Nahát, de régen írtam ide

Pedig annyi mindent megosztanék - csak sajnos nem találom a szavakat hozzá. Meg hát azt sem tudnám, hol kezdjem.

Meddig még

 

Annyira elfáradtam. Olyan jó lenne már pihenni egy kicsit, legalább megosztani a felelősséget legalább egy pár döntésért, de hát akinek mindent magának kell kitalálnia, annak ilyen nincsen. Micsoda hülyeség...

Kívánságlista

1. Bárcsak jönne velem valaki.

És a többi már nem is lenne fontos.

Mérce

Egyrészt. A májusi célkitűzés óta már -9 kilónál járok. Utoljára úgy 13-14 éve voltam ennyi, de akkor eléggé megszenvedtem a diétázást. Most csak a sok sült krumpliról és édességről mondok le, helyette zöldet legelészek, hogy megteljen a gyomrom. Így napi 1300-1500 kalória bevitelével semmi kellemetlenséget nem érzek, és a reggeli mérlegelés után többnyire jól indul a nap. Érzésre is könnyebb vagyok, és - az utóbbi majdnem negyven évben először - lassan szabad szemmel is észlelhető derekam is lett. A héten újrakezdtem a futást; ebben gyorsulást nem tapasztaltam, de ez attól is lehet, hogy ezen a szigeten nincs egy négyzetméternyi sík terület sem, és valahogy mindig csak felfelé visz az út. Majd otthon, a  jó öreg lakótelep-körön kell újra megvizsgálnom a kérdést. Mindenesetre kedvet kaptam félmaratont futni, bele is kezdtem egy edzéstervbe, már csak egy jó kis célversenyt kéne találni. 

Másrészt viszont. Az előzőektől teljesen függetlenül mostanában nem nagyon ütöm meg a(z általam felállított) "jó embernek lenni" mércét. És bár a "boldog ember nem bánt másokat" alapvetésből logikailag nem következik, hogy a boldogtalan meg igen, mégis sokszor becsúszik egy-egy beszólás és/vagy nézés. Tegnap felírtam a kezemre, hogy nehogy elfelejtsek kedvesnek lenni. Úgy azért jobb volt, de korábbi "áldozataimat" ez valószínűleg kevéssé vigasztalta. És a  kézre írásnál valószínűleg eggyel hatékonyabb lenne mondjuk boldognak... ehh, ne kívánjunk már túl sokat, jól lenni.

Ezermester helyett

Épp egy megkopott beton pingpongasztal felé közeledtem a lakótelepi parkban. A forró levegő régi nyarak illatát hozta. Szabad, boldog gyerekkori nyári táborokét, amikor még miénk volt a világ összes lehetősége. Vagy nem az összes, de az összes, ami érdekelt. Amikor még bármi lehetett volna az életből. Ehelyett.

"Fú, totál kivagyok", írtam volna az üzenete(ke)t, ha nem jutott volna eszembe, hogy van neki(k) ennél fontosabb dolguk is. Más, hasonlóan hasznos gondolatok is szoktak eszembe jutni egyébként.

Szóval így csak nekiálltam feltenni végre a szúnyoghálót az ablakra egyedül, hogy legalább éjszaka lehessen szellőztetni, és ne legyen 29 fok a lakásban. Nem lehet a végtelenségig bírni, azt sem.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni

Szóval múlt szombaton "fel"ugrottam a nagyvárosba egy improvizációs színházi műhelyre. (Igazából - hogy időben odaérjek - már pénteken indultam, és Crawleyban szálltam meg egy elég jó hotelben. Magáról a városról annyit írnék talán, hogy aki jót akar, az inkább máshová menjen.) Hallom is a kérdést, hogy "no de miért?". Két oka is van. Az egyik, hogy amíg legutóbb otthon voltam egy pár hétig, hosszú idő után először ismét kapcsolatba kerültem a pszichodrámával, és eszembe jutott, hogy régen is milyen jó volt. A pdráma ugyan nem impro színház, de nyomokban fellelhető némi hasonlóság közöttük. A másik ok pedig az, hogy találtam egy pár cikket azzal a címmel, hogy "Improv saved my life", hát gondoltam, legalább egy esélyt érdemes adni a dolognak. Hátha hatékonyabb azoknál a módoknál, ahogy eddig próbáltam megmente(t)ni magam.

Ez a műhely abszolút kezdőknek szólt, és nem közönségnek adtunk elő, hanem csak magunknak, kb. 15-en játszottunk mindenféle rögtönzést igénylő játékot. Olyanokat is, mint amit otthon a Beugró című műsorban láthattunk. Előtte kicsit tartottam attól, hogy nyelvileg hátrányban leszek, de minden jól ment ebből a szempontból is, és mivel az esemény Londonban volt, hát nyilván nem én voltam az egyedüli migráns a csoportban.

Négy órán át tartott a foglalkozás. Jófej tanárunk volt, végigröhögtük az egészet, de ami talán még fontosabb hozadéka volt a hétvégének, az az, hogy rájöttem, hogy hát ilyet én is simán tudnék csinálni csoportvezetőként. Amikor valami új dolgot tanulok, akkor úgy szoktam érezni, hogy "aha, hát még utánanézek ennek-annak, és ez majd menni fog nekem is egyszer", most viszont azt gondoltam, hogy akár már most rögtön is tudnám. Rég volt már ilyen.

Ha lenne mellettem támogató erő, valószínűleg már most elkezdtem volna a csoportot szervezni, így viszont még valószínűleg töketlenkedek egy kicsit.  :-)

Egyébként azt is észrevettem még, hogy elkezdtem Londont megszeretni. Szigorúan csak turistaként, ott lakni nem fogok!

Sóhaj...

Mint az idei rengeteg bejegyzésemből is sejthető, ez az év nekem inkább egy fárasztó challenge course volt eddig, mint egy könnyed zipwire. Idén szeptember elejéig volt programom munkaügyileg, és nagyjából egész évben azon paráztam, hogy mi lesz utána az irány. 

Nos, a szeptember rohamosan közeledik. A megoldás nem.

Megmondóember kerestetik

Az kellene, hogy valaki jól megmondja, hogy tegyem-e vagy ne, amin gondolkodom. Tekintve, hogy senki sem tudja, hogy mi ez, annak a valószínűsége, hogy ez így megtörténjen, mondhatni, elhanyagolható. 

Nem látom

Bárcsak tudnám, hol volt az a pont, amikor még megfordulhatott volna a történetem.

Vagy inkább bárcsak akkor észrevettem volna, hogy az az a pont.

Mégsem olyan egyszerű

Legutóbb talán szeptemberben írtam, lelkesen, hogy milyen lehetőségek vannak itt, talán néhányan lettek volna a helyemben.

Mostanában épp más a helyzet. Most nem sokan cserélnének velem, ha tudnának mindent.

Lehetőségek még mindig vannak, talán túl sok is. Nehéz eldönteni, hogy mi lenne a legjobb út, és azt sem látom sokszor, hogy az eddigi döntéseim jó irányba visznek-e. 

Az biztos, hogy lehetett volna másképp is. Például elég jól meglennék a mindennapi kétségek nélkül is.

Még egy kicsit kibírom. Aztán majd megint kell egy döntést hoznom.

Kezdődik

Nem sokkal a múltkori foglalásom után felhívtak a manchesteri irodából, hogy nem lesz ám jó, ha oda megyek, mert területileg nem hozzájuk tartozom. Rendes tőlük, hogy nem várták meg, hogy személyesen megjelenjek. Még úgy is, hogy addigra már én is kisakkoztam ám, hogy inkább Liverpool lesz az, ahova mennem kell, és be is jelentkeztem egy keddi workshopra és egy szerdai konferenciára business startup témában. Mindkettő nagyon hasznos és teljesen ingyenes volt; szerintem ezek itt tényleg azt gondolják, hogy érdemes a vállalkozásokat támogatni, mer jó az mindenkinek. Eléggé furcsa gondolat, nem tudom, honnan veszik. :-)

Szóval kedden a liverpooli Chambers of Commerce fejtágításán ültem egész nap, és már ott is sokkal több információt kaptam, mint amire számítottam. Nem tököltek sokat, a 15. perctől már egyesével ki kellett állnunk a "tömeg" (kb. 25 fő) elé, hogy előadjuk az első pitch-ünket, ami tulajdonképpen az üzlet rövid bemutatása volt. Bár eddig is tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, de még nem voltam rákényszerülve, hogy mások számára is érthetően megfogalmazzam (főleg angolul), szóval már ez is előrelépés volt. Aztán kitöltöttünk egy business model canvas-t, ami egy egyszerűsített, vizuális formája az üzleti tervnek, ami feltétlenül szükséges lesz később, ezt nagyon mondták. A délelőttöt az egyik bank ismertetője zárta az általuk kínált üzleti bankszámlákról; kell egy kis reklám is, na.

Ebédszünetben kicsit sétáltam a környéken. Itt kell megjegyeznem, hogy ez a hely már nem az a llovely déli kisváros, amihez hozzászoktam, ez már maga a kemény, zord északi világ. Például többször is előfordult már, hogy ránéztem valakire, és az nem mosolygott vissza... De üzletileg azért valószínűleg nem lesz rossz itt kezdeni.

Az ebédszünet után még egy órát foglalkoztunk a pitching technikájával, aztán jött egy hosszú előadás a pénzügyekről. Na, engem mint értő hallgatót kb. ezen a ponton veszítettek el. Egyrészt az én üzletem még nem tart ott, hogy ez releváns legyen, másrészt különben is úgy terveztem, hogy majd felfogadok egy könyvelőt ilyen ügyekre, harmadrészt meg ekkorra már nagyon belefáradtam az északi akcentusra koncentrálásba, nem hiszitek el, milyen durva dolog is az. Szóval itt fejben kikapcsoltam, és már csak az utolsó részre kapcsoltam vissza, ami a jövőképünkről szólt, na az is jó volt.

Tegnap pedig a liverpooli nőegylet :-) szervezésében egy családias konferencián vettem részt. Ez elég rövid volt, de a három óra alatt "fellépett" két, már működő vállalkozás vezetője, és elmondták, hogy milyen volt a kezdet nekik. Aztán beszéltek még a Startup Loan intézményéről, az is egy hasznos konstrukciónak tűnik. Ötszáz és 25 000 font közötti összeget lehet kérni, 6%-os kamatra. Ami nekem tetszett benne, az az ingyenes mentorálás, amit a kölcsön mellé adnak; kár, hogy én nem akarok kölcsönt felvenni. Volt még egy valamennyire interaktív előadás arról, hogy min szoktak a kezdő vállalkozások elvérezni, és hogy hogy lehet ezt megelőzni. Például úgy, hogy igénybe vesszük a - többnyire ingyenesen elérhető - támogatásokat, ezért rögvest le is foglaltam egy másfél órás személyes konzultációt egy startup szakértővel jövő kedden. Minden kérdésemre választ kapok végül.
Annyira könnyűnek tűnik ez így...   :-)

Utazások

Újabb gyors helyzetjelentés: 

• véget ért az idei nyári 10 hetes tanári karrierem: hosszú munkanapok, felejthetetlen élmények, öhm... hogyismondjam... érdekes emberek,  csodaszép kilátás, pihentető beachtúrák, kezdőtőke a továbbiakhoz, mind kipipálva;

• aztán megvolt az egyhetes országjáró túrám is: Frome, Hereford, Colwyn Bay főbb megállókkal. Aki most azt gondolja, hogy ezek közül bármelyiket is azért látogattam meg, mert a legutóbbi Dzsó ott nőtt fel, az téved. Na jó, nem annyira. És tettem még rövidebb kirándulásokat Conwy-ba, Bangorba és  Llandudnoba. Ez utóbbi egy roppant jópofa település, bátran ajánlom mindenkinek. 

• És végül megérkeztem szerencsepróbálásom helyszínére. Eléggé északon vagyunk, így a korábbi tapasztalatokból okulva ezúttal nem kérdeztem semmit a vasútállomásokon.  

• Beköltöztem a kényelmes kis kuckómba, ahonnan az üzleti birodalmamat irányítani fogom :-) a kezdeti időkben, és a csoki/cukor-hercegnők-játékállatok vonal mentén összebarátkoztam a helyi kiskorúakkal. Úgy érzem, minden remekül alakul. Már csak azért is, mert nagy meglepetésemre már ma akcióba lendültem: jelenleg éppen 13 biznisz témájú honlap van megnyitva a gépemen. Az egyikből például kiderül, hogy Manchester a hatodik legjobb város az országban a vállalkozásra, egy másikban meg már be is jelentkeztem egy jövő szerdai konzultációra cégalapítás témakörben a manchesteri könyvtárba. Csak apró részletkérdés lehet, hogy konkrétan nem abban a városban lakom; majdcsak megmondják, hogy hogyan tovább, ha esetleg nem ők az illetékesek.

Az első lépések

2010 februárjában, akkor szinte észrevétlenül történt az az esemény, amely mostanában érdemelte ki a sorsfordító jelzőt. Akkor akadt a kezembe Jack Canfield A siker alapelvei című könyve a Sugár áruház könyvesboltjában. Mivel volt még némi könyvutalványom, gyorsan haza is jött velem. Már akkoriban is nagyon jónak találtam a leírtak nagy részét; a kedvencem például a fordított paranoiáról szólt: feltételezzük, hogy minden azért történik, hogy nekünk jobb legyen!  És van még vagy 50 másik is. Gondolkodtam is egy időben, hogyan lehetne terjeszteni a tudást, de aztán akkor másfelé vezetett az én utam.

Öt évvel később találtam rá a Canfield tréner képző online tanfolyamra, és akkortól már tudtam, hogy mire gyűjtök. Néhány hónap múlva pedig a kocka el lett vetve. 

Ez pedig az első update a vállalkozásindítás folyamatáról.

Az utóbbi két hónapban átvettem a képzési anyagot egyszer (még legalább egyszer tervezem a vizsga előtt), és jelenleg a fent említett könyvet olvasom újra tömegközlekedés és/vagy strandolás közben. Azt vettem észre, hogy - bár nem tudatosan, de - alkalmaztam jónéhány alapelvet az utóbbi években, és ez jelentős sikereket is eredményezett (pl. költözés külföldre, az év dolgozója díj, celta). 

Ebben az első időszakban a tanuláson kívül a vállalkozáshoz szükséges gondolkodásmód fejlesztésén dolgoztam, ami valószínűleg az egész folyamat egyik legnehezebb része (nekem). A kulcsfogalom az önbizalom, és hát akik rendszeresen olvasták ezt a blogot, azok sejthetik, hogy nem én voltam A Világ Legbátrabb Embere az elmúlt években. Most viszont, rettenetes mennyiségű vizualizáció és egyéb mentális technikák gyakorlása után már merek nagyokat álmod hinni. Nem tagadom, volt, hogy szorongva ébredtem reggel, hogy hogy lehet ilyesmire gondolni is, nemhogy elérni, de az utóbbi két hétben átfordult a dolog. Már látom, hogy minden lehetséges. 

A képzésen az egyik feladat egy "mission statement" (küldetésnyilatkozat, van ilyen szó?) megfogalmazása volt. Na ezzel is küzdöttem pár napot, de amint meglett a "dare to dream big" képesség, az is összejött. Ez az első változat angolul van, és most még nem is akarom lefordítani. Igazából ez csak nekem szól, nem kerül bele marketing anyagokba. Azért kellett megfogalmazni, hogy könnyebben eldönthessem, hogy amit csinálok az életben, az beleillik-e a főirányba. 

Így hangzik: 

My mission is to bring love and acceptance to the world by increasing people's self esteem in a fun and supporting way. 

Szerintem eddig jó úton vagyok.  :-)

Egy következő update-ben valószínűleg részletesen leírom majd, hogy hová fogok eljutni, csak még dolgoznom kell a pontos megfogalmazáson. De van egy terület, ami a legfontosabb a tervben. Onnan fogom tudni azt, hogy nagy sikereket értem el, hogy megengedhetem magamnak, hogy jelentős adományokkal járuljak hozzá bizonyos ügyekhez. Az egyik ilyen a társadalmi esélyegyenlőség és romaintegráció ügye, ami szerintem nagyon ráfér erre az országra mostanában. Például ez a csapat végzi nagyon okosan, az általuk szervezett váltófutás is remek élmény volt. A másik leendő támogatott szervezetem is megvan már, de az inkább ilyen pályázatszerű lesz. Az anyagi támogatáson kívül ingyen workshopokat is tartok majd mindkét országban. Ezeket szinte jobban várom, mint a tengerparti lakásomat. :-) 

A közeljövőben a következő fontos feladatokon kell dolgoznom:

- a célcsoport meghatározása

- a cégnév kitalálása

- accountability partner keresése, akivel naponta 5 percre felhívjuk egymást, hogy beszámoljunk arról, mit tettünk a haladás érdekében

- lehetséges állami támogatási formák felkutatása Angliában

- valamilyen public speaking tanfolyam elkezdése

- a céljaim pontos kidolgozása

- részt venni az egynapos vállalkozási workshopon

- a mindset további fejlesztése/erősítése

A kocka el van vetve

Csak gondoltam, megörökítem magamnak (is) ezt a napot. Ugyanis ma megtettem az első konkrét lépést az angliai vállalkozásalapítás felé. Már néhány hónapja látszott, hogy kezdenek beérni a kint töltött évek, és akár ilyen irányba is alakulhatnak a dolgok. Folyt is az álmodozás/tervezgetés, és ma meghoztam a döntést. Akkora lépés ez, hogy innen már nem lehet visszafordulni. Elméletileg lehet persze, de már nem érné meg.

Maga a cég majd csak szeptember körül indul, most azt a két hónapot, amit otthon töltök, az alapos felkészülésre és további kutatómunkára szánom. Majd jövök további részletekkel, amint publikussá válnak.  

Most azért nagyon örülök.

Már egy hete

Nem, nem az anyázós vers következik most.

Hanem az úgy volt, hogy lassanként kipihenve a celta kurzus megpróbáltatásait, múlt hét pénteken délután elküldtem a jelentkezési lapot pídzsíelnek, hogy akkor most négy év outdoorkodás után én angoltanár leszek. Hétfőn délelőtt jött is a válasz, hogy jóvan, csak előbb küldjem el a szükséges dokumentumokat, úgymint diploma és angoltanári végzettséget igazoló bizonyítvány. Itt egy kicsit megfagyott a vér az ereimben, ugyanis ezeket már a jelentkezéskor feltöltöttem. Na, gondoltam, mi lehet a gond, hát ha nem fogadják el valamelyik iratomat, akkor itt fog összedőlni a gondosan felépített terv, melynek csak egy közbeeső pontja az angoltanítás, majd más lesz a fő cél. Mindenesetre elküldtem emailben is az anyagot, egy órán belül meg is írták, hogy oké, jók ezek, csak eddig nem látták a jelentkezési felületen, hogy feltöltöttem. És hogy majd szólnak, ha esetleg lesz valami.

Így az "esetleg" után kicsit hosszabb várakozásra számítottam, meg is lepődtem, amikor másnap délelőtt két szerződés várt a postafiókomban: kezdeni kéne rögvest, ahogy ráérek. Azaz április 1-től, azt adtam meg az első alkalmas időpontnak. Aztán pihenhetek egyet, és június végén megint szeretettel várnak. Hurrá, hurrá. Szerdán visszaküldtem az aláírt szerződést, és így egy héttel azután, hogy jelentkeztem az állásra, minden papírmunka el van intézve, sőt már a repülőjegyet és a vonatjegyet is lefoglaltam. Szeretjük az ilyen gyorsreagálású cégeket. :-)

Meglepő módon nem vagyok (még? :-) ) betojva a feladattól, talán azért, mert korábban már hetekig töprengtem azon, hogy milyen már hogy Angliában tanítanék angolt, mikor ott van az a sok anyanyelvű is. Végül akkor arra jutottam, hogy ha a vezetőségnek megfelelnek a nem anyanyelvi tanárok is, akkor én nem fogok ezen problémázni. Majdcsak lesz valahogy, nekem csak menni kell a cél felé. De azért valahol vicces ez a helyzet...

Note to self

So what's common between running a marathon and completing a celta course?

No, this is not the first line of a joke. Or maybe I just don't know that joke.  :-)

I wrote about how the first one happened on different running sites, a bit more than 15 years ago, so I'm not going to write about that now. And I really wanted to write about the celta last month, but I was lacking two essential factors: time and words to describe the experience. I spent a month with 13 people who inspired me in various ways, for which I cannot be grateful enough.  I have plenty of time now but I'm still looking for the right words so I'm not going to write about that either. 

However, there is something important that I can write about, and that is the trick how I coped with the challenges of these very different projects to turn them into two of the most rewarding "journeys" of my life so far. So, the trick and the answer to the question above is the following: both of them were the result of conscious experiments with mindsets.

I was in the second year of my university studies when somebody told me that people don't change significantly after they grow up. And in a few weeks, I heard it again and again from different sources  and I thought "this is bulls**t, I can't see any reason why you wouldn't be able to change if you want to". I also thought that life would be very boring if I stay like that for the rest of it. So that was when I decided to try to refute that statement. First, I had to find an area in my life where a change could be noticeable, and it had to be a significant change too, as small ones were still possible according to my sources. And that was how I started to focus on sports. The most hated and rejected types of activity in my first 20 years. It's enough to say that I had some serious arguments with my PE teacher in primary school and although high school PE started a bit better, in two years' time my teacher suggested getting an exemption from the lessons instead of just being there and demotivating others in the class. To turn this attitude into running marathons, well, that might count as a significant change. And this is exactly what happened in less than two years. Refutation done. Don't you ever dare to tell me that you can't change.     

The experiment with the celta was the result of a question that I had heard only a month before, but I wish I had known about it much, much earlier. This is possibly one of the top 5 questions to ask in life:

"What would you do if you were just 5 % more committed?"

The idea behind this is that if you are 100 % committed to your aim, you will reach it (if it is theoretically possible for a human being). However, being completely committed might seem too hard, especially when circumstances are more difficult, and that's when this question is very useful. 5 % is not a big deal, is it? You can do that any time and no matter what your aims are, you can always find a small step to take. So I asked this question from myself before the course and one of the answers was "I could read some grammar stuff if I was 5 % more committed", so I did it. And I asked this quite often at  nights when I was fed up with writing lesson plans and the answer was "if I was a bit more committed, I would do it properly", so I did it and it was so much fun in the end. (The good thing about this technique is that sometimes you can decide not to be more committed - I did this on the evening before my last teaching practice. I knew I could spend more time filling in one more part of the lesson plan, but keeping my eyes open for 15 more minutes was just too big a price to pay that night.) 

Anyway, the experiment was successful, I passed the course with a good grade, nice feedbacks from  team-mates, too and lots of heart-warming moments during the four weeks. The question seems to be working.

The "bad" news is that after these experiments I can't blame anyone if I do not reach my goals in the future...  

And my next dream is to be a confident public speaker  - I will get there somehow.  :)  

Merre

Lehet néha a hullámvölgyekről is írni. Majd idővel kiderül, hogy innen szép-e nyerni, vagy már csak lefelé van tovább.

 

this is a photo opportunity

Ez egy régebbi kép; ahol most állok, ott meg egy lecsúszási lehetőség látszik. A legutóbbi születésnapom körül kezdődött, az a 36-os úgy tűnik, nagyon betett, valójában nem is maga a szám, de arról nincs kedvem írni. Azóta meg küzdök, mint disznó a jégen, dehát... 

Az a baj, hogy igazából én már csak egy saját családot szeretnék, mást nem. De úgy nem, hogy más nem is érdekel. Tök mindegy, hogy mit eszem, mit csinálok, vagy csinálok-e egyáltalán valamit.

Nem fog ez így menni, persze.

Időjárás előrejelzés

Látszik már a köpönyegen is az elutazásom napja. Az időképen már régóta, az nem is nagyon szokott megérinteni, na de a köpönyeg, az a vízválasztó. Konkrétan két hét múlva ilyenkor már egy kinti hotel vendége leszek, és hát bármennyire jó élmény is lesz ez, azért ilyenkor elszomorodom, írtam már tavaly is, azt hiszem. A stressz meg majd akkor jön, amikor a bbc.com meteorológiai oldalán is megjelenik _a_ dátum, ők öt napra jósolnak előre. 

De most még nincs pánik, inkább egy kis hiányérzetem van. Az itthon töltött idő alatt voltak ugyan találkozások ismerősökkel, barátokkal, de be kell valljam, kicsit azért többre számítottam. Volt, hogy én kezdeményeztem, és olyan is, hogy inkább vártam arra, hogy azt érezhessem, hogy másnak hiányoztam én. Szóval köszönet azoknak, akik hívtak, tényleg nagyon örültem. A történet másik oldala meg talán ezzel a kétlakisággal is jár...

Na de nézzünk inkább a jövőbe, van még két hét, ebbe bele kell férnie két fogorvosi kezelésnek (mondtam már, hogy milyen arany keze van az új fogorvosomnak? még az érzéstelenítés sem fájt eddig, egyszerűen zseniális!), némi hivatalos ügyintézésnek az egyetemen, hogy a diplomámat majd kint is elismerjék, és még remélhetőleg egy pár teázásnak is. 

Hipp-hopp, eltelik az idő, és aztán egyszer csak megint letesz a repülő Lutonban, és másnap már Wales-ben ébredek. 

A light kóla bosszúja

Letört az egyik fogamból egy kis darab néhány hete, meg amúgy is esedékes volt már egy ellenőrzés, így vettem egy nagy levegőt, és bejelentkeztem egy jó hírű fogorvoshoz itt, a lakótelepen. Nem ismertem eddig, sőt, azt is kijelenthetem, hogy ő az első fogorvosom, akit még a családom sem ismer. 

Mert én sokáig csak családi ismerősökhöz jártam egészségügyi ellátásra. Ennek történelmi okai vannak, nevezetesen hogy felmenőim 4/6-a orvos, kis túlzással kórházban és rendelőkben nőttem fel. Ez most úgy hangzik, mintha ennyire nyámnyila lettem volna, de nem, többnyire játékkal telt az idő, míg a család intézett valamit. Például a kórházban a liftezés volt sokáig a kedvenc elfoglaltságom. Annyi emeletet be lehetett járni, ráadásul ott volt a rejtély, hogy miközben az épületnek volt 2. emelete, ott nem állt meg a lift! Még gomb sem volt hozzá ám. Aztán egyszer elakadt a lift egy fél percre. Utána gyalog jártam, és a kacsaúsztató tavacska lett a kedvencem az udvaron. Meg a hallásvizsgálatos szoba, de ott csak rendelési időn kívül lehetett szórakozni.

És néha persze volt olyan is, hogy kellett valamilyen egészségügyi ellátás, na olyankor meg valamelyik rokon benyomott a megfelelő helyre, nem volt gond. Így kerültem az első fogorvosomhoz is. E. nénit a nagymamám szerezte nekem. 

A kisváros megbecsült gyerekorvosaként nagymamám keze mindenhová elért, nem csak egészségügyi feladatokra, de bámulatos módon minden másra is volt embere. :-)  Például idegennyelvi fejlesztésemre angol tanárt kerített, akihez aztán a következő 5-6 évben rendszeresen jártam (vasárnap 2-től 3-ig!), csak mert szerettem ott tanulni. Azóta is hálás vagyok azért az alapért, amit ott összeszedtem. De nem mindenki volt ilyen szerencsés: nagymamám az unokatestvérem évvégi tesijegyén egyszer úgy kívánt javítani, hogy konkrétan bement a tornaterembe az óra közepén, hogy beszéljen a tanárral... :-)

No de a fogorvosos intézkedés annakidején jól sült el. E. néni és szintén fogorvos férje nem sokkal korábban települt át, így mondták akkoriban, és a tőlünk egy utcányira levő rendelőintézetben dolgozott. Nyugodtan hangú és kedves volt, és szerintem nem csak azért, mert a nagymamám végig "felügyelte" a kezeléseket. Semmilyen rossz emlékem nincs, arra viszont  tisztán emlékszem, hogy lyukas fogaim tömése közben arról faggatott, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Nekem akkoriban még pontos elképzeléseim voltak erről (hej, de visszasírom ezt... :-) ), mondtam hát, hogy énekesnő! Nem a zenei része érdekelt a dolognak, hanem azok a csillogós ruhák és a fények! Az éneklés is ment volna, de arra csak mint ahhoz szükséges hozzávalóra tekintettem, hogy ilyen vagány cuccokat lehessen hordani. Hej, ez a Jacko-kesztyű...!  Jó, jó, nyolc éves voltam... Na, közben E. nénit azon a napfényes délelőttön ezek az álmaim sem akadályozták meg abban, hogy fogaimba csúnya  _amalgám_ tömést helyezzen el. Talán azt remélte, nem nyitom majd nagyra a szám éneklés közben, vagy nem tudom. 

Mindenesetre E. néni aznap a tömésekkel, aztán meg én a szájápolással remek munkát végeztünk, a következő 25 évben semmilyen fogászati kezelésre nem volt szükségem. (Pedig jártam ellenőrzésekre, csak akkor már M. bácsihoz, aki anyukám haverja volt.) Csodálkoztam is, mert vagy 15 évig kólafüggő voltam (vagy vagyok, ez még nem derült ki véglegesen, bár most januárban volt egy 2 hetes időszak, amikor nem vettem egyáltalán), fürdőztek a fogaim a savban rendesen.

És akkor, ajvé, ma aszondja az új fogorvosom, hogy nagy baj van! A tömések _alatt_ van szuvasodás, oké, hogy nem fáj, de akkor is ki kell cserélni mindet tüstént! Szóval meg is van a programom arra az egy hónapra, amíg még itthon vagyok, jó, igazából nem minden napra, de heti 1-2-szer jelenésem lesz. Meg majd szép, új töméseim. 

Lehet, hogy még énekesnő is lehetek utána.

(Valójában még mindig nem akarok az lenni, viszont épp azon gondolkodom, hogy mi akarok lenni, annyi opció van, és ez tök jó, de ez a poszt már így is hosszú. Maradjunk annyiban, hogy majd mesélek. :-) ) 

A sütő

Azt mondta egy munkatársam jópár nappal ezelőtt, amikor a szabadságomról beszéltünk, hogy "szóval akkor mész vissza, a sütőbe...". 

És igen, hazajöttem.

Végig az járt a fejemben, hogy így rövid távon olyan kellemes ez a hely, hogy szinte kedve támad az embernek itt laknia. 

És aztán letelt a tíz nap, és most hajnalban már megyek is vissza.

Ilyenkor mindig fáj egy kicsit.

Persze aztán jó lesz ott is, nehogy félreértsen valaki. És új kalandok jönnek. Először is állásinterjúk formájában...    :)

Nyáááár

Hű, hogy eltelt má' megint az idő! 

Legutóbbi bejegyzésem után akartam még írni arról, hogy megnyílt a magyar bolt Ryde-ban, na azóta már be is zárt. Azért egyszer sikerült benéznem, Túró Rudiért mentem természetesen, csak éppen nem volt, be kellett érnem egy kapucíner szelettel. A hely leginkább a hiánygazdaság idejére emlékeztetett, a polcok igen szellősen voltak pakolva, a hűtőbe is simán befért volna még egy fél disznó lefagyasztva. Node sebaj, gondoltam, adjunk időt a biznisznek, majd egyszer visszatérek. A visszatérés végül elmaradt, illetve hát én ott voltam két hete, csak akkor már épp a berendezést pakolták egy nagy teherautóba. Ennyit a Túró Rudiról. (Egyébként nem hiányzik különösebben, csak ezt szokás felhozni a kiköltözés ellen bizonyos körökben.)

Valamint közben nyár(szerűség) lett. Múlt hétvégén kezdődött. Szombaton még dolgoztam, figyelmeztettek is minket a morning meetingen, hogy igyunk mint az ááállat, és a naptejet se felejtsük el, mert annyira forróság lesz, hogy 21 fok! Na mondom, jóvan, lassan kitavaszodik teljesen, de azért vasárnap megpróbáltam alkalmazkodni a helyi gondolkodáshoz, és a szokásos fotózós kirándulás helyett egyszerűen csak elslattyogtam a sandowni beachre, így ni: 

És ott feküdtem egész nap, jobbnál jobb könyveket olvasgatva. Meg kétszer belementem a vízbe, majdnem derékig. Lehet, hogy a fotózás helyett a strandolás lesz ezentúl a hobbim. 

Ennek szellemében ma is beacheltem egyet, ezúttal a ventnori parton. Az meg így nézett ki:

Látható, hogy az időjárási viszonyok változtak, de azért így sem nagyon szörnyű dolog a hullámokat hallgatva olvasni és/vagy a jövőt tervezni. 

Merthogy változások lesznek. Illetve már el is kezdődött a dolog. Jelentkeztem ugyanis önkéntesnek egy olyan alapítványhoz, ami hosszú ideje munkanélküli embereket segít állást találni meg az állás megtartásához szükséges képességeket fejleszteni. Na itt leszek szabadidőmben első körben job support volunteer, ami azt jelenti, hogy egy emberrel csak 1-2 alkalommal fogok találkozni, és például CV írásban vagy jelentkezési lapok kitöltésében segítek, vagy próbainterjút csinálunk. A későbbiekben pedig employment coach is lehetek, ez hosszabb folyamatot jelent, kb. 6-8 alkalmat személyenként, és például  a motiváció növelése vagy önbizalomfejlesztés lesz a cél. Ez nem csak azért lesz jó nekem, mert szeretek coach-olni és látni a fejlődést, hanem azért is, mert az én önéletrajzomat is eléggé fel fogja turbózni. Egy-két éven belül akár igazi, fizetett coach állást is kaphatok, a jelenleginél több fizetéssel, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyben több szabadidővel is, járhatnék haza akár kéthavonta is.

Ma voltam az első találkozón az alapítvány önkénteskoordinátorával ebben az épületben, és így elsőre mindketten lelkesek lettünk attól, amit nyújthatunk egymásnak. Persze nem lehet csak úgy hirtelen jótékonykodni, egy rakás papírt ki kellett töltenem előtte, és még valami hivatalos ellenőrzésre is elküldték a papírjaimat. Szóval még kb. 3 hét várakozás, aztán tényleg beindul a dolog! 

Más világok

Ott hagytam abba legutóbb, hogy egy remek könyvet olvastam el éppen. Na ez azóta úgy módosult, hogy mindjárt végzek a másodikkal is, de nem kell parázni, további 4-5 vár még a sorsára. Tavaly igyekeztem visszafogni magam könyvvásárlás-ügyileg, merthogy hogy fogom majd hazavinni őket, így az egész év alatt vettem talán kettőt. Idén úgy gondoltam, nem foglalkozom a szállítással, elvégre nem lehet állandóan ideiglenesen lenni valahol. 

Szóval a könyvek. Úgy kezdődött, hogy valahová kirándultam, és ha itt, a szigeten kirándul az ember, akkor tömegközlekedésileg nagy valószínűséggel érintenie kell vagy Newport vagy Ryde város buszállomását. Én pont nyugatra mentem, ezért Newport volt az átszállóhely. Történetünk szempontjából annyit érdemes tudni, hogy a könyvtár a buszállomás mellett található (csakúgy, mint a Sportsdirect, a Morrison's élelmiszerbolt vagy a McDonald's; vannak még ruhaboltok is, de az angol divat kb. egy szinten áll az angol építészettel, mindkettőt csak kivételes esetben ajánlanám - no de ez nem is fontos jelenleg, csak azért írtam, hogy legyen valami elképzelése az olvasónak a helyszínről). Az egyik kedvenc helyem Newportban a könyvtár, de épp nem akartam bemenni, csakhogy megláttam a táblát, hogy kiárusítás. Ennek nyilván lehetetlen ellenállni. 

Bent 40 pennyért árultak egy csomó könyvet, köztük azt a különlegességet is, amire végül én csaptam le. Donna Williams Nobody Nowhere című művéről van szó, magyarul ezt  Léttelenülre sikerült lefordítani. Egy magasan funkcionáló autista nő önéletrajza ez, pontosabban arról szól, hogy életének első 25 évében hogyan észlelte a környezetét, és hogyan próbálta megérteni önmagát és az ő szempontjából nagyon furcsa külvilágot addig, amíg rá nem jött, hogy mi van vele, és később hivatalosan is meg nem kapta az autizmus diagnózist. Az önéletrajzi részekben nagyon kemény dolgokat is leír, de ami engem megfogott, az az, hogy mennyire elképzelhetetlenül más az ő világa kognitív szinten. Mindenkinek ajánlom, de aki meg kapcsolatban van autizmussal élő gyerek(ek)kel, azoknak meg főleg. Van a könyvnek folytatása is, a Somebody Somewhere: Breaking Free from the World of Autism, próbálom majd azt is beszerezni. 

A második jó könyv az amazontól jött, ezzel már tavaly is nagyon szemeztem, de nem szabad halmozni az élvezeteket, egy évre egy Khaled Hosseini könyv jár. De az jár. Szóval amint megérkeztem, megrendeltem a legújabbat, az And the mountains echoed címűt (magyarul És a hegyek visszhangozzák, ha valaki a libri oldaláról akarná megrendelni, el ne olvassa az értékeléseket, mert valami nagyon okos elspoilerezte a végét, szerencse, hogy csak most kerestem rá). Most sem kellett csalódnom, kellően bonyolult, de azért követhető történet egy eredendően afgán család tagjairól, akik aztán ide-oda vetődnek a világban. Nekem ez is felfoghatatlan, hogy hogy lehet ennyire jól megírni egy sztorit. Dehát nyilván ezért nem én írok regényeket. Jövőre viszont baj lesz: nincs több műve Hosseininek. Lehet, hogy írnom kellene neki egy emailt, hogy gyorsan oldja meg ezt a problémát. Van még néhány hónapja hogy összehozza a következő 4-500 oldalt.

Magasban

Előre mondom, nem történt semmi különleges, most csak update-elem az előzőekben már tárgyaltakat.

Kezdjük például a szomszéddal és a füldugókkal. Megérkezett a 11 különböző párat tartalmazó csomag, de csak az elsőt bontottam még fel. Ugyanis kipróbálás közben rá kellett jönnöm, hogy bár csökkenti a szomszéd kolléga által kiadott hangokat, viszont a saját légzésemet olyan hangosnak hallottam tőle, hogy annak a nyugodt éjszakának is annyi volt. No nem baj, nálam hamarabb elalszik a srác általában, az első negyven percben leadja a koncertet, aztán csendben van. Ha esetleg mégsem, akkor megpróbálom valamilyen hangeffekttel felébreszteni, és aztán attól van csendben. Szóval azt mondhatom, összességében jobban jártam, mint tavaly, amikor minden este 2-3 ordítósgyilkolós filmet kellett végighallgatnom. A jelenlegi szomszédom igen becsülendő módon fülhallgatóval tévézik, és vígjátékokat néz, mert nagyokat nevet. 

Aztán a kötelek. Legutóbb még nem voltak meg a vizsgák, most meg már igen! Először, egy szombati napon az abseiling-et pipálhattuk ki. A vizsgáztatóval már jól ismerjük egymást, azt hiszem, ő volt az, aki az első évben meghúzott egyszer, de aztán sokkal többször átengedett később. Eredendően új-zélandi a pasas, de egyszer csak vett egy hajót, és azóta évente 10 hónapot hajózgat erre-arra, 2 hónapig meg pénzt keres, többek között ezekkel a vizsgákkal. Ezen szoktam ámuldozni, hogy mennyire mobilisak ezek az angolszász népek, például a tavalyi munkatársaim közül jelenleg élnek Ausztráliában, Olaszországban, Peruban, Namíbiában és Ecuadorban is. És ilyenkor az is eszembe jut, hogy bizonyos szempontból nekem is milyen jó lett volna hamarabb elkezdeni az utazást. 

No de térjünk vissza a kötélvizsgákra. Így két és fél év után a vizsgáztató szinte már emlékezett is a nevemre, én meg szinte értettem is, amit mondott. Mert valami kegyetlen akcentusa van. Azt hiszem :-) , arról beszélgettünk most, hogy mióta vagyok itt, és hogy kezdetben csak a BBC angolra voltam hitelesítve. Pontosabban _én_ erről beszéltem, azt csak remélhetem, hogy ő is. 

Másnap a Ground up level 2 fantázianevű vizsgára került sor, ez magában foglalja az összes olyan köteles tevékenységet, ahol felfelé halad a kedves vendég (innen a ground up kifejezés), és 2 vagy 3  kötelet kell felügyelni, mert 2-3 ember egyszerre mászik (ezért level 2). Na, egy ilyen vizsga a világ legunalmasabb dolga. Hatan vizsgáztunk level 2-re, és volt öt-hat level 1-es versenyző is. Namost mindenkinek le kellett vezetni egy normál mászást meg egy olyat, ahol mentésre volt szükség. Délután fél egykor kezdtünk, negyed háromkor kezdtük unni, és fél ötre végeztünk. De legalább ez is megvan most már. 

A poszt elején hazudtam, nem csak update lesz, hanem újdonságok is. Például: tavaly belekezdtem egy képzésbe, amit igazából illett volna még abban az évben befejeznem, de idő- és motivációhiány lépett fel, így 63%-os elkészültségi szinten rekedtem. Szerencsére! Mert kiderült, hogy a tavalyi képzései vezetőm lelépett, és az a Dzsó került a helyére, akiről korábban volt már itt szó. Na, gondoltam, ebből komoly munka nem sok lesz. Igazam volt, már túl vagyunk az első találkozáson, komolykodás helyett  röhögtünk egy csomót, viszont haladtunk is azért. Többek között kitöltöttem egy angol olvasásértési tesztet. A gép egy rakás szövegből választ random módon, namost nekem egy olyat dobott, melyből kiderül, hogy miért jó idegen nyelveket tanulni. Hát, ööö... Dzsó is mondta, hogy szerinte ez nekem menni fog. :-)  És tényleg, átmentem, most már papírom van arról, hogy tudok angolul olvasni. 

Úú, annyi mindenről írhatnék még, például hogy milyen remek könyvet olvastam el (angolul, most, hogy már papírom van róla) de egy kicsit elszaladt velem a billentyűzet, legyen mára ennyi elég. Összességében a hosszú téli punnyadás után olyan most itt, mintha szárnyakat kaptam volna, így ni:

Micsoda kezdetek

Ma volt az első szabadnapom ebben az évben, ennek örömére össze is foglalnám, mi történt eddig.

Múlt pénteken, miután megérkeztem és kölcsönösen örültünk egymásnak a régiekkel, valamint kedélyesen elcsevegtünk néhány új emberrel is, megtudtam, hogy a régi jó szobámat már odaadták másnak. Állítólag azért, mert elvesztették azt a lapot, amire tavaly mindenki felírta, hogy melyik szobában szeretne lakni. Na nem baj, azért még ugyanabban a "negyedben" kaptam helyet, csak a másik oldalon. Most ezt látom, ha kilépek az ajtón:

A memóriában erősek emlékezhetnek is rá, hogy Montreálnak hívják a negyedet, és csak itt vannak egyszemélyes(nek tűnő) szobák. Viszont amit most kiutaltak nekem, az pont a zuhanyzó mellett található, ami ilyen papírvékony falak mellett akusztikailag nem a legnyerőbb. Tehát el is cseréltem a szobát egy velem egyszerre érkezett pajtással, becuccoltam, élveztem az új szagot, szóval nagy volt az öröm!

 Egészen éjfélig. Akkor kezdett el horkolni. A szomszédom. Vagy hát ilyen falak mellett úgy is mondhatjuk, a szobatársam. De valami irtózatosan hangosan. Miután magamhoz tértem a nagy ijedtség után, feltűntek szemem előtt a majd sorozatosan ébren töltendő éjszakák, és hogy majd milyen rossz hangulatom lesz az álmosságtól, és hogy akkor talán érdemes lenne már rögtön másnap hazamenni. És röviddel azután, hogy idáig értem a gondolatmenetben, abbahagyta a srác a horkolást. Azóta elég jó éjszakáink voltak, 10-15 perces műsorokat nyom csak, azt meg némi fülhallgatós zenével ki lehet bírni. A Pink Floyd "Momentary lapse of reason" című albumát szoktam ilyen célra használni, de még sosem értem ébren a végére. Ez - annak fényében, hogy otthon rendszeresen akár másfél-két órát is forgolódtam, mire elaludtam - kifejezetten örvendetes. 

Azért a biztonság kedvéért rendeltem füldugókat. Természetesen hosszas tájékozódás után, mert ha egyszer például beteg lesz a szomszéd és egész estéssé válik a műsor, akkor kegyetlen idők jönnek majd, amire alaposan fel kell készülni. Szóval gugli, amazon.com vásárlói visszajelzések, minden, ami kell, el is ment vele két óra az életemből. De végül ráakadtam a tökéletes megoldásra: 11 párból álló válogatás a legnépszerűbb füldugómárkákból, csak 2,5 fontért! Mára meg is érkezett a csomag, ki lehet próbálni, melyik jön be a legjobban.  

Azt azért hozzá kell tennem, hogy azóta megismertem a szomszédot (mármint látványra is, mert a napirendjét a hangok alapján már tudom), viszonylag jófejnek tűnik, könnyebben alakítható :-) , mint a tavalyi, például a reggeli és esti hangos rádiózásról már le is szoktattam. Biztos ő is örül, hogy én lettem a szomszédja...

Szombaton kezdődött a munka. Az első délelőtt ilyen induction-nek nevezett eligazítás volt, elmondták például, hogy mi változott (nagyjából minden, pl. ledöntötték a magasabb mászófalat, amit a magaskötél vizsgáig hál'istennek nem is építenek újra), milyen esetekben szabad a vendégeket megérinteni, nehéz tárgyak szállításakor egyenes háttal kell mozogni és meg kell tervezni előre az útvonalat, és ajánlatos naponta zuhanyozni és fogat mosni. Hát, öö, igen.

Aztán sorban jöttek a tréningek, de ezek nekünk, akik most 14-én érkeztünk, már csak ilyen emlékeztető tréningek, mert az előző évben tartottunk már ilyen foglalkozásokat. Íjászat, aeroball, sensory trail, tunnel trail, sárkányhajózás, problémamegoldós játékok, gyorsan lenyomtuk mindet. Idén szerencsére nem kellett vízbe borulnunk a hajóval, csak békésen evezgettünk, így ni:

Azóta volt is már két sárkányhajós foglalkozásom igazi gyerekekkel, remek volt, úgy fújt a szél, hogy a szokásostól eltérően úgy versenyeztünk, hogy a hajók egy-egy hosszú kötéllel ki voltak kötve, nehogy elsodródjunk Portsmouthba. Csak kétszer estem majdnem ki a hajóból.

Belekezdtünk a magaskötelezésbe is, de annak még nem értünk a végére. A magasságfóbiám viszonylag jól tartja magát, de csak le lesz az küzdve egyszer! Addig is nézzétek, milyen ügyesen elvagyok a talajon (a három kötél közül balról az elsőnél láthattok, kék sisakban): 

Munkafronton nagyjából ezek voltak a lényeges események eddig. Ma meg ugye szabadnap, ügyintézéssel és bevásárlással töltöttem. Tervezetem buszos szigetnézést is, de az történt, hogy belealudtam, ami az emeletes busz tetején az első sorban ülve elég nagy genyóság azokkal szemben, akiknek ott már nem jutott hely, hogy valóban nézelődjenek, valljuk be.

Viszont a vásárlás megvolt. Például beszereztem egy új dzsekit. Elég drága volt, szívtam a fogamat rendesen. Végül úgy döntöttem, hogy így két év után talán már alkalmazkodhatnék a helyi éghajlathoz, mert az úgy tűnik, nem fog hozzám, és vehetnék egy _tényleg_ eső- és szélálló darabot. Így is lett. Este ki is próbálhattam, jó cucc, megáll rajta pici gömbök formájában a vízcsepp, ahelyett, hogy beszívná, izgi. :-)

Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.  

Az első nap, 2014

Kicsit csalóka a cím, mert nem teljes nap volt, meg a megérkezés után nagyjából semmi sem történt még, node végülis úgyis az a lényeg, hogy megérkeztem. Megint. Bocsánat a spoilerért.

Hajnali 3:26-kor kezdődött. A taxit 3:40-re rendeltem, de sikerült megérkeznie 14 perccel hamarabb, hát nyilván nem voltam még kész. Viszont nem tudtam, hogy számít-e fel várakozási díjat, így inkább rohantam, mint az állat, hát nem esett jól. A sálamat és a meleg sapkámat ennek megfelelően otthon is hagytam. A reptérre 4:05-re értünk ki, közben megtudtam néhány fontos információt a sofőrtől, például hogy az új villamosokat, amik a 3-as vonalon fognak járni, a spanyoloktól vesszük. 

A reptéren két dolgot fogadtam meg gyorsan: 1. lehetőség szerint hétfő reggel inkább nem utazom többet, olyan tömeg volt, és 2. leszakadófélben levő fogóval rendelkező táskával sem. Na mindegy, amint lehetett, leadtam a táskákat, megkérdezték, viszek-e robbanóanyagot, mondtam nem, mondták akkor jó, mehetek a kapukhoz. Így is történt, újabb hosszú sor végén levehettem végre az összes pulóveremet és természetesen a bakancsomat is, mindent ki a zsebemből, majd átsétálás a biztonsági kapu alatt. Hát nem besípolt?? Rögtön állítottak is félre áttapogatni. Sajnáltam kicsit a műveletet végző nénit, mert addigra a hajnali rohanásnak megvolt már a hatása, hát reméljük, tartanak törölközőt ilyen célokra. Na, gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, hogy nem maradt-e pénz a zsebemben, de amint a zsebemhez nyúltam, olyan szigorúan leállítottak, hogy én is kezdtem megijedni, hogy nem vagyok-e tenorista. Végül persze kiderült, hogy nem. Aztán az utánam következőnél is besípolt, szóval volt dolga a néninek rendesen.

Ezek után már simán mentek a dolgok, betereltek minket egy festői szépségű hangárba, belül az volt kiírva wizzair színű betűkkel, hogy Moscow meg Istanbul, hát jóvan, talán kis kerülővel megyünk. Aztán meglett a londoni sor is. Megállapítottam, hogy helyezkedésben jó vagyok, valahogy mindig a sor első harmadába kerülök. Így el is foglalhattam a gépen a kedvenc helyemet, jobb oldalon, kicsit a szárny mögött (ez azért jó, mert a kilátás mellett azt is gyorsan lehet észlelni, ha kigyullad a szárny. De azt nem tudom, ez miért jó. :-) ), a folyosó mellett. Időben elindultunk és időben megérkeztünk, kétszer volt kicsit rázós a légifolyosó, és másra nem emlékszem, mert elkezdtem bepótolni az éjszaka kihagyott alvást.

A további útvonal London Luton reptér - London Victoria buszállomás - Clapham Junction vasútállomás - Weymouth volt. Ezt onnan tudom, hogy így foglaltam a jegyeket, de - a fenti okból -  sok tájat itt sem láttam. A Victorián már olyan sokszor voltam, hogy a könyökünkön jön ki. Viszont a Clapham Junction, na aaaz már valami! Állítólag London legforgalmasabb vasútállomása, nem egy Rákosrendező. Majdnem megtréfáltuk egymást a lifttel. Merthogy a lépcsőn nem volt kedvem lemenni az aluljáróba (gondoltam én), hát beszálltam a teherliftbe, és a két gomb közül (le és fel) magabiztosan megnyomtam a lefelét. Erre azt mondja a lift, hogy door opening. Na mondom, próbáljuk meg újra, lefelé gomb, door opening megint. Szerencsére, mielőtt valakitől segítséget kértem, bátorkodtam megnyomni a felfelé gombot is, és lássunk csodát, elindultunk a _felüljáró_  irányába. Ja, hogy felfelé vezet az út, úúúgy könnyű. 

Azt hihettük eddig, hogy a Harry Potterben J.K. Rowling mókázott a 9 és 3/4. vágánnyal, de itt a bizonyíték a képen, hogy Angliában nem csak egész számú vágányok vannak, hanem pl. 1/6, 7/9 és 10/11 is. Lehet, hogy a kviddics is igazi sport. 

Ez pont jó lesz zárszónak mára, persze az utazásnak még nincs vége, hiszen még mindig csak a vasútállomáson várakozunk, de lesz folytatás! Legnagyobb valószínűséggel már holnap! 

Utolsók

Most már szinte statisztikailag is jelentős elemszám alapján mondhatom: az indulás előtti napokat nehéz elviselni. Még úgy is, hogy vágytam már vissza (oda), és úgy is, hogy belátható időn belül jövök is vissza (ide).  És mégis, az újdonság izgalma mellett van valami kis meghatározatlan fájdalom ilyenkor. Majd ha egyszer nagyon bátor leszek, belegondolok, hogy mi is ez pontosan és meghatározom.  

Jönnek az utolsók mindenből. 

Utoljára nézem meg mindjárt a Sokkoló függőségeket a Life Networkön, ez azért hiányozni fog. Úgy 3 napig, aztán lesz más program. Utoljára sétáltam a belvárosban, legalább sütött a nap, ilyen sem lesz most sokáig. Az angolok igazán kezdhetnének valamit az időjárásukkal. Befizettem az utolsó csekkeket, nagybevásárlás sem lesz már. Mondjuk vásárolni úgysem szeretek. Azért ma még be kellett mennem egy drogériába, bár tegnap is ott töltöttem egy fél órát, de akkor még nem sikerült döntenem. Ma sem volt egyszerű. De: aranyfényű mokka (vazze! :-) ), az lesz a fejemen!

És több pizzát sem rendelek már. Lehet, hogy mákos gubát még igen!

Tegnap fejeztem be az utolsó, a hetedik könyvet, amit a "téli szünet" alatt olvastam, újba már nem kezdek bele. A könyvek közül négy afrikai orvosokról szólt a gyarmati időkből, volt egy hangulatuk, az biztos. Aztán rákattantam Fehér Klárára. Vele még a Négyen, meg a béka című klasszikus kapcsán ismerkedtem meg, anyukám olvasta fel még az emlékezetes hétfői tévéadásszünetek idején. Most lebuktam, de igen, nemcsak hogy éltem, de még emlékeim is vannak ebből a legendás korszakból! Szóval először a ránk maradt méternyi Fehér Klára kötet közül a Narkózist emeltem le a polcról, majd a jellegzetes retró hangulat úgy magával ragadott, hogy maradtam a szerzőnél, ezúttal Perben, haragban. Jó volt, jó, de harmadjára jött a csúcs, a Hová álljanak a belgák? A cím alapján azt hittem, ez is valami könnyed kis sztori lesz, de végül nagy mélységeket járhattam be képzeletben. A második világháborútól a nyolcvanas évek végéig tartó történet azt mutatja be, hogy egy család hogyan szóródik szét (és marad együtt?) a világban a történelmi események hatására. 

Hogy milyen vándornak lenni, és milyen otthon maradni.

Na, mindenesetre legközelebb már kintről jelentkezem, a repülés miatt na aggódjatok, azt megoldom hétfő hajnalban, amíg ti alszotok meg ébredeztek. Az átszállásokkal sem lehet gond, hagytam elég sok időt a csatlakozásra, csak arra kell figyelnem, hogy ébren maradjak, amíg várakozom. 

És aki arra tippelt, hogy pakolás _helyett_ írtam ezt a bejegyzést, na annak meg igaza van... 

Öngól

Úgy kezdődött, hogy itt a rám szakadt nagy szabadságban elkezdtem tévézni. Ez önmagában még nem lett volna baj, de egyre gyakrabban kötöttem ki az Investigation Discovery csatornán, ahol mindenféle nyomozós történetek mentek. A legizgalmasabbak eltűnt emberekről szóltak, na ebből legalább naponta megnéztem egyet. Nem is igazán akartam, de amint odakapcsoltam a 60-as csatornára, mindig épp valami érdekes részletről volt szó, hát azt meg már csak kivárja az ember, hogy hogyan bontakozik ki a sztori... Egyébként ez nem ilyen kitalált sorozat, mint pl. az NCIS, CIS vagy Rex felügyelő :-)  (ezek soha nem is érdekeltek), hanem megtörtént eseteket mutat be, hétköznapi emberekkel. Bárkivel előfordulhat. És ezzel el is érkeztünk az öngólhoz: azt hiszem, tönkretettem a fotós pályafutásomat, hát tudjátok, mikor fogok ezentúl csak úgy ismeretlen városokba kirándulgatni, hogy egyszer csak úgy váratlanul eltűnjek?!?  Neeem, majd legfeljebb a newporti főutcán fogok fel-alá járkálni, ha elkap a kilométerhiány. Á, ez sem jó, valaki például egy mosodából tűnt el a saját városából. Az sem segít, ha többen megyünk, az egyik epizód szerint egyszerre három nő veszett el nyomtalanul 20 évvel ezelőtt. És akkor az óceánjárós rejtélyről még nem is beszéltünk. Hát-bor-zon-ga-tó!

Rájöttem ám, hogy le kell állnom ezzel a sorozattal. Már másfél hónapja nem nézem. Maradt a Bekasztlizva külföldön, az Amerika legkeményebb börtönei a NatGeon, és a Sokkoló függőségek a LifeNetworkön, ezekkel még megbirkózom. :-)  Micsoda kifinomult lélekre vall ez a lista, hehe... Talán javíthat az összképen, ha bevallom a Játék határok nélkül-t is. :-)

Jé, hogy telik az idő!

Nemrég valamelyik nap ránéztem a naptárra, és mit látok?? Hát hogy épp tíz éve lesz idén, hogy utoljára maratont futottam. Jó, igazából nem ezt láttam, hanem azt, hogy 2014, és bonyolult kognitív folyamatok eredményeként jutottam e következtetésre. És még az is eszembe jutott, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy egy egész évtized elteljen maraton nélkül, ugye?

Tehát: újrakezdés! (Ó, hányszor írtam már le ezt a szót mindenféle kontextusban... de mondjuk elég sokszor be is jött.) 

A tervben jelenleg 3 fő cél van:

1. visszaszerezni a futóerőnlétet annyira, hogy ne essen rosszul élvezzem a mozgást és ne törjön rám a futás utáni fejfájás és nagyhalál;

2. 2014-ben is lefutni a Needles terepfélmaratont, mert az olyan hagyomány lett, mint az új Khaled Hosseini könyvek olvasása: minden évben meg kell történnie egyszer. Az eddigi eredményeim 2:25 és 2:23, idén jó lenne 2:15 körül beérni.

3. a fentiekből adódóan egy teljes maraton, ennek ideális esetben október 12. előtt kellene megtörténnie, hogy nehogy kifussunk (értjük, ugye?) az évtizedből. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik is lenne a célmaraton, mert például ki tudja, hol leszek éppen akkor. Még azon is gondolkodtam, hogy hazajönnék a jubileumra a fíling miatt, de lehet, hogy egy ismeretlen pálya jobban motiválna. No, majd kiderül.

És nem csak terv van ám, hanem hozzá is kezdtem a megvalósításhoz. A patakparton nagyon elszaporodtak a köcsög kutyások, akik póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kis édeseket, így hát mostanában a festői szépségű panelházak között körözgetek. Mondjuk amilyen köd van, nagyjából mindegy is. A maival együtt idén már háromszor futottam, és már van fejlődés: lassan két óra eltelt a legutóbbi óta, és még mindig nem fáj a fejem. Szerintem kezdek edzett lenni.

No, ez van. (Valamint meg mernék esküdni, hogy volt még egy blogbejegyzésem a szeptember 4-i óta, amit most nem látok, de nem is emlékszem, hogy miről szólt, szóval lehet, hogy mégsem. :) )

Újjáéledés

Tegnap elvesztettem a bankkártyámat. 

Úgy volt, hogy Newportban a nagy bevásárlóközpontban beszereztem a napi édesség- és kólaadagomat, fizettem a kártyával, és azzal a lendülettel észrevétlenül ott is hagytam a pénztárnál. Már csak a Mekiben jöttem rá, hogy mi a helyzet. Namost otthon valószínűleg rögvest erős görcs kapott volna el gyomortájékon, most viszont teljesen nyugodtan visszasétáltam a boltba azzal a biztos tudattal, hogy meglesz az. És tényleg, amikor 10 perc múlva visszatértem, már mondták is, hogy az ügyfélszolgálaton átvehetem a kártyát. Hát, ilyen ez.

No de ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna a legutóbbi blogbejegyzés óta. Csak néhány szóban annyi, hogy először elhúzott a manager-helyettes, aztán a nyáron furcsa körülmények között, egyik napról a másikra a nagyfőnök is, aki az utóbbi tíz évben itt dolgozott. Azt mondták nekünk, hogy ő lépett ki, és barátsággal vált el a cégtől, tehát ha ezt így hangsúlyozták, akkor valószínűleg nem. Egyébként volt néhány pont, amikor én is majdnem szó nélkül leléptem, de aztán ezt nem tettem meg, viszont beolvastam néhány középvezetőnek, és ők is nekünk, volt itt minden. De mostanában ért véget a csúcsidőszak, nincs már akkora stressz, van már új (és jó) felsővezetéksünk, szóval megint kezdünk  itt mindannyian összebarátkozni egymással, ami jó kis szívmelengetős beszélgetéseket eredményez.  Kibékülni jó. Innen már könnyű lesz. 

Ja, tavalyhoz képest nagy változás, hogy idén volt nyár! Igazából itt már 20 fok felett ki vannak akadva a helyiek, hogy mekkora forróság van, de vagy 3-4 hétig nekem is melegem volt, szóval tényleg nyár volt. Még állítólag 3 jó napunk lesz, aztán jön az ősz, azzal együtt újra az iskolai csoportok, amit - ha mélyen magamba nézek - azért jobban szeretek, mint az indies-nek nevezett egyéni táborozó gyerekeket. És akkor itt el is jutottunk az indies gyerekeknek szóló kémprogramig, aminek a felelőse voltam ebben az évben. Az is megvolt, a viharos időszakban, és végül megdicsértek érte. Én jelenleg két dolgot tudok a leginkább értékelni benne: megtanultam bárhol elaludni, akár egy negyedórás szünetben is, és főleg hogy remekül fog mutatni a CV-mben. 

Most jó.