnap pedig a kanadai kontingens hagyta el a tábort. Kíváncsian várom, ki jöhet még.

Az a legszebb az egészben, hogy ez a téma itt nem "ügy", senki   - beleértve a született briteket - sem gondolja (vagy legalábbis nem hangoztatja) azt az egetverő hülyeséget, amit sokan otthon, hogy a saját nemzet különb lenne egy másiknál. Ez is nagyon tetszik.

After all, we all smile in the same language...

Így juthatunk gyorsan Portsmouth-ba

Az jutott eszembe, hogy a mai bejegyzésemben egy képriporttal jelentkezem, mégpedig a korábban talán már említett hovercraft (légpárnás hajó, azt mondja a google fordító) jelenségről.

Tehát, először is vigyázunk, mert akár le is fröcskölhet az érkező és/vagy távozó jármű.

Íme a hovercraft, kissé leengedett légpárnákkal. Jobb oldalon lehet beszállni, összesen hatvanan férnek el benne, no meg a személyzet.

Ha megnézzük a légpárnákat, láthatjuk, hogy már action van, mindjárt bele fog fordulni a vízbe.

El is kezdte. Ez belülről egészen vicces érzés.

És még mindig csak fordul.

Itt már nagyjából a vízben van. Egész gyorsan át fog érni Ryde-ból a másik oldalra, Portsmouth-ba. Csak 10 perc kell neki, szemben a komp fél órájával.

Huss...!

Képriportomnak ezzel vége is. Jövő héten az eddigi legkeményebb napjaim következnek, drukkoljon, aki tud. Helyi pályafutásom során először saját csoportom lesz, ami azt jelenti, hogy nem csak a foglalkozások alatt, de szabadidejükben is ki kell nya rendelkezésükre kell állnom, háát... És aztán miután elmennek, rögvest kezdődik is a magaskötélpálya képzés. Nem tudom, melyiktől tartsak jobban.

Sötét felhők

Olvasom, hogy mennyire 32 fok van otthon, és arra gondolok, hogy már egy számcserés hőmérséklettel is igencsak elégedett lennék. Ehelyett eljutottam arra pontra, hogy az összes dolgozós nadrágom legalább térdig sáros, és a következő szabadnapomon el kell mennem a szigeti nagy teszkóba venni egy pár gumicsizmát a k. eső miatt. Azt hiszem, sosem volt még Saját Gumicsizmám, pedig nem is vágytam rá soha.

Sok dolog van, amit igazán szeretek ebben a munkában, de ha esetleg nem jönnék vissza még egy évadra, annak ez az időjárás lenne az egyik oka. 

Most mást nem tudok mondani.

Kis színesek, 2012. április 24.

Színes kishíreink következnek a nagyvilágból.

Először is azoknak, akik aggódtak, hogy túl sok lesz már itt nekem a napsütés :), szóval nekik jelentem szeretettel, hogy lassan 10 napja hideg van és eső, bizonyos időszakokban még sötét is. Nagyjából fél 9-től esténként. Tegnap 3,5 órát áztam az esőben az óriáshinta mellett (csak segéd voltam, nyugi), a cipőm azóta sem száradt meg teljesen. Te jó ég, most veszem észre, kezdek asszimilálódni, az időjárásról értekezem a blogomban.

Az ebédlőben két porszívó van, az egyiket Charles-nak hívják, a másikat meg James-nek. De tényleg, rájuk van írva, és van mosolygós arcocskájuk is. Ezt onnan tudom, hogy a tegnap délutáni kinti munka helyett esti ebédlői munkát nyertem. Ennek egészen addig örültem is, amíg nem találkoztam fent nevezett úriemberekkel...porszívókkal.

Elköltöztem! Lassan egy hete lakom itt, Szása mellett a Montreal nevű "városrészben", az ötös számú szobában. Eddig azért nem írtam erről, mert külön posztot szántam a témának, de most már rá kellett jönnöm, hogy ha eddig nem írtam meg, akkor ezután sem nagyon fogom, szóval most csak így röviden. Korábban a hírhedt Saskatchewan nevű gettóban laktam, hát ott sok minden megtörtént... Ezen a képen balról a harmadik ajtó az enyém, meg még a szoba is mögötte. Jó csere volt, megszabadultam a sokszor már hajléktalanszagú szobatársamtól, és sokkal csendesebbek az éjszakák is. A puccosabb, világosabb faházak már Tanaka részei, és természetesen vendégek szállásai.

A minap jótékonysági délután-este volt, ugyanis két vezetőnk elindul a szeptemberi Great South Run jótékonysági futáson Portsmouthban. Ennek örömére már délutántól folyt a party (ja, mert gyerekek éppen nem voltak), be lehetett öltözni valami sportolónak, aztán mókás sorversenyekkel múlattuk az időt. Az életben nem találjátok ki, hogy én minek öltöztem. A buli természetesen este is folytatódott, a végeredmény egy 3 helyen eltörött láb (pont az egyik jótékonykodó futóé...), egy kigyulladt szoba, amihez valamiért a rendőrség is itt volt és a szoba tulajdonosa azóta már nem dolgozik itt, és sok-sok - szerintem - vállalhatatlan fotó a kedves kollégákról. Az esti részről én csak hallomásból tudok, azért ennyire még nem asszimilálódtam.

Na, most hogy már ilyen sok érdekes dologról tudósítottam, el is megyek vacsorázni. Igen, krumplit.

Amikor nem csak a pénzért dolgozik az ember...

Mai tudósításomat rögtön egy örvendetes hírrel kell kezdenem: ma a háromból két foglalkozás annyira jól sikerült, hogy az összes résztvevő – beleértve a kísérő tanárokat és magamat is – nagy vigyorral az arcán hagyta el a terepet. Úgy is nevezik az ilyet, hogy flow.

Délelőtt „sensory trail”-lel kezdtünk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarra fordítani, mondjuk erre itt elég ritkán is merül fel igény. Mindenesetre, mint már valahol írtam korábban, arról van itt nagyba' szó, hogy a szemük helyett mindenféle más érzékszerveket használnak a kölkök, először csapatjátékok során, aztán az akadálypályán. Ez utóbbi látszik itt a képen is, a különbség csak annyi volt ma, hogy tele volt a pálya sárral és pocsolyával, mert kb. 4 napja egyfolytában esik az eső. Na jó, nem pont egyfolytában, néha vannak 15-20 perces szünetek. A hőmérséklet 10-11 fok. A következő napokra is hasonlóak a kilátások. Most, hogy túl vagyunk ezen a számomra is váratlan időjárásjelentésen, vissza is térnék a fő témához. Szóval, az is fontos része ennek a foglalkozásnak, hogy meg kell osztani bizonyos információkat egymással, különben még nagyobbat szívnak. Például a pálya elején lévő alagútnál még majdnem mindegyik beveri a fejét, höhö, a végére – amikor már jobb a kommunikáció - már legfeljebb csak az, aki legelöl halad éppen. És akkor ott van még az elvileg bokáig érő kis patakunk is, amin természetesen át kell kelniük. Én a patak előtt 1-2 méterrel, amikor még senki sem sejt semmit, szoktam mondani, hogy akkor innentől négykézláb kéne menni egy kicsit, bruhaha... A kislánkák kicsit sikítoznak, a vagányabb fiúk láthatóan élvezik, és a tanárok is jót nevetnek (persze, mert ők is csak kívülről szemlélik a kis csapatot, mint én). Aztán jön még egy kis sárban kúszós szakasz, biztosan sok anyuka, akarommondani babysitter áldja majd a nevemet a szennyest meglátva. Eközben a gyerekek megtanulnak figyelni egymásra, összetartani, átsegíteni egymást az akadályokon, és a vezetői készségeik is fejlődnek. És ez az, amit annyira szeretek látni. „Wow, that was awesome!” - szokták ők mondani, én meg lelkesen egyetértek, bár talán nem ugyanazt értjük rajta. 

A foglalkozások utolsó 10-15 percében feltesszük az i-re a pontot, mindig tartunk egy kis visszatekintést. Ennek témája attól függ, hogy a tanárok előzetesen milyen elérendő célt jelöltek meg. Ma például ezen a foglalkozáson azt tudatosítottuk, hogy a pálya melyik részein működött a csapatmunka, és miért; mi az, amin lehetne még javítaniuk az együttműködésben és a kommunikációban. Nekem ezek a kedvenc részeim, sokszor meglepően jó meglátásaik vannak, és ettől a reflexiótól fog működni később, más helyzetekben – akár az iskolában is - a dolog. Hát ilyen ez a tapasztalati tanulás. (Egyébként amikor megkaptam a megfelelő kereteket hozzá, otthon is hasonlóan ment. Csak hát ritkán volt ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak.)

A másik jól sikerült „óra” az íjászat volt, helyes kis 8-9 éves gyerekekkel, és helyes.. ööö... jófej fiatal kísérőtanárral. Az ő céljuk a csapatmunkán kívül a szórakozás és az önbizalomnövelés volt. Amikor ez a cél, akkor természetesen dicsérjük őket agyba-főbe, mondjuk ezt a csoportot nem is volt nehéz, tényleg nagyon kis aranyosak voltak. Szerencsémre valóban egyre jobban is lőttek, így elég volt csak tudatosítani a fejlődést, meg megkérdezni a végén, hogy ki milyen új dolgot tanult, és máris mindenki boldog volt. Csapatmunka témában arra jutottak, hogy kicsit többet kéne még egymást biztatniuk, egyébként tízből kilenc pontot adnának maguknak erre. Volt olyan is, aki inkább százezer pontot adna – önbizalom, höhö. De a legjobb mégiscsak az volt, amikor a móka faktor értékelésekor tízes skálán mindenki tízet adott, egy lányt kivéve, aki egyet mutatott. Hőőő, mondom magamban, vattafakk, hangosan meg hogy mi volt a baj, nyuszika, erre ő: azért mutatok egyet, mert egy trillió pontot adok. Ja, jóvanakkor.

Azt hiszem, ez egy jó nap volt. Még a ***rrá ázás ellenére is.

A focisták és a guruisták

Végre vége lett a speciális napjainknak. Az ifjú focistákkal nem igazán találkoztam, kivéve persze az érkezésük napját, amikor is az egyik csapatnak, nevezetesen a Coventry-nek tartottam táborbejárással egybekötött üdvözlő beszédet. Jókat mosolyogtunk egymáson. Az edzőjük meg az a tipikus ifjúsági sorozatbeli edző volt: kissé kövér, kopasz, rekedtes hangú, vicceskedő középkorú figura. Mondta, hogy a fővezérüket nyugodtan hívjam csak Mr. Whiggy-nek, mert olyan a haja, mintha parókája lenne. Egyébként tényleg olyan volt, de maradtam inkább a miszter megszólításnál, mert még egy ideig itt akartam dolgozni. Elkövettem viszont azt a hibát, hogy a tűzjelzők tesztelésénél nem küldtem ki mindenkit a szobákból (egyébként ez nem is része a helyi protokollnak), így aztán jól meg is tanulták, hogy kell megszólaltani azokat. Gyakorolták is aztán, naponta kétszer biztosan. Persze még így is kis aranyos angyalkák voltak egy korábbi sportoló csoportunkhoz képest: akkor a rögbicsapat kapitánya úgy telefújta porral oltóval a mi kis bárunkat, hogy egy teljes napig tisztítottuk utána „site work” keretében, és napokig köhögött, aki épp ott volt az esemény idején. Tippeljük meg, hogy én pont mikor ugrottam le egy pohár kóláért! Igen. A srác meg azóta minden bizonnyal megkapta a számlát a több ezer fontról.

Naszóval, ezek a focisták nem ilyenek voltak, szinte észre sem vettük, hogy már elmentek. Csak az tűnt fel, hogy jöttek az indiaiak, itt úgy hívták őket, hogy „the Niruma people”. Ez a Niruma gondolom a vallásuk neve lehet. Volt néhány gyerek, kicsivel több fiatal, és sok-sok idősebb férfi és nő. Mindegyikükkel többször is találkoztam, ugyanis konyhai szolgálatra voltam beosztva. Az első este még csak messziről csodáltam, hogy milyen jó érzékkel tudnak mindannyian a megadott étkezési idő kétharmadánál megjelenni hosszú tömött sorokban, ekkor ugyanis „metal work” volt a munkám. Ez azt jelentette, hogy a fémedényekről kellett kitartóan lesikálni a rájuk ragadt kaját, mielőtt a mosogatógépbe kerülhettek volna. Nem írom le, miket gondoltam a harmadik óra végén.

Másnap reggelinél előléptettek, egészen a kiszolgálópultig. Az elég jó volt. Kb. kétszázszor megkérdeztem, hogy: hash browns (ez krumpli, természetesen), baked beans, tomatoes, porridge? - most már elég jól tudom ezeket a szavakat. A kajaadagolással még nem volt vége a műszaknak, kellett még segítenem a mosogatógép másik végénél is, a már tiszta tányérokat kellett leszednem a futószalagról. Ha egy tányér elért a futószalag végénél levő érzékelőig, akkor leállt az egész gép, és annak kevésbé örültünk. Szóval gyorsnak is kellett lenni. De én jól szórakoztam, mert tisztára olyan volt, mintha tetriszeztem volna. Ezen kívül természetesen még a tiszta edényeket a helyükre kellett pakolni, több száz tételnél azért ez már nem olyan jó móka. Nekem úgy a harmadik napon lett elegem a konyhai kisegítésből, az ötödik, utolsó napon pedig már egyenesen utáltam. Remélem, ennél rosszabb hetünk nem lesz. A végén azért köszönetképpen mindannyian kaptunk egy-egy kulcstartót, melynek egyik része egyben sörnyitó is. Hát, izé... ezt nehezen tudtuk értelmezni az adott vallási keretben. Én meg jókor voltam jó helyen, így hozzájutottam egy kis csokihoz is, amit állítólag megáldott maga a guru! Azóta sem mertem megenni, ki tudja, mi történne odabenn. Valaki azt javasolta, inkább rakjam fel az ebay-re... :-)

És aztán elmentek ők is, azt észleltük is. Most családjaink vannak, meg végre normális programok, holnapután például quadozni fogok meg íjászkodni, várom már.

A változások hete

No, most, hogy már belerázódtam az itteni rendbe, megszoktam a napi tevékenységeket, el is jött gyorsan a változások ideje. Egyrészt tegnap érkezett vagy háromszáz ifjú focistatehetség, 13-14 évesek, ők az Isle of Wight focifesztiválon játszogatnak majd. Ebből következik, hogy nekünk kevés munkánk van velük, a héten már két szabad délelőttöm is volt, és lesz két teljes szabad napom is. A srácok komoly, igényes sportembereknek tűnnek, például vacsorázni mindig fehér ingben és nyakkendőben jönnek, esztétikailag rendben vannak, remélhetőleg egyszer jön majd a felnőtt csapat is. Bár magamnak inkább lassan már az öregfiúkat kell kívánnom, attól tartok. Jut eszembe, hajat kell festenünk, ha hazamegyek, mert őszülök.

Egyébként van egy "kis" birtoka a szigeten David Beckhamnek is, ezt még a night hike nevű, éjszakai túrát takaró foglalkozásra felkészítő tréningen tudhattuk meg. Nem mintha én annyira el tudnék ájulni a hírességektől, de hátha valamelyik kedves olvasóm igen, az jöjjön ide, és meg is mutatom neki a farmot.

Na szóval e kis helyismereti kitérő után azzal folytatnám, hogy egy másik érdekes népség is a vendégünk lesz hamarosan. Ha minden információt helyesen értelmeztem, akkor csütörtökön érkeznek valami vallási csoport tagjai, ők is úgy 3-400-an, a gurut követik. Meg egy számunkra különleges életmódot, amelynek lényeges eleme, hogy hús és tojás még csak a közelükben sem lehet,  a kirándulás szervezői ellenőrzik az összes hűtőt, mielőtt megérkezik a csoport. De tényleg. Mi sem esszük ezeket tehát, amíg itt vannak, és alkoholizálni sem szabad, nem tudom, hogy fogják ezt kibírni "ezek az angolok". Össze fognak omlani, és nekem  egyedül kell majd az egész jövő hetet lenyomni helyettük is, csak ezt tudom elképzelni. 

A gurukövetők sem nagyon fognak quadozni vagy falat mászni. Inkább énekelnek meg meditálnak majd, amire mi nem vagyunk kiképezve, tehát nekik nem foglalkozásokat fogunk vezetni. A jelenlegi információim szerint én éttermi szolgálatra leszek beosztva, nagyon kell vigyáznom, nehogy véletlenül becsempésszek egy sonkás szendvicset.

Ezeken kívül jövő héten tréning és értékelés lesz a már régebben itt levők számára magaskötélpálya, falmászás és ereszkedés témákban. Ez a hozzám hasonló mazsolákat annyiban érinti, hogy - mivel a "nagyok" vezetik a foglalkozást, - nekünk kell lennünk a résztvevőknek. Engem az ereszkedéses (úgyis mint abseiling) részhez osztottak be, hát majd legfeljebb felajánlom, hogy eljátszom, értitek, eljátszom a magasságtól félős gyereket, úgyis tudniuk kell kezelni az ilyen helyzeteket is. Mondjuk járhattam volna rosszabbul is, például az óriás hintára (giant swing) hétszentség, hogy fel nem ülnék.

És a remény hal meg utoljára jelszóval most megint megpróbálok némi képanyagot közzétenni itt ni:

Ha nem sikerülne a feltöltés, a centrum bejárati részét kell elképzelni, háttérben a giant swing látszik, az előtérben meg a kavicsos részt én gyomláltam! :)

Kemény munkanapok, II.

Tehát délután 2 körül újra a főraktár felé vezet utunk, ahol megkapjuk az első délutáni foglalkozásunkhoz (úgyis mint session 3) szükséges cuccokat, valamint – mint minden óra előtt – ellenőrízzük, hogy melyik csoporttal leszünk, milyen egészségügyi problémákra lehet számítani, és mik a csoportot kísérő tanárok céljai. Elég sok egészségügyi dolog szokott lenni, pl. csoportonként 3-4 asztmás teljesen általános, meg mindenféle allergiák, néha 1-1 autista is lehet. És nem azért, mert ilyen „speciális” csoportjaink lennének, ők itt teljesen átlagos, normál iskolai csoportok. A célok is változatosak lehetnek, legtöbbször csapatépítés, kommunikációfejlesztés, együttműködés fejlesztése a fő irány. 

Na szóval, ha ezeket mind tudjuk, akkor a foglalkozást az adott helyzethez illőre alakítjuk. A harmadikat 14:15 és 15:45 között toljuk. Ha alaposan megfigyeljük, észlelhetjük, hogy ez 2 db otthoni tanórát jelent egyben szünet nélkül. Valamint nem kezdéskor (=csengetéskor) indulunk el, hanem addigra már 2-3 perce a találkozóhelyen kell várni, és jópofáskodni a vendégekkel. Belőlük élünk, ugye, komoly Guest Care Policies van ám itt, vizsgával, meg minden. No, ezt nem azért mondom, hogy beszálljak a kinek rosszabb versenybe, csak úgy megjegyeztem. :)

Azon a konkrét napon, amit elkezdtem leírni, a „survivor” gondolatára ébredtem a délutáni szunyókálásból. Ez arról szól, hogy lezuhant a gépünk egy lakatlan szigeten (félősebb gyerekek esetén: kikötöttünk egy szigeten, és elsodorta a csónakunkat a víz, amíg nem figyeltünk oda), ezért meg kell tanulnunk szállást építeni a helyszínen fellelhető anyagokból (úgymint ponyva, némi kötél, fadarabok). Ez csak akkor fog sikerülni, ha együtt dolgozunk, hát nyilván. És a végén feldobjuk a foglalkozást egy kis tűzgyújtással, ha szerencsénk van, tényleg csak kicsi lesz.

Egy átlagos nap esetén utoljára 16:00-tól 17:30-ig kapjuk össze magunkat összes lelkesedésünkkel együtt. Én azt szeretem leginkább, ha délelőtt egyféle foglalkozást tartok kétszer, délután meg egy másik fajtát kétszer. Viszont ezen a napon nem így alakult, mert negyedjére Jákob létrája mellé osztottak be segítőnek. Tehát nem én vezettem a foglalkozást, és a felelősség sem az enyém volt, csak a biztonsági szabályok betartását kellett biztosítanom, meg feladni a kölkökre a beülőket. Meg leszedni azokról, akik pisilni mennek. Majd visszatenni rájuk.

Egyébként egészen buta módon másképp használják itt a Jákobot, mint ahogy otthon láttam és próbáltam, hozzáértőknek mondom, plusz kötelekkel húzhatják fel magukat a felhasználók, nagyjából anélkül, hogy egymásnak bármiben segíteni kelljen. Furcsák ezek az angolok.

Tehát a pakolással együtt 17:45-kor már szabadulunk is. Egy átlagos napon. Mert hetente egyszer vagy kétszer mindenki sorra kerül az esti szórakoztatásnál is, az öröm és boldogság. Talán itt most nem egyértelmű, ezért jelzem: nem az ám. Nem lenne rossz egyébként, csak ki kíván már ilyenkor még 2 óra munkát.

Sz'al vacsora után, 19:00-kor találkozó a szórakoztató pajtásoknak, megbeszélik, hogy mi lesz a konkrét program, és 19:30-tól 21:00-ig végre is hajtják ezeket a remek terveket. Én például tegnap csoportos sötétbenbújócskázós programban voltam az egyik csoportvezető, büszkén mondhatom, olyan ügyesen elfeküdtünk az aljnövényzetben, hogy nem találtak meg minket. Egy idő után azért előjöttünk.

És akkor azt hihetnénk, hogy 9-kor már tényleg vége a napnak. De az igazi „mázlisták” kapnak még egy lehetőséget munkabírásuk bizonyítására: minden este 6 ember éjszaka őrjáratot tart, negyed 10 és negyed 11 között kell szép, neonzöld kukásmellényben fel-alá mászkálni, és biztosítani, hogy lassan mindenki elkussol... ööö... álomra hajtja fejét. Továbbá az őrjárat éjszakáján nem szabad tudatot módosítani, hátha valami vészhelyzetben kell segíteni, nagy csapás ez az angoloknak.

Hát így. Vannak még más programjaink is, talán azokat is megismerhetitek egyszer.

Kemény munkanapok, I.

Nos, most hogy már több mint egy hónapja kint vagyok, és úgy két hete már dolgozom is, talán érdemes lenne leírnom, hogy milyenek is a munkanapjaim.

Reggel 8-kor egy laza reggelivel kezdünk, a mennyiségre nem lehet panasz, a változatosság lehetne kicsit nagyobb. Egyébként otthon még azt hittem, hogy ki fog készíteni a korai kelés, de erről szerencsére nincs szó.

A reggeli után még akár vissza is lehet feküdni egy kicsit, mert az első hivatalos elfoglaltság 8:45-kor a Morning Meeting nevű esemény, szerény hajlékunktól mintegy 4 percnyi járóföldre. Ha elköltöznék a báros fickóhoz, mindez lecsökkenne másfél percnyire. A MM elején mindenki szépen aláírja a jelenléti ívet, valamint megtekinti, hogy van-e változás az előzetesen kiadott órarendhez képest. Nekem ez a nap legstresszesebb része, most még nem szeretem a gyors változásokat, inkább előző este készülök fel a másnapi tevékenységekre. Állítólag lesz majd olyan is, hogy egy legyintéssel elintézem az ilyesmit, és ezt – a folyamatos fejlődésemet figyelembe véve – hajlamos is vagyok elhinni. A MM is már kint zajlik a természetben, minden szolgálatban levő activity instructor körben áll, és valamelyik góré időjárásjelentést tart, majd ismerteti a napi fontos tudnivalókat. Ilyenkor lehet megosztani az egyes csoportokkal kapcsolatos információkat is. 8:55 körül feloszlatjuk magunkat, és elkezdünk készülődni az első „óránkra”, itt úgy mondjuk, hogy Session 1, mert vannak, akik nem tudnak magyarul.

Hm, nem akartam én ezt ilyen részletesen, most az arányosság jegyében a nap többi részéről is sokat kell írnom.

Szóval 9:15-ig megkapjuk az aktuális tevékenységhez tartozó felszerelést, én még pluszban aggódom egy sort, mielőtt valamit először csinálok, a többiek meg lazák. Másodjára már nekem is jobban megy minden, ezért úgy döntöttem, az első foglalkozásokat mindig a tanulásra szánom, nem fogok rágörcsölni, ha nem sikerülnek tökéletesen. Hát szegény gyerekek, akik épp velem vannak olyankor, így járnak, de azért néha élvezik is. :)

Az első session tehát 9:15-től 10:45-ig tart, ez például ma nekem a „sensory trail” volt, melynek lényege az, hogy bekötött szemmel játszanak játékokat a gyerekek, majd ugyanígy, bekötött szemmel együtt végigmennek/kúsznak egy különböző tereptárgyakkal (pl. autógumikkal, alagutakkal, vizesárokkal) nehezített útvonalon. Jó móka, kívülről nézni talán még jobb.

10:45-kor rohanás vissza a raktárhoz, hogy leadjuk a cuccokat, és elkérjük a következő tevékenységhez tartozókat. Én közben magamban anyázok is egy rövidet, hogy miért nem lehet legalább 20 perces szünetet tartani. 11:00-re már megint érkeznek a kis édesek a találkozóhelyre, ahonnan vígan dalolászva jutunk el a megfelelő helyszínre. Eddig egy angol gyerekdalt sikerült megtanulnom – a biztonság kedvéért használok azért jegyzetet hozzá :) - , szóval azt éneklem minden egyes csoportommal. Lassan érdemes lenne megtanulnom egy másikat is.

A mai második foglalkozásom az aeroball volt, ami azért jó, mert nem kell sokat beszélni közben, csak elmondani a biztonsági szabályokat, meg váltogatni, hogy melyik csapatok játsszanak egymás ellen. Ezt nagyon elszúrni nem lehet, a kölkök úgyis mindig élvezik. Egy gumiasztalon kell ugrálni, közben bedobni a labdát az ellenfél hálójába, azt' kész, ki ne szeretne ilyet csinálni.

12:30-kor örülünk, mert kezdődik az ebédszünet a krumplival meg valami más dolgokkal. Aki lassan eszik, egészen 14:00-ig nyammoghat, én inkább gyorsan visszatérek a szobámba, és vagy olvasok, vagy alszom egy fél órát. Az angol fiatalok pedig cigiznek. És hogy ezután mi történik, az valamelyik következő írásomból fog kiderülni. Most megyek a bárba, na nem azért, amit többen gondolnátok, hanem mert hármat egy fontért akció van, csokit is lehet kapni.