Vizesedés

Gyanítom, ezzel a címmel ismét tömegek fognak idetalálni a gugliról, mint annak idején a kockahas projektes bejegyzéseimhez, hát most szólok, hogy nem lesz itt szó semmiféle ödémáról vagy terhességről, ha csak ez érdekel, nem érdemes tovább olvasni.

No de miért is csak ez érdekelne, mikor annyi, de annyi érdekesség történik itt velem, lassan leírni sincs időm. Például a vizes témakörbe először a máshol már említett lifeguard tréningen merülhettem bele. Az nagyon tetszett, végre valami, ami bármikor az életben hasznosítható lesz. Maga a tudás is, meg a papír is, amit adtak hozzá, igazi royal lifeguard lettem. És ez - tekintve hogy otthoni munkahelyem öt hónap múlva igen nagy eséllyel elnyeri az "ex-" előtagot - nem egy utolsó dolog a jövőm szempontjából.

Megtanultunk mindenféle seb ellátást, újraélesztést fulladás és infarktus esetén, gerincsérültek mentését a medencéből, többféle mentési technikát különféle úszásnemekben, és még a helyes medencefigyelési technikára is szántunk néhány percet. Mondjuk azon már a helyiek is röhögtek, amikor videón néztük meg, hogy hogyan fordítja az úszómester a fejét jobbra és balra, hogy mindent lásson. És más nem is volt a bejátszásban. Na mindegy, hát hülyebiztosnak kell itt lenni, akkor nem lehet nagy baj. :-)  (Erről jut eszembe, valamelyik nap valaki leesett egy létráról, másnap reggel ki is hirdették, hogy megvan a ladder policy, amit még aznap mindenkinek el kellett olvasni és alá kellett írni. Namost ez egy - nem túlzok - 15 oldalas dokumentum a létra használatáról, képek is vannak benne, meg minden hasznosság, például hogy ne menjünk magasabbra a létrán, mint amit a munka megkíván. És kapaszkodjunk. Hát jó.)

Visszatérve az életmentéshez, megvolt a vizsga, az elmélet 100%-osra sikerült, a gyakorlaton is átcsúsztam, bár azért vannak kétségeim, hogy tényleg 65 másodpercen belüli idővel mentettem-e meg a sérültemet. Mindenesetre itt nem akarják az embert feltétlenül meghúzni a vizsgákon, ha látják az igyekezetet, az a tapasztalatom. Azóta már volt is néhány foglalkozásom az uszodában, ez is jó móka, főleg, amikor odakint 1-2 fok van, az uszodában meg 25.

Az életmentősdi után a vizes karrierem új fordulatot vett, a következő héten megint utazhattam úgy 300 km-t, hogy másnap részt vegyek egy 3 órás tréningen, majd még ugyanaznap vissza is autózzunk. És most így megszereztem ezt a képzettséget is, hogy: Level 2 Award in Water Testing. Öt évig érvényes, és arról szól, hogy hogyan kell az uszoda vizének klórszintjét és pH értékét megmérni. Konkrétan három darab tablettát pöckölünk a vízmintákba, a többit a számítógép elintézi. Durva dolgok ezek.

Vizesedésileg mindenféleképpen megemlítendő még a hetekig tartó eső, melynek következtében odáig jutottam, hogy megvettem az első gumicsizmámat. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem, vagy hogy volt az a mondás. :-) 

És végül a sárkányhajózás! Ez a projekt még erősen folyamatban van, eddig az első két tréningnapon vagyunk túl. Az annyira 'jól' sikerült, hogy a következő napra betegszabadságot kellett kivennem, valamint annyira morcos lettem a hidegtől, hogy magam is nehezen viseltem el magam. Egyébként a sárkányhajózás, úgy értem, az evezős része jó móka lenne, abban nem vagyok még túl jó, amikor a hajó hátuljában állva kell kormányozni. Márpedig instruktorként csak ez lenne a feladat, az evezést megoldják a kölkök, vagy ha ők nagyon bénák, akkor a kísérő tanárok. Szóval van még itt gyakorolnivaló. Most vasárnap lesz is rá alkalom, most talán már - a múltkori 1 fokkal szemben - akár 4-5 fok is lehet. Valamiért még ettől sem érzem úgy, hogy nagyon szeretnék a vízbe menni mentést tanulni...   

No és hogy a szappanopera vonal követői se maradjanak hírek nélkül, le kell írnom a legújabb fejleményeket. Joe exbarátnője megkeresett chaten, hogy jajdenagyon beszélni akar velem, mert csak én tudok elfogulatlanul véleményt mondani egy dilemmája ügyében. To cut a long story short, addig "ügyeskedtem", hogy végül újra összehoztam őket, most éppen együtt nyaralnak valahol Skóciában, hát azóta is egyfolytában gratulálok magamnak. Az a szerencse, hogy mindkettőjüket bírom.

Tréning orrba-szájba

Mivel egy fél ország a magaskötél vizsgámon izgul azóta is, most már elárulom, mi történt.

A high ropes area nevű területen kezdtük az értékelést, ott van - többek között - a trapeze, a catwalk és a Jacob's ladder. A vizsgáztató kérése az volt, hogy mindenki mutasson be a trapeze-on egy normál instruktori folyamatot, és egy olyat is, ahol a kedves vendég nem tud felmenni, így kb. félúton le kell engedni. Egy pár embernek a Jákobnál is le kellett vezetnie egy ilyen minifoglalkozást. Természetesen a kedves vendégeket is mi játszottuk el. A terv az volt, hogy "vendégként" megpróbálok távol maradni a félelmetes trap tetejétől, ezért gyorsan be is álltam instruktornak, egy kispajtás meg mászott, ahogy kellett, minden ment rendben. Node amikor én végeztem az instruktorkodással, akkor az a helyzet állt elő, hogy a csapat nagy része a Jákobnál volt elfoglalva, kb. csak én maradtam volna vendégnek a trapeze-nál. Gyorsan észleltem a vészhelyzetet, a betyárját, mondtam is magamban, de akkor eszembe jutott a mentő ötlet: itt az ideje wc-re menni. Még ha nem is kell, ugye. Így is történt, és mire visszaértem, már valaki más volt az elem tetején. Miután ő lejött, bevállaltam egy félig felmászós menetet, csak hogy ne tűnjön fel a vizsgáztatónak az ellenállásom. A vizsga hátralevő részében pedig a Jákob körül sertepertéltem, néha biztosítottam, néha másztam, de itt nem kellett túl magasra jutni.

Amikor itt mindenki végzett, átmentünk a mászófalra, amiről korábban azt hittem, nem lesz baj. Csakhogy akkor nem számoltam azzal, hogy odafent annyira lefagynak az ujjaim, hogy nem érzem majd, hogy mit és hol fogok... Persze küzdöttem, mint disznó a jégen, és végülis felértem, de azt sejtem, hogy nem ez lesz életem legjobb mászós élménye. 

Szóval végülis pipa.

Másnap megejtettük az íjászat, problémamegoldás, alacsonykötél, orienteering, sensory trail, aeroball képzéseket, ezek csak ilyen 'ismétlés a tudás anyja' alapon történtek, mindenki tartott már egy rakás ilyen órát korábban. A következő napra jutott az egyik kedvencem, a quad training, vizsga is volt, meg minden, igaz, a vizsga komolyságát némiképp csökkentette a kellős közepén tartott tűzriadó. Ilyenkor ugye ki kell vonulni a teremből, és egy 4-5 kérdésnyi ..ööö... 3-4 percnyi sétára levő másik épületbe kell csoportosan átfáradni. Hát, izé, mindenki átment. Mármint a vizsgán is. 

Egyébként az összes képzés közül a másik két kedvencem pont olyan, amit még nem végeztem, de bármi legyen is a tartalmuk, nagyon mókásnak tűnnek. Az egyik a létra tréning, a másik meg a balta tréning. Komolyan. Nem használhatsz létrát vagy baltát, ha nem kaptad meg a megfelelő kiképzést, papírt is kell aláírni erről is, besz*rás. :-)  Jó, a létrás az csak a karbantartó és a takarító csapatnak kell,  de ha például engem elküldenének fát vágni, simán mondhatnám, hogy sorry, I'm not axe trained. Így hát nem is nagyon töröm magam, hogy ebben a témában kitanítsanak.

Lesz viszont lifeguard training  most vasárnaptól 5-6 napig, aztán meg a sárkányhajózás március végén. Az előbbire felelőtlenül feliratkoztam, mert nem tudtam, hogy egyben elsősegélynyújtó tanfolyam is, annak minden vérességével együtt, az utóbbit meg várom nagyon. 

És végül álljon itt egy kép a legújabb, tegnapi oktatásról: fire extinguisher training! :-) Mint látszik, különféle tűzoltó készülékekkel bőszen oltunk egy ...ööö... másik tűzoltó készüléket! Brilliant, mondaná egy helyi. 

Furcsa hely ez, kérem.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D

Kétfelé lenni

A rengeteg csodálatos következmény mellett talán összesen két negatív hozománya van a tavaly kint töltött hónapoknak. Egyrészt már itthon is meg vagyok zavarodva egy-egy útkereszteződésnél, hogy most akkor melyik sávból jönnek a járművek. Ez még akár vicces is lehet. No de ott van a másik. Hogy akárhol vagyok, mindig hiányzik valaki. Amikor kint voltam, akkor az itthoniak, most meg azok, akiket kint ismertem meg. 

Alapvetően a hiánnyal még nem lenne akkora baj, ha lenne lehetőség belátható időn belül találkozni az adott emberekkel. Csak hát a távolság... 

Már csak két hét amíg visszamegyek, és már most úgy érzem, mintha kettétörne a szívem. Örülök, hogy hamarosan látom a kintieket és új kalandok várnak rám, de van bennem szomorúság is az utazással kapcsolatban. És nem (csak) azért, mert már megint össze kell pakolni az egész lakást, pedig tudjuk, mennyire szeretek pakolni. 

Vissza?

Már korábban is hívtak vissza, aztán a napokban kaptam egy emailt, hogy nem tudnék-e egy hónappal hamarabb menni, tudom, hogy megbecsülnek ott, kellek nekik. Örültem, és némi gondolkodás után ma elfogadtam az ajánlatot. Mindkét fél elégedett.

És akkor nemrég egy pillanatra belémhasított a gondolat, hogy ezzel valószínűleg egyre távolodik az a lehetőség, hogy önszántamból belátható időn belül visszajöjjek ide élni. Ez egy szívfacsarós felismerés. 

És mégis menni kell, mielőtt beszippant a közhangulat és megint azt érezném, ami miatt először kiutaztam. És menni kell azokért az élményekért is, amiket jövőre is kapni fogok kiveszek magamnak a projektből.

Még két hónapom van itthon. Már csak két hónapom van itthon.

Nyomokat hagyunk

Tegnap is folytatódott a különleges site work-ök sorozata. Gyomlálás vagy falevélgyűjtés helyett azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki szórakoztató feladatokat a magasköteles foglakozásokon a várakozó gyerekek számára.  Ezek a feladatok ki lesznek függesztve a fakunyhók falára, aki épp nem mászik, az tökölh elfoglalhatja magát velük egy időre. 

Egy lendületes brainstorminggal kezdtünk, majd délután jött a mókás megvalósítás. Nem mondhatnám, hogy a közelben gereblyéző/árkot ásó/takarító site work-erek nem irigykedtek ránk, amikor mellettük ökörködtünk dolgoztunk... Mindenesetre többek között az alábbi mű készült el, höhö:

SPOT THE DIFFERENCES!

1

 

2

 

 Na, ki mennyi különbséget talál a képek között? :-)

(Egyébként én azért vágok némiképp aggódó képet, mert az én fényképezőmet kellett kölcsön adnom valakinek, aki ugye ki tudja, mit csinál vele. :)  Hát most ezt.)

Adunk a művészetnek

A héten tanítási szünet van a helyi iskolákban, ilyenkor nyilván nem jönnek hozzánk a gyerekek. De hogy mégse maradjunk elfoglaltság nélkül, mindenféle site work-ökkel örvendeztetnek meg minket a főnökeink.
Tegnapra quads site jutott, melynek keretében tulajdonképpen egy dombot kellett volna eltüntetnünk, hogy a pályán ne legyen emelkedő meg lejtő. Hát, izé. Hosszasan szemléltük a terepet a velem együtt beosztott  három igen szorgalmas fiatalemberrel, aztán még rá is pihentünk, de csak nem értettük a dolgot. Végül  csak csináltunk valamit, ha már nálunk voltak az ásók meg a gereblyék, de olyan is lett...

 A mai adag viszont tényleg remek volt, négyszer másfél órán keresztül festenünk kellett. No de nem falat sima fehér festékkel, hanem képeket a field studies tanterem díszítésére. Különböző témák voltak megadva, én gyorsan lecsaptam a "növény és a talaj"-ra valamint a "folyók"-ra. Összesen négyen kaptuk ezt az embert próbáló munkát, beültünk a terembe, inspirálódtunk a netről, kapcsoltunk egy kis zenét is, majd beindult a móka munka. Egyszer bejött az egyik főnök ellenő barátkozni velünk, ő mondta, hogy úgy nézünk ki, mintha a napköziben lennénk. :-) Tényleg volt egy ilyen fílingje a dolognak, főleg amikor belegondoltam, hogy mikor festettem utoljára. 
Íme a kép a napköziből:

És ez meg már az összes mai alkotás. Próbáljuk kitalálni, melyik két mű az enyém!

Természetesen alá is írtam a festményeimet, így most már örökre itt marad egy darab belőlem. Egyébként is, egyre inkább úgy érzem.

Őszülés

Valamelyik napos délelőttön álltam a quadpálya mellett, épp egy ügyes gyerek volt a gépen, akire nem kellett túlzottan odafigyelni, szóval egyszer csak azt vettem észre, hogy ősz lett. Ezt nyilván nem a hőmérsékletből szűrtem le, mert az kb. 1 hónapot leszámítva végig megfelelt az otthoni ősznek, hanem abból, hogy szállingóztak a levelek. Na, gondoltam, lehet majd megint site work keretében falevelet gereblyézni, mint a szezon elején, hurrá.

Egyébként azért ért ez a jelenség meglepetésként, mert a "színesedő falevelek" fedőnevű fázis kimaradt! Körülnéztem egy kicsit jobban - mert a gyerek továbbra is ügyeske volt, meg úgyis volt még neki két köre -, és minden zöld volt körülöttem, az éppen leeső leveleket kivéve, mert azok olyan barnásak. És azóta is figyelek, hátha látnék sárga, neadjisten vörös darabokat a fákon, de teljesen reménytelennek tűnik itt, a szigeten.  Mindig mondtam, furcsák ezek az angolok. Az angol falevelek is.

A hajszínemmel meg az a helyzet, hogy mostanában mintha megállt volna a korábban némi aggodalomra is okot adó  :-) őszülésem, viszont helyette szőkülök. Roppant érdekes, két darab szőkés tincsem lett. A keletkezésének módját nem értem, mert elvileg kiszívhatta volna a nap, de egyrészt általában sisak alatt volt a hajam, másrészt meg ugye mi az, hogy napsütés, hehe. Szóval rejtélyes ez is. És annyi mindenen kell még gondolkodnom...! ;-)

Jóságok

Szóval az a helyzet, hogy egy csomó kis/nagy jó dolog dobja fel mostanában a napjaimat.

Például most, hogy beindult az iskolaév, megint van sok munka, nem csak b*sszuk a rezet semmittevéssel telnek napjaink. A nyári táborozókkal ellentétben megint vannak oktatási/nevelési célok, és ez ennek az élménypedagógiának a csodája, amikor ezek megvalósulnak. Mert hát oké, hogy nyáron a having fun volt a fő cél, dehát az mégiscsak olyan snassz... Bezzeg amikor csapatot építünk meg önbizalmat fejlesztünk, na _az_ valami. :-) Tegnap például volt két olyan jó kis catwalk-om, hogy a gyerekek és a tanárok is megnyalhatták utána az ujjukat. :-)

Aztán az is van, hogy már csak kb. 7 hét van hátra, aztán megyek haza. Kettős érzés ez, mert azért már nagyon várom ám, és számolom a napokat vissza, mégis sok "apróság" van, ami hiányozni fog. Nagyon szeretem például, ahogy itt az emberek egymásra mosolyognak az utcán, hogy barátságosak a boltban az eladók és az egészségügyben dolgozók is, hogy hagyománya van pozitív visszajelzést adni egymásnak a munkában akár napi gyakorisággal is, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a továbbképzésre, hogy az úton türelmesek a vezetők egymással és a biciklisekkel szemben is, hogy bárkitől bátran információt lehet kérni az utcán, hogy lezáratlanul kint lehet hagyni a biciklit a bolt előtt, és egyéb tárgyak sem nagyon tűnnek el. Azt nem tudom, hogy ez egész Angliára jellemző-e, mindenesetre a szigeten ez van, és ettől olyan jó békességes a hangulatom.

Ma volt az első olyan reggel, amikor már csípős hideg volt, ennek ellenére mostanában valahogy tavasz-érzésem van. Talán a 7 hétnyi várakozástól, talán attól, hogy kezdek bekerülni egy olyan társaságba itt a cégen belül, akivel...ööö...akikkel nagyon jól érzem magam. A lényeg az, hogy vigyorgás van ezerrel. Meg no worries. :-)

Keep calm and carry on

Tegnap volt pont fél éve, hogy megérkeztem a szigetre. Ennek örömére gondoltam, írok már egy kis helyzetjelentést, mielőtt a legutóbbi blogbejegyzés féléves évfordulójára sor kerülne.

Most, hogy otthon elkezdődött a hajtás, nálunk lecsengőben van a szezon. A múlt héten elment az utolsó adag Indies is, aminek azért a legtöbben valahol mélyen örültünk. Elmentek a családok is, amit viszont én nagyon sajnálok, mert jófejek voltak, pl. örültek mindennek meg megköszönték a munkánkat, szóval én nagyon szerettem velük dolgozni. Az utóbbi két hétben elkezdtük a lazítást, most például annyira nincs vendég, hogy épp kényszerszabadságra küldtek két napra. Végre az időjárás is észbe kapott, nyár van, nyár - itteni mértékkel, persze. Szóval kirándulgatok, vendégeket fogadok :) , strandon heverészek, szakdolgo, emlékeket gyűjtök, töprengek az elmúlt fél éven és azon, hogy hogy vagyok én itt és hol leszek jövő ilyenkor. És közben hálás vagyok minden nehé kihívásért is, amit leküzdöttem.

Mondjuk főleg az elején volt sok ebből, aztán egyszer csak észrevettem, hogy valahogy úgyis mindent megoldok. Onnantól meg sokkal egyszerűbb lett minden. Elindítottam a saját challenge of the week projektemet, melynek keretében hetente legalább egyszer jól ki kell lépnem a komfort zónámból. Néha keresnem kellett a kihívást, néha adja az élet, ugye :-) . 

Valahol a nagy szigeten, úton az újabb kihívások felé...

Mint például a legutóbbit is. Ugyanis vendégmunkára küldtek néhány pajtásommal a cég Windmill Hill nevű bázisára, ahol kiderült, hogy ők egy teljesen más rendszerben dolgoznak, mint mi itt. Más az időbeosztás, és másképpen kell felkészülni az egyes tevékenységekre is. Egy fél napunk volt megtanulni mindent, hát nem mondhatom, hogy mindig teljesen képben voltam. :-)  És ha már kép: ezen a képen kb. a közepénél látható két kis faház, na arrafelé töltöttem időm nagy részét, magaskötelezéssel. 

Tapasztalatnak jó volt, de azért mindannyian örültünk, amikor a három nap után hazatértünk.

(Áh, igazából azt hiszem, nem is ezekről akartam írni eredetileg...)

OMG...

...véletlenül felmásztam a mászófal tetejére, életemben először, ez történt tegnap.

Úgy kezdődött, hogy az órarendemben site work szerepelt délután, ami bármilyen munkát jelenthet a tüzifagyűjtéstől a quadpálya-építésen át a nyílvesszőhegyek visszaforrasztásáig. Namost tegnap level 2 body-nak kellett beállnom. Ha valaki így elsőre nem értené, arról van szó, hogy a magasköteles foglalkozásoknak van egy 2. szintje, amire az utóbbi héten kiképeztek 4-5 embert, és ők most vizsgáztak. Ahhoz pedig, hogy be tudják mutatni, hogyan kell a foglalkozásokat vezetni, kell egy pár kispajtás, aki a gyerekeket játssza. Na, egy ilyennek osztottak be engem. Mondjuk rákérdeztem, hogy teljesen biztosan így gondolják-e, de mondták, hogy ne sz*rjak be aggódjak, nem kell feltétlenül másznom, lehet csak biztosítanom is. Jóvan, az menni fog, gondoltam, és végülis féltávig akár még fel is mehetek, ha mégis úgy alakulna.

Ott került a porszem a gépezetbe, hogy a vizsgáztató  - aki egy külsős ember, - nem tudott a magassághoz való hozzáállásomról. Akkor küldött fel engem, amikor a mentési módokat kellett bemutatniuk a vizsgázóknak, na ez pont jó lesz, mondtam magamnak, mert majd a felénél úgy kell tennem, értitek, mintha elakadnék, és akkor majd jön a hős vizsgázó és megment. 

Szóval másztam és másztam. A negyedénél már nem volt annyira kellemes érzés, pislogtam is lefelé, hogy mikor állítanak már meg. Aztán féltávnál rá is kérdeztem, hogy most már  elakadhatnék-e végre, de mondta a faszi, hogy nem, mert egy ennél sokkal jobb vészhelyzetet talált ki a vizsgázónak. Há'mondom magamban, remek, most még nagyon ellenkezni sem lehet, a többiek meg, akik ismernek már, csendben vigyorogtak szorult helyzetemen. Néztem hosszasan felfelé a leküzdhetetlennek tűnő 3 méterre, és megszületett a terv: még két fogásnyit mászok, szigorúan lassan és óvatosan, és utána már _biztosan_ meg kell majd állnom. 

De nem. Hanem ott álltam majdnem a tetejénél, kerestem a fogást, és a nép odalent buzdított, hogy még egy lépést másszak, és már ott is vagyok. És akkor eszembe jutott, hogy végülis ez az egész a bizalomról szól. A bizalom meg döntés kérdése. Tehát úgy döntöttem, hogy rábízom magam a kötélre, és elengedem a falat arra az időre, amíg a lábaimmal feltolom magam olyan magasságig, ahol megint van jó fogás. És pontosan ez történt. 

Ott voltam a fal tetején. És a tömeg őrjöngött és éljenzett továbbra is vigyorgott odalent, én meg már odafent, csak azt nem értettem baromira, hogy hogy lesz ebből mentéshelyzet, ha már felértem.

Na, gyorsan kiderült, az volt a feltételezett vészhelyzet, hogy amikor elkezdenek leengedni, beakad a nadrágom zsinórja az egyik résbe, azt' ezért nem tudok lejönni. Ilyenkor az a mentés módja, hogy a szomszédos kötélen felküldenek egy instruktort, az meg megoldja a helyzetet. Nekem meg nyilván meg kellett várnom őt. Ott fent, a fal tetején. Ahol félek a magasságtól. Vagy talán már nem is annyira.

Legyőztem magamat. Csak úgy, mindenféle rákészülés nélkül.

Mindig csak a munka...

No, a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt jó sok idő, meg is változott egy csomó minden. 

Például - ha már az esti programokról volt szó legutóbb, akkor most azzal is kezdem, - lett egy új fajta evening ent, ami jelenleg nagyjából az egyetlen, aminek igazán örülök, ha meglátom az órarendben. Ez pedig az úgynevezett ghost walk, és abból áll, hogy elkísérjük az ifjakat a kb. 1 km-re levő, elhagyatott(nak tűnő) ifjúsági házba, majd ott mindenféle szörnyűségekkel ijesztgetjük őket. Van például (mű)véres ruhás, (mű)késes hentes, füstös zuhanyzóból előbújó figura, kényszerzubbonyos Hannibal Lecter álarcos, játékbabát lefejező "őrült kislány" és bohóc. (Nem értem én ezt a bohócfélelmet, amit már máskor is tapasztaltam, dehát ezek az angolok, ezek egy furcsa népség, nem tudom, mondtam-e már.) Az én szerepem pedig általában az, hogy fekete ruhába öltözve, csúnya női arcos maszkban várom az áldozatokat egy szobában, próbálok levegőhöz jutni a maszk alatt. És amikor közelednek, lassan rájuk nyitom az ajtót és kiabálok és/vagy sikítok nekik valamit. Általában magyarul, így sokminden belefér. Például volt, hogy a napi menüt hallgathatták meg.Már amelyik nem rohant el.

Hát ez így leírva nem jön át, úgy érzem, de ott még van hozzá remek jó félelmetes zene, némi gyereksírás, stroboszkóp - igazából mi sem szeretünk egyedül maradni magunkkal. :-)

Ezt a ghost walk-ot a vendégek egy speciális csoportjának találták ki. Ők az indies 13-16 névre hallgatnak. Már amikor csoportban vannak, mert egyébként van saját nevük is. Szóval valamikor július végén véget ért az iskolaév, és a következő év kezdetéig nem osztályok jönnek, hanem egyéni, individual pajtások. Három korcsoportban vesznek részt a programokban, 7-10 évesek, 10-13 évesek és 13-16 évesek. A foglalkozásokon nincs velük csoportvezető, ezért néha nagyobb a kihívás. Eddigi tapasztalataim alapján a 13-16-osok vagányak,  a 10-13-asok szeretnek verekedni és követ dobálni, a 7-10-esek meg kicsit bambák és egyben nagyon cukik is. :-)

Aztán még az is nagy változás, hogy gyakorlott magasköteles foglalkozásvezető lettem, az utóbbi egy hónapban alig volt nap, amikor ne lett volna climbing, trapeze, de leginkább catwalk az órarendemben. Onnan tudom, hogy mások szerint is javul a teljesítményem, mert egyrészt itt elég gyakran adnak visszajelzést az ember munkájáról, másrészt meg a falmászást párban szoktuk vezetni, egy gyakorlott meg egy kevésbé gyakorlott, és jövő hétre már egy abszolút újonccal vagyok beosztva. Hát mi ez, ha nem kárrier, kérem!

Július közepén elvileg véget ért a csúcsidőszak, a korábbi 6-700 vendég helyett először csak 300, most már csak 1-200 van. Ezt a munkámban eddig sajnos még kevésbé éreztem, mert kevés az olyan sokoldalúan képzett ember, mint én... :) Na jó, igazából az számít, hogy a quadozásra és a köteles órákra kevesen vagyunk, szóval mindig volt tennivaló. Legutóbb 12 napot dolgoztam szabadnap nélkül, most végre kaptam kettőt. De már látom az alagút végét, jövő héten már lesz vagy három no work nevezetű órám nekem is, meg lesz nature trail képzés is, ami nem tudom, mi, de biztos jó.

Kell is a lazítás, a hajtás eléggé megviselte a magasköteles bandát, mindenkinek fáj legalább egy testrésze. Nekem jelenleg az ujjaim. Egyrészt a kötél kidörzsöli a bőrt, ha nem figyel az ember, másrészt az ízületeimmel is van valami, hát reméljük, hogy javul majd. A talpam is fáj, de az mondjuk már régebben. Ma egész nap csak döglöttem pihentem itthon, pedig különben sajnálok minden nem kirándulással töltött szabadnapot.

Valamelyik éjjel végre a tengerről álmodtam. Korábban féltem attól, hogy amikor már nem leszek itt, nem fogok emlékezni, milyen szépségeket láttam. De most megnyugodtam, mert majd álmodok máskor is. 

Csoda az ebédlőben

Nagyon friss az élmény, és ezt most feltétlenül meg kell osztanom. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy délután volt 4-5 órányi heavy rain, no de ebben tényleg nem túloznak az angolok, a vízálló cuccok ellenére szó szerint minden ruhám vizes lett a végére. Gondolom, ez már a helyieknek is sok volt, ezért az  én kültéri esti szórakoztató programomat, ami a scav hunt lett volna, lecserélték kóruspróbára. Wattafakk, mondom magamban, persze azért örültem nagyon, csak hát nem tudtam, hogy mit kellene ott nekem csinálnom. 

Hamarosan kiderült: két iskolányi gyereknek kellett biztosítani helyet a nótázáshoz. A két iskola nem ismerte egymást korábban, de valahogy kiderült, hogy ugyanazt a darabot, a Bugsy Malone címűt fogják hamarosan előadni. Szóval egy kis tapasztalatcserére gyűltek össze az ebédlőben. És akkor egyszer csak  elkezdtek énekelni, és megtörtént a csoda: tisztára olyan volt, mint azokban az amerikai filmekben, ahol ilyen musicaleket próbálnak. A korábban kis rosszcsontnak tűnő bármilyen színű :) kölkök teljesen megváltoztak, vagányan eljátszották a szerepeiket, mindent beleadtak, és remekül szólt az egész. Látszott rajtuk, hogy élvezik, nem csak egyhelyben álltak, hanem vagy volt koreográfia is, vagy csak úgy maguktól mozogtak. És ha még ez sem lett volna elég, az egyik iskola Wales-ből érkezett, ők a dalaik egy részét az ő saját nyelvükön énekelték. Még dalpárbajok is voltak. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg van ilyen. Amikor véget ért az egész, minden jelenlevő PGL dolgozó csak annyit mondott: wow, that was the best evening ent ever.

Tehát a törődésről...

...elsőként annyit írnék, hogy visszaérkezésem után meglepően sokan érdeklődtek arról, hogy hol a pi voltam és milyen volt nekem ott. Ez roppant jólesett, főleg, amikor olyanok kérdezték, akikről azt hittem, nem is nagyon vettek észre eddig. Meg amikor olyanok faggattak, akikkel kölcsönösen bírjuk egymást. Szóval, hogy ők is velem örüljenek, meséltem nekik a 32 fokról, és emlékeztettem őket, hogy milyen is a napsütés.

És hogy a főnökök törődését is érezzem, kaptam egy "remek" órarendet is a visszaérkezésem utáni nappal kezdve. Valahogy így nézett ki:

Csütörtök: trap2 - trap2 - q1 - q1 -- DIS - D (türelem, mindjárt kifejtem, mit jelentenek ezek)

Péntek: cw1 - cw1 - GA - cw2 -- Q1

Szombat: iscl1 - aero1 - cw1 - cw1 -- Q1

Vasárnap: trap1 - trap1 - iscl1 - iscl1

Hétfő: szabadnap, jeee!

Kedd: mx - mx - hike - hike -- AMB

Szerda: q3 - q3 - GA - GA -- BW

Kezdjük az elején! A számok csak azt jelentik, hogy ha több csoport is ugyanolyan tevékenységet végez, akkor melyik csoporttal vagyunk éppen. A kisbetűk a napközbeni foglalkozásokat jelzik, a nagybetűk pedig az esti szórakoztatós programokat.

Trap = trapeze, itt már írtam róla korábban. Ebből látszik, hogy sok időt nem hagytak akklimatizálódásra, ugye az elutazásom előtti napon volt a magaskötél-vizsga, és a visszatérésem utáni első napon már dobtak is a mélyvízbe. 

Q = quad biking: egy kisebb, autógumikkal körülvett, nagyjából kör alakú pályán egyesével próbálkozhatnak a kispajtások. Az első kör a gyakorlókör, egy helyi nyelven ignition cut-out lanyardnak, magyarul talán gyújtásmegszakító zsinórnak nevezett dróttal kapcsolódok a quadhoz, azt' ha túl gyorsan megy a gyerek, úgy leállítom a  motort, hogy csak pislog (nem a motor, a gyerek). Én a szigorúbbak közé tartozom ebben, nem hagyom, hogy száguldjanak, úúútálom az ütközéseket. Az ügyesek mehetnek még két kört egyedül, a bénábbakkal megyek én is. Az előkészületek a quad ellenőrzéséből állnak (benzin- és olajszint, keréknyomás, meg egy pár hasonló, ki hitte volna egy éve, hogy ilyenekkel fogok foglalkozni... :) ), és el kell vinni a járművet a garázsból az adott pályára. Az elején - természetesen - ettől is be voltam tojva, de mára már rutinszerűen megy.

DIS = disco, az egyik kedvenc esti programom, igazából csak annyit kell csinálni, hogy az ajtóban állva nem szabad kiengedni a kölköket.

D = ööö... mindenki "kedvence"! Nem tudom, szó szerint mit jelent, viszont este negyed 10-től negyed 11-ig tart, és körbe-körbe járkálunk a táborban, hátha valamelyik vendégnek szüksége van valamire, általában nincs. A világ leghaszontalanabb dolga, általában hetente egyszer lehet ilyet nyerni.

CW = catwalk, volt már szó erről is.

GA = groupie assist: új csoportok érkezésekor a csoportvezetőknek kell segíteni, például a tűzjelzőket leellenőrízni. Ezen kívül, amíg a csoportvezető a tanárokkal megbeszéli a fontos dolgokat, addig körbe kell vezetni a gyerekeket a táborban, el kell mondani, mi hol van, hogyan lehet kulturáltan használni az ebédlőt, mire jó a recepció, mit kell csinálni, ha tűz van, meg ilyenek. Ilyenkor szívatjuk a kölköket azzal, hogy az ivókutak egyikéből limonádé folyik, de nem lehet tudni, melyikből, mert óránként változik. Mindegyik elhiszi, még napokkal később is próbálgatják, melyik lehet az. :-) 

iscl = inside climbing, egyszerű benti falmászás, mindig egy másik kollégával tartjuk közösen, hogy minden gyerek legalább kétszer mászhasson. 

aero = aeroball, erről meg itt írtam. Semmi előkészületet nem igényel, egyébként is könnyű.

mx = the matrix, a legjobb, komolyan. Más PGL központban nincs ilyen, meg talán sehol máshol sem. Az a helyzet, hogy minden résztvevőnek esküt kell tennie a végén, hogy nem beszél róla, de annyit talán elárulhatok, hogy benti tevékenység, több szobából áll, és mindig nagy sikere van mindnek. Majd egyszer azért titokban lefotózom. Már vagy 30-szor végigmentem rajta különféle csoportokkal, de még mindig lenyűgöz, hogy mennyire jól ki van találva az egész. Awesome, ezt mondják itt az ilyesmire.

hike = hike, ki hitte volna. Túrázást jelent, egyébként az egyik legunalmasabb dolog, csak hogy meglegyen a kontraszt. Egy meghatározott útvonalon megyünk, ami szerintem túl hosszú, a végén már mindig kínlódnak a kölkök. Én is. Szerencsére eddig csak kétszer kaptam ezt.

AMB = ambush, csoportos bújócskázás. Jó csoporttal elég élvezetes, de általában az van, hogy vagy nem tudnak együtt maradni, vagy nem maradnak csendben az elrejtőzés után, aztán meg csodálkoznak, ha megtalálja őket a másik csapat.

BW = beach walk, jó kis laza séta a tengerpartra. Ott először az Isle of Wight blue fedőnevű türkizkék kavicsokat keresgéljük, amik állítólag nagyon értékesek, de lehet, hogy ez is kamu, még nem mertem rákérdezni. :-)  Azért szépek. Aztán homokvárépítés a következő program a gyerekeknek, mi meg akár napozhatunk is. Végül még egy kis kötélhúzás is belefér, mielőtt visszasétálnánk. A mellékelt képen épp egy ilyen foglalkozás eleje látható, a kukásmellényesek a programtartó kollégák.

A magasköteles dolgokról (trap, cw, iscl) azt érdemes még tudni, hogy abból a szempontból nagy szívás mind, hogy (nekem még) hosszú előkészületet igényelnek. Először is fel kell húzni a biztosítóköteleket a segédmadzagok (úgymint tracers) segítségével, majd meg kell kötni egy csomó csomót és elhelyezni a karabinereket a megfelelő helyekre. Aztán még ki kell teríteni a beülőket egy adott formában, végül a létrát is fel kell állítani, ki kell kötni. Ez utóbbi különösen nagy öröm nekem, mindig majdnem leszédülök, amikor a létra tetejét kötözöm. :-) És aztán az ebédszünetben és/vagy a nap végén mindent visszarendezünk, az sem ötperces munka.

Szóval ezzel az ötször 12 órás, és egyszer 9 órás munkanappal kedveskedtek nekem, amikor visszajöttem. Érzem a bizalmat. :-)  Kemény hét volt mindenkinek, de most már talán kevesebb vendég és több szabadidőnk lesz.

A napos oldal

Több, mint két hete írtam utoljára, viszont remek mentségeim vannak a hosszú kihagyásra.

Először is, valamelyik esős szabadnapomon betévedtem a Staff room könyvespolcos részébe, ahol a teljes polcnyi választékból kezembe akadt a négyszáz oldalas A Thousand Splendid Suns című mű. Két afgán nő története a '70-es évektől napjainkig, gondoltam, adok neki egy esélyt. És az első fejezet után úgy maradtam, belefeledkezve.

Azért a repülőre nem mertem magammal vinni, nehogy gyanús alaknak nyilvánítsanak miatta. :-)

 

Aztán meg volt egy olyan is, hogy hazamentem. Már áprilisban lefoglaltam a jegyeket, és a nehéz pillanatokban számoltam vissza a heteket, Checkpoint One, mondhatni. Az utolsó napok már igen lassan teltek, de végül csak elérkezett az a keddi nap, amikor reggel 4-kor már kidobott az ágy, 6-kor a kompon ültem, 7-kor a Portsmouth-London buszjáraton, 12-kor a London-Stansted minibuszon, és este 6-kor a Budapest felé tartó Ryanair repülőn. Akkor azért már kókadoztam egy kicsit, de rögtön felélénkültem, amikor leszállás után megcsapott a 20 fokos _meleg_. 

És aztán csak egyre jobb lett.

A következő napokban váratlanul találkoztam ismerősökkel, barátokkal, mármint nekik váratlanul, részemről alaposan meg volt már ez tervezve. :) Jó volt látni a meglepett arcokat, beszélgetni egy kicsit, még ha ezek a beszélgetések nem is voltak azért teljesen ugyanolyanok, mint régen. És azóta sem tudok rájönni, hogy mi volt más, és hogy ez jó-e vagy sem. 

És bejártam a várost, és begyűjtöttem még több napsugarat és meleg(ség)et, és aztán bejártam egy másik várost is, ahol ugyanez történt.  Remek volt. Viszont azt a két kérdést, amire a leginkább számítottam, senki sem tette fel.

Eltelt az egy hét, és az utolsó napokban nem is nagyon akartam visszatérni, de azon a reggelen hajnalban mégis csak bekapcsoltam a robotpilótát, és tettem, amit tenni kellett, reggel 9-kor már megint Angliában találtam magam. És azt vettem észre, hogy ez az érkezés sokkal jobb volt, mint az első, még februárban. Csak a visszaérkezésem óta érzem azt, hogy ez (is) egy kellemesen ismerős hely, eddig mindig volt benne valami kicsit ijesztő, távoli. 

Még egy fél nap utazás után vacsorára vissza is értem az én Kis Kanadámba, ahol azóta is érzem a törődést (hajjaj... :) ), de ez már egy másik poszt témája lesz. 

Ismétlés a tudás (jó édes) anyja

Szóval a múltkori, hát mondjuk úgy, majdnem sikeres magaskötél vizsga után a héten megint képződtem. Az első fél napon, ami szerdán volt, rájöhettem, hogy egész jól emlékszem a technikai részletekre. A második napon, ami meg pont ma volt, a sok gyakorlás mellett még kicsit finomítottuk a safety talk, belay talk és climbing talk részleteit, most már nagyjából rendben kell lennie mindennek. 

Egyébként életem legmókásabb trainingjén vagyok túl, az a srác tartotta, aki   eléggé tetsz ööö... no de hagyjuk az álmodozást, a lényeg az, hogy egész nap vigyorogtam. Valószínűleg azért kellett legutóbb elhasalnom, hogy ezt most átélhessem. :-D

Ma este valami barbeque lesz, mert megint esik az eső, és ilyenkor szoktak barbizni a helyiek. És azért is, mert kids free esténk lesz, bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségek fognak történni az éjszaka folyamán... És aztán holnap két nagy kihívás is vár rám: délelőtt el kell csípnem egy időintervallumot, amikor az egyik mosógép szabad (mióta még 30 kolléga - úgyis mint newbies érkezett hozzánk, nem olyan egyszerű ez). És délután magaskötél vizsga, megint, drukkoljon mindkettőhöz, aki úgy gondolja.

The Needles XC Half Marathon, 2012. május 27.

Az XC az cross-country-t jelent, erre kb. a verseny előtti napon jöttem rá.

Túl sok információm nem volt az eseményről, kb. annyit tudtam, hogy a frissítőpontok 4,6 , 8,5 és 11,5 mérföldnél lesznek, valamint láttam egy szintmetszetet, vagy mi a neve az ilyesminek egy nem hivatalos oldalon. Ja és persze a legfontosabb: adnak érmet a végén! Nagyjából ez volt az, ami eldöntötte, hogy benevezzek-e. 

A terv viszonylag egyszerű volt, és a szintmetszet alapján született. Az első 10 km viszonylag sík, 10-15-ig kemény emelkedő, aztán már csak lefelé. Tehát: az eleje menni fog, mert az idei edzéseim alapján 11,5 km-re vagyok hitelesítve. Az emelkedőt semmilyen körülmények között nem bírom, tehát ott majd erősen belesétálok, 15-től meg csak begurulok a célba, így volt ez kitalálva.

Az eseményt megelőző héten telt házzal üzemeltünk, három esti programom is volt, sokat nem értem rá aggódni a táv hosszán, a verseny napján meg úgy ki volt centizve a közlekedés, hogy akkor meg legfeljebb azon aggódhattam volna, hogy odaérek-e. De azt vettem észre, hogy ez a sziget nem kifejezetten az a hely, ahol  sokat stresszeli magát az ember. Szóval ment is minden rendben, utazás, rajtszámfelvétel, átöltözés, időjárásjelentés megtekintése (induláskor 27 fok, hoppá) satöbbi, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elindultunk.

Az elején egy mezőn vágtunk át, próbáltam direkt nem elfutni az elejét, csak arra vigyáztam, hogy mindig legyen látótávolságban valaki. Egyrészt azért, mert olyan részletes útvonalleírást adtak a nevezés mellé, hogy azt hittem, a tájékozódás is a mi dolgunk lesz, másrészt azért, mert olyan réteken is áthaladunk, ahol szabadon lesznek bizonyos előre meg nem határozott állatok. Nem akartam a vérbirkák áldozatává válni, ez érthető.

Szóval elfoglaltam kényelmes helyemet a mezőny utolsó harmadában, és örömmel nyugtáztam, hogy nagyon nem fognak meglépni előlem, mert mindenféle kapukat is kell nyitni-zárni, és sok helyen túl keskeny volt az út a túlzott száguldáshoz.

Amikor az út minősége engedte, próbáltam nézelődni is, hát szép zöld volt mindenhol. Egyszer láttam lovakat is, konkrétan egy kapu után ott álltak mellettem, egészen közel. Nagy ívben kikerültem őket, ki tudja, vérlovak-e, ugye. Erről az útvonalról egyébként azt érdemes tudni, hogy nagyrészt úgynevezett public pathway-eken haladt, azok meg olyanok, hogy simán magánterületeken is átmehetnek, ezért a sok kapu. Meg a ló.

A kis ösvények után gyorsan (már amennyire, ugye...) el is érkeztünk az első frissítő- és ellenőrzőponthoz, hát víz volt, azt' annyi. Viszont roppant kedves volt a személyzet. 44 perc körül jártam itt, megkíséreltem tempót számolni ebből, de a mérföldes átváltás meghaladta a rendelkezésre álló kognitív kapacitást. Inkább néztem a tájat. Némi lejtő után a tengerparton találtuk magunkat, de konkrétan annyira a tengerparton, hogy a strandolók mellett futottunk a homokban. Mókás volt.

Ezen a ponton már vártam a rettegett emelkedőt, a szinttérkép alapján valami nagy durvaságnak kellett volna következnie. És akkor egyszer csak ott volt egy hosszú lépcső. Értjük, ugye, futóversenyen _lépcső_. Mondjuk amikor futásosat álmodom, akkor abban szokott lépcső lenni, de élőben még nem találkoztam ezzel a megoldással. Mindenesetre tetszett, mert így kevésbé volt ciki gyalogolni (emlékszünk még a tervre, remélhetőleg). Azért a végén volt rendes, futós emelkedő is, kitartóan haladtam előre, mert a versenykiírás szerint megéri a csodálatos látvány a hegy tetején. Hát lófaülét, egy felhő volt ott, amibe belefutottunk, nem panoráma. Viszont nagyon vagányul nézett ki, ahogy ott gomolygott körülöttünk a nagy fehérség. Végülis csodálatos volt, ha úgy vesszük. Ekkor már 1 óra 13 perc körül jártam, épp lehetett volna egy kicsit megunni a futást, de  így a következő fél órát inkább azzal töltöttem, hogy a felhőben futáson vigyorogtam. A felhőben hideg van.

És aztán ahogy közeledtünk a Needles felé, még magasabbra kellett futni. Egy darab Needle-t sem láttam. Vissza kell majd még ide jönni valami garantáltan felhőmentes napon, gondoltam magamban, addig meg majd nézegetem a neten.

A hegytetőn, amikor már tényleg tökön szúrtam volna magam, ha még feljebb kell futni, na akkor egy szép zöld mezőre értünk. És aztán ez volt jó sokáig. Tényleg nagyon sokáig. Ez volt az egyetlen unalmas része a pályának, bár napsütésben valószínűleg azért nem ennyire ingerszegény.
Szóval futottam, futottam, és egyszer csak hopp, hirtelen ott volt mellettem két tehén meg egy bika! Az első gondolatom az volt, hogy "hőőő!", a második meg: "höhö", a harmadikra meg kikerültem őket. (A győztes nem úszta meg ennyivel, ő konkrétan belefutott az egyikbe, mindig is mondtam, nem kell annyira rohanni...)

A következő szakaszon próbáltam feldolgozni ezt a szürreális élményt, és mire ezzel úgy-ahogy megvoltam, már vissza is értünk Freshwaterbe.
A 12. mérföldet jelző táblánál még rendben voltam, de a városban túl sokat kellett még kanyarogni, azt már nem viseltem jól. Az utolsó 300 métert ismét azon a mezőn kellett megtenni, ahonnan indultunk, na ott  nagyon belesétáltam. Nemfutó olvasóimnak írom, hogy az utolsó kilométeren gyalogolni nem menő. Nem is szoktam, de most nem volt más megoldás.

Végül valahogy csak beértem, a tervezett 2 és fél óránál 5 perccel hamarabb. Kaptam érmet, megveregettem a vállamat (óvatosan, mert leégett), majd vízszintesbe helyeztem magam a célterületen.

Remek kis rendezvény volt, az eddigi legmeghökkentőbb és legszebb félmaratonom.

Süt a Nap, nehogy szomorú légy...

A betyárját, ma meleg volt! De nem az a meleg, amitől az angolok már kidőlnek, én meg még mindig pulóverben nyomom, hanem igazi meleg, nekem is rövidujjús.  Még a fűtést is kikapcsoltam. Pedig még csak tegnap volt először tavaszillat a levegőben. Durva. Mondjuk szerintem ezzel a 26 fokkal nagyjából el is értük a hőmérsékleti maximumot erre az évre.