Más világok

Ott hagytam abba legutóbb, hogy egy remek könyvet olvastam el éppen. Na ez azóta úgy módosult, hogy mindjárt végzek a másodikkal is, de nem kell parázni, további 4-5 vár még a sorsára. Tavaly igyekeztem visszafogni magam könyvvásárlás-ügyileg, merthogy hogy fogom majd hazavinni őket, így az egész év alatt vettem talán kettőt. Idén úgy gondoltam, nem foglalkozom a szállítással, elvégre nem lehet állandóan ideiglenesen lenni valahol. 

Szóval a könyvek. Úgy kezdődött, hogy valahová kirándultam, és ha itt, a szigeten kirándul az ember, akkor tömegközlekedésileg nagy valószínűséggel érintenie kell vagy Newport vagy Ryde város buszállomását. Én pont nyugatra mentem, ezért Newport volt az átszállóhely. Történetünk szempontjából annyit érdemes tudni, hogy a könyvtár a buszállomás mellett található (csakúgy, mint a Sportsdirect, a Morrison's élelmiszerbolt vagy a McDonald's; vannak még ruhaboltok is, de az angol divat kb. egy szinten áll az angol építészettel, mindkettőt csak kivételes esetben ajánlanám - no de ez nem is fontos jelenleg, csak azért írtam, hogy legyen valami elképzelése az olvasónak a helyszínről). Az egyik kedvenc helyem Newportban a könyvtár, de épp nem akartam bemenni, csakhogy megláttam a táblát, hogy kiárusítás. Ennek nyilván lehetetlen ellenállni. 

Bent 40 pennyért árultak egy csomó könyvet, köztük azt a különlegességet is, amire végül én csaptam le. Donna Williams Nobody Nowhere című művéről van szó, magyarul ezt  Léttelenülre sikerült lefordítani. Egy magasan funkcionáló autista nő önéletrajza ez, pontosabban arról szól, hogy életének első 25 évében hogyan észlelte a környezetét, és hogyan próbálta megérteni önmagát és az ő szempontjából nagyon furcsa külvilágot addig, amíg rá nem jött, hogy mi van vele, és később hivatalosan is meg nem kapta az autizmus diagnózist. Az önéletrajzi részekben nagyon kemény dolgokat is leír, de ami engem megfogott, az az, hogy mennyire elképzelhetetlenül más az ő világa kognitív szinten. Mindenkinek ajánlom, de aki meg kapcsolatban van autizmussal élő gyerek(ek)kel, azoknak meg főleg. Van a könyvnek folytatása is, a Somebody Somewhere: Breaking Free from the World of Autism, próbálom majd azt is beszerezni. 

A második jó könyv az amazontól jött, ezzel már tavaly is nagyon szemeztem, de nem szabad halmozni az élvezeteket, egy évre egy Khaled Hosseini könyv jár. De az jár. Szóval amint megérkeztem, megrendeltem a legújabbat, az And the mountains echoed címűt (magyarul És a hegyek visszhangozzák, ha valaki a libri oldaláról akarná megrendelni, el ne olvassa az értékeléseket, mert valami nagyon okos elspoilerezte a végét, szerencse, hogy csak most kerestem rá). Most sem kellett csalódnom, kellően bonyolult, de azért követhető történet egy eredendően afgán család tagjairól, akik aztán ide-oda vetődnek a világban. Nekem ez is felfoghatatlan, hogy hogy lehet ennyire jól megírni egy sztorit. Dehát nyilván ezért nem én írok regényeket. Jövőre viszont baj lesz: nincs több műve Hosseininek. Lehet, hogy írnom kellene neki egy emailt, hogy gyorsan oldja meg ezt a problémát. Van még néhány hónapja hogy összehozza a következő 4-500 oldalt.

Magasban

Előre mondom, nem történt semmi különleges, most csak update-elem az előzőekben már tárgyaltakat.

Kezdjük például a szomszéddal és a füldugókkal. Megérkezett a 11 különböző párat tartalmazó csomag, de csak az elsőt bontottam még fel. Ugyanis kipróbálás közben rá kellett jönnöm, hogy bár csökkenti a szomszéd kolléga által kiadott hangokat, viszont a saját légzésemet olyan hangosnak hallottam tőle, hogy annak a nyugodt éjszakának is annyi volt. No nem baj, nálam hamarabb elalszik a srác általában, az első negyven percben leadja a koncertet, aztán csendben van. Ha esetleg mégsem, akkor megpróbálom valamilyen hangeffekttel felébreszteni, és aztán attól van csendben. Szóval azt mondhatom, összességében jobban jártam, mint tavaly, amikor minden este 2-3 ordítósgyilkolós filmet kellett végighallgatnom. A jelenlegi szomszédom igen becsülendő módon fülhallgatóval tévézik, és vígjátékokat néz, mert nagyokat nevet. 

Aztán a kötelek. Legutóbb még nem voltak meg a vizsgák, most meg már igen! Először, egy szombati napon az abseiling-et pipálhattuk ki. A vizsgáztatóval már jól ismerjük egymást, azt hiszem, ő volt az, aki az első évben meghúzott egyszer, de aztán sokkal többször átengedett később. Eredendően új-zélandi a pasas, de egyszer csak vett egy hajót, és azóta évente 10 hónapot hajózgat erre-arra, 2 hónapig meg pénzt keres, többek között ezekkel a vizsgákkal. Ezen szoktam ámuldozni, hogy mennyire mobilisak ezek az angolszász népek, például a tavalyi munkatársaim közül jelenleg élnek Ausztráliában, Olaszországban, Peruban, Namíbiában és Ecuadorban is. És ilyenkor az is eszembe jut, hogy bizonyos szempontból nekem is milyen jó lett volna hamarabb elkezdeni az utazást. 

No de térjünk vissza a kötélvizsgákra. Így két és fél év után a vizsgáztató szinte már emlékezett is a nevemre, én meg szinte értettem is, amit mondott. Mert valami kegyetlen akcentusa van. Azt hiszem :-) , arról beszélgettünk most, hogy mióta vagyok itt, és hogy kezdetben csak a BBC angolra voltam hitelesítve. Pontosabban _én_ erről beszéltem, azt csak remélhetem, hogy ő is. 

Másnap a Ground up level 2 fantázianevű vizsgára került sor, ez magában foglalja az összes olyan köteles tevékenységet, ahol felfelé halad a kedves vendég (innen a ground up kifejezés), és 2 vagy 3  kötelet kell felügyelni, mert 2-3 ember egyszerre mászik (ezért level 2). Na, egy ilyen vizsga a világ legunalmasabb dolga. Hatan vizsgáztunk level 2-re, és volt öt-hat level 1-es versenyző is. Namost mindenkinek le kellett vezetni egy normál mászást meg egy olyat, ahol mentésre volt szükség. Délután fél egykor kezdtünk, negyed háromkor kezdtük unni, és fél ötre végeztünk. De legalább ez is megvan most már. 

A poszt elején hazudtam, nem csak update lesz, hanem újdonságok is. Például: tavaly belekezdtem egy képzésbe, amit igazából illett volna még abban az évben befejeznem, de idő- és motivációhiány lépett fel, így 63%-os elkészültségi szinten rekedtem. Szerencsére! Mert kiderült, hogy a tavalyi képzései vezetőm lelépett, és az a Dzsó került a helyére, akiről korábban volt már itt szó. Na, gondoltam, ebből komoly munka nem sok lesz. Igazam volt, már túl vagyunk az első találkozáson, komolykodás helyett  röhögtünk egy csomót, viszont haladtunk is azért. Többek között kitöltöttem egy angol olvasásértési tesztet. A gép egy rakás szövegből választ random módon, namost nekem egy olyat dobott, melyből kiderül, hogy miért jó idegen nyelveket tanulni. Hát, ööö... Dzsó is mondta, hogy szerinte ez nekem menni fog. :-)  És tényleg, átmentem, most már papírom van arról, hogy tudok angolul olvasni. 

Úú, annyi mindenről írhatnék még, például hogy milyen remek könyvet olvastam el (angolul, most, hogy már papírom van róla) de egy kicsit elszaladt velem a billentyűzet, legyen mára ennyi elég. Összességében a hosszú téli punnyadás után olyan most itt, mintha szárnyakat kaptam volna, így ni:

Micsoda kezdetek

Ma volt az első szabadnapom ebben az évben, ennek örömére össze is foglalnám, mi történt eddig.

Múlt pénteken, miután megérkeztem és kölcsönösen örültünk egymásnak a régiekkel, valamint kedélyesen elcsevegtünk néhány új emberrel is, megtudtam, hogy a régi jó szobámat már odaadták másnak. Állítólag azért, mert elvesztették azt a lapot, amire tavaly mindenki felírta, hogy melyik szobában szeretne lakni. Na nem baj, azért még ugyanabban a "negyedben" kaptam helyet, csak a másik oldalon. Most ezt látom, ha kilépek az ajtón:

A memóriában erősek emlékezhetnek is rá, hogy Montreálnak hívják a negyedet, és csak itt vannak egyszemélyes(nek tűnő) szobák. Viszont amit most kiutaltak nekem, az pont a zuhanyzó mellett található, ami ilyen papírvékony falak mellett akusztikailag nem a legnyerőbb. Tehát el is cseréltem a szobát egy velem egyszerre érkezett pajtással, becuccoltam, élveztem az új szagot, szóval nagy volt az öröm!

 Egészen éjfélig. Akkor kezdett el horkolni. A szomszédom. Vagy hát ilyen falak mellett úgy is mondhatjuk, a szobatársam. De valami irtózatosan hangosan. Miután magamhoz tértem a nagy ijedtség után, feltűntek szemem előtt a majd sorozatosan ébren töltendő éjszakák, és hogy majd milyen rossz hangulatom lesz az álmosságtól, és hogy akkor talán érdemes lenne már rögtön másnap hazamenni. És röviddel azután, hogy idáig értem a gondolatmenetben, abbahagyta a srác a horkolást. Azóta elég jó éjszakáink voltak, 10-15 perces műsorokat nyom csak, azt meg némi fülhallgatós zenével ki lehet bírni. A Pink Floyd "Momentary lapse of reason" című albumát szoktam ilyen célra használni, de még sosem értem ébren a végére. Ez - annak fényében, hogy otthon rendszeresen akár másfél-két órát is forgolódtam, mire elaludtam - kifejezetten örvendetes. 

Azért a biztonság kedvéért rendeltem füldugókat. Természetesen hosszas tájékozódás után, mert ha egyszer például beteg lesz a szomszéd és egész estéssé válik a műsor, akkor kegyetlen idők jönnek majd, amire alaposan fel kell készülni. Szóval gugli, amazon.com vásárlói visszajelzések, minden, ami kell, el is ment vele két óra az életemből. De végül ráakadtam a tökéletes megoldásra: 11 párból álló válogatás a legnépszerűbb füldugómárkákból, csak 2,5 fontért! Mára meg is érkezett a csomag, ki lehet próbálni, melyik jön be a legjobban.  

Azt azért hozzá kell tennem, hogy azóta megismertem a szomszédot (mármint látványra is, mert a napirendjét a hangok alapján már tudom), viszonylag jófejnek tűnik, könnyebben alakítható :-) , mint a tavalyi, például a reggeli és esti hangos rádiózásról már le is szoktattam. Biztos ő is örül, hogy én lettem a szomszédja...

Szombaton kezdődött a munka. Az első délelőtt ilyen induction-nek nevezett eligazítás volt, elmondták például, hogy mi változott (nagyjából minden, pl. ledöntötték a magasabb mászófalat, amit a magaskötél vizsgáig hál'istennek nem is építenek újra), milyen esetekben szabad a vendégeket megérinteni, nehéz tárgyak szállításakor egyenes háttal kell mozogni és meg kell tervezni előre az útvonalat, és ajánlatos naponta zuhanyozni és fogat mosni. Hát, öö, igen.

Aztán sorban jöttek a tréningek, de ezek nekünk, akik most 14-én érkeztünk, már csak ilyen emlékeztető tréningek, mert az előző évben tartottunk már ilyen foglalkozásokat. Íjászat, aeroball, sensory trail, tunnel trail, sárkányhajózás, problémamegoldós játékok, gyorsan lenyomtuk mindet. Idén szerencsére nem kellett vízbe borulnunk a hajóval, csak békésen evezgettünk, így ni:

Azóta volt is már két sárkányhajós foglalkozásom igazi gyerekekkel, remek volt, úgy fújt a szél, hogy a szokásostól eltérően úgy versenyeztünk, hogy a hajók egy-egy hosszú kötéllel ki voltak kötve, nehogy elsodródjunk Portsmouthba. Csak kétszer estem majdnem ki a hajóból.

Belekezdtünk a magaskötelezésbe is, de annak még nem értünk a végére. A magasságfóbiám viszonylag jól tartja magát, de csak le lesz az küzdve egyszer! Addig is nézzétek, milyen ügyesen elvagyok a talajon (a három kötél közül balról az elsőnél láthattok, kék sisakban): 

Munkafronton nagyjából ezek voltak a lényeges események eddig. Ma meg ugye szabadnap, ügyintézéssel és bevásárlással töltöttem. Tervezetem buszos szigetnézést is, de az történt, hogy belealudtam, ami az emeletes busz tetején az első sorban ülve elég nagy genyóság azokkal szemben, akiknek ott már nem jutott hely, hogy valóban nézelődjenek, valljuk be.

Viszont a vásárlás megvolt. Például beszereztem egy új dzsekit. Elég drága volt, szívtam a fogamat rendesen. Végül úgy döntöttem, hogy így két év után talán már alkalmazkodhatnék a helyi éghajlathoz, mert az úgy tűnik, nem fog hozzám, és vehetnék egy _tényleg_ eső- és szélálló darabot. Így is lett. Este ki is próbálhattam, jó cucc, megáll rajta pici gömbök formájában a vízcsepp, ahelyett, hogy beszívná, izgi. :-)

Az első nap, 2014, 2. rész

Ott hagytuk abba legutóbb, hogy a Clapham Junction 9-es vágányánál várakozom, itt ni:

Aztán végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő után megérkezett a vonat. Egyébként pont időben jött, csak az alváshiány miatt érzékeltem olyan soknak a várakozást. A két bazinagy táskával feltartottam néhány percre a forgalmat, de végül sikerült feljutnunk, és helyet is találtunk mindhárman, a táskák és én. 

 

Itt látszik egy részlet a vonatból és az egyik bőröndömből. Ez az, amelyik - bár a mérlegelésnél pont ugyanannyi volt, mint a másik -, valamilyen rejtélyes okból sokkal nehezebbnek érződik, amikor húzni kell. 

Itt a képen a rövid narancssárga kapaszkodó melletti rekesz egy mikrofont rejt, volt ilyen minden kocsiban, így bárhol járt a kalauz, be tudta mondani, hogy mi lesz a következő állomás. Vagy ha késés volt, akkor annak okát és hogy mennyire sajnálkoznak miatta. Egyszer a kaller elment a szomszédos kocsiba intézkedni, és nyitva felejtette a mikrofon ajtaját! Úúú, micsoda lehetőségek, gondoltam, és tényleg kedvem lett volna valamit megosztani az utazóközönséggel, dehát a szememet nem tudtam nyitva tartani, nemhogy még fel is álljak.

Két és fél óra telt el így félig alvó állapotban. Tájból egy darabot nem láttam, amikor rövid időkre kinyitottam a szemeimet, csak a csomagokat ellenőriztem. Mondjuk ki vitt volna el 40 kilót...? Meg itt amúgy sem szokás.

No, délután 3 után kicsivel érkeztem meg a weymouth-i vasútállomásra. Onnan egy 10 perces laza tengerparti sétával eljutottam a szállásig. Weymouth-ról első körben azt érdemes tudni, hogy a 2012-es olimpián itt rendezték a vitorlázós futamokat.

Ilyenkor mindig izgalmas, hogy hogy sikerült választanom, milyen lesz a szoba. Azt kell mondjam, hogy eddig csak egyszer kerültem rossz helyre, persze rögtön az első kinti évem első napján, de ott más gondok is voltak. 

És ami most várt: mivel jelentősen olcsóbb volt a hátsó udvarra néző szoba, otthon nyilván azt foglaltam le. Erre azt mondja a nagyon kedves házinéni, hogy hát most úgysem vagyunk nagyon tele, úgy gondoltuk, odaadjuk a tengerpartra nézőt (ugyanannyiért), ha nem baj. Na jó, legyen, nem bánthatom meg őket. 

Így néz ki. Llllovely. A következő képen pedig már használat közben látható az ágy és az ablak:

A két hupli a kép alsó részén az a lábacskám a takaró alatt. Ugyanis mindig fázik a lábfejem. De így betakarózva azért már elég jól el lehet lenni.  

Az első nap, 2014

Kicsit csalóka a cím, mert nem teljes nap volt, meg a megérkezés után nagyjából semmi sem történt még, node végülis úgyis az a lényeg, hogy megérkeztem. Megint. Bocsánat a spoilerért.

Hajnali 3:26-kor kezdődött. A taxit 3:40-re rendeltem, de sikerült megérkeznie 14 perccel hamarabb, hát nyilván nem voltam még kész. Viszont nem tudtam, hogy számít-e fel várakozási díjat, így inkább rohantam, mint az állat, hát nem esett jól. A sálamat és a meleg sapkámat ennek megfelelően otthon is hagytam. A reptérre 4:05-re értünk ki, közben megtudtam néhány fontos információt a sofőrtől, például hogy az új villamosokat, amik a 3-as vonalon fognak járni, a spanyoloktól vesszük. 

A reptéren két dolgot fogadtam meg gyorsan: 1. lehetőség szerint hétfő reggel inkább nem utazom többet, olyan tömeg volt, és 2. leszakadófélben levő fogóval rendelkező táskával sem. Na mindegy, amint lehetett, leadtam a táskákat, megkérdezték, viszek-e robbanóanyagot, mondtam nem, mondták akkor jó, mehetek a kapukhoz. Így is történt, újabb hosszú sor végén levehettem végre az összes pulóveremet és természetesen a bakancsomat is, mindent ki a zsebemből, majd átsétálás a biztonsági kapu alatt. Hát nem besípolt?? Rögtön állítottak is félre áttapogatni. Sajnáltam kicsit a műveletet végző nénit, mert addigra a hajnali rohanásnak megvolt már a hatása, hát reméljük, tartanak törölközőt ilyen célokra. Na, gondoltam, segítek egy kicsit, és megnézem, hogy nem maradt-e pénz a zsebemben, de amint a zsebemhez nyúltam, olyan szigorúan leállítottak, hogy én is kezdtem megijedni, hogy nem vagyok-e tenorista. Végül persze kiderült, hogy nem. Aztán az utánam következőnél is besípolt, szóval volt dolga a néninek rendesen.

Ezek után már simán mentek a dolgok, betereltek minket egy festői szépségű hangárba, belül az volt kiírva wizzair színű betűkkel, hogy Moscow meg Istanbul, hát jóvan, talán kis kerülővel megyünk. Aztán meglett a londoni sor is. Megállapítottam, hogy helyezkedésben jó vagyok, valahogy mindig a sor első harmadába kerülök. Így el is foglalhattam a gépen a kedvenc helyemet, jobb oldalon, kicsit a szárny mögött (ez azért jó, mert a kilátás mellett azt is gyorsan lehet észlelni, ha kigyullad a szárny. De azt nem tudom, ez miért jó. :-) ), a folyosó mellett. Időben elindultunk és időben megérkeztünk, kétszer volt kicsit rázós a légifolyosó, és másra nem emlékszem, mert elkezdtem bepótolni az éjszaka kihagyott alvást.

A további útvonal London Luton reptér - London Victoria buszállomás - Clapham Junction vasútállomás - Weymouth volt. Ezt onnan tudom, hogy így foglaltam a jegyeket, de - a fenti okból -  sok tájat itt sem láttam. A Victorián már olyan sokszor voltam, hogy a könyökünkön jön ki. Viszont a Clapham Junction, na aaaz már valami! Állítólag London legforgalmasabb vasútállomása, nem egy Rákosrendező. Majdnem megtréfáltuk egymást a lifttel. Merthogy a lépcsőn nem volt kedvem lemenni az aluljáróba (gondoltam én), hát beszálltam a teherliftbe, és a két gomb közül (le és fel) magabiztosan megnyomtam a lefelét. Erre azt mondja a lift, hogy door opening. Na mondom, próbáljuk meg újra, lefelé gomb, door opening megint. Szerencsére, mielőtt valakitől segítséget kértem, bátorkodtam megnyomni a felfelé gombot is, és lássunk csodát, elindultunk a _felüljáró_  irányába. Ja, hogy felfelé vezet az út, úúúgy könnyű. 

Azt hihettük eddig, hogy a Harry Potterben J.K. Rowling mókázott a 9 és 3/4. vágánnyal, de itt a bizonyíték a képen, hogy Angliában nem csak egész számú vágányok vannak, hanem pl. 1/6, 7/9 és 10/11 is. Lehet, hogy a kviddics is igazi sport. 

Ez pont jó lesz zárszónak mára, persze az utazásnak még nincs vége, hiszen még mindig csak a vasútállomáson várakozunk, de lesz folytatás! Legnagyobb valószínűséggel már holnap! 

Utolsók

Most már szinte statisztikailag is jelentős elemszám alapján mondhatom: az indulás előtti napokat nehéz elviselni. Még úgy is, hogy vágytam már vissza (oda), és úgy is, hogy belátható időn belül jövök is vissza (ide).  És mégis, az újdonság izgalma mellett van valami kis meghatározatlan fájdalom ilyenkor. Majd ha egyszer nagyon bátor leszek, belegondolok, hogy mi is ez pontosan és meghatározom.  

Jönnek az utolsók mindenből. 

Utoljára nézem meg mindjárt a Sokkoló függőségeket a Life Networkön, ez azért hiányozni fog. Úgy 3 napig, aztán lesz más program. Utoljára sétáltam a belvárosban, legalább sütött a nap, ilyen sem lesz most sokáig. Az angolok igazán kezdhetnének valamit az időjárásukkal. Befizettem az utolsó csekkeket, nagybevásárlás sem lesz már. Mondjuk vásárolni úgysem szeretek. Azért ma még be kellett mennem egy drogériába, bár tegnap is ott töltöttem egy fél órát, de akkor még nem sikerült döntenem. Ma sem volt egyszerű. De: aranyfényű mokka (vazze! :-) ), az lesz a fejemen!

És több pizzát sem rendelek már. Lehet, hogy mákos gubát még igen!

Tegnap fejeztem be az utolsó, a hetedik könyvet, amit a "téli szünet" alatt olvastam, újba már nem kezdek bele. A könyvek közül négy afrikai orvosokról szólt a gyarmati időkből, volt egy hangulatuk, az biztos. Aztán rákattantam Fehér Klárára. Vele még a Négyen, meg a béka című klasszikus kapcsán ismerkedtem meg, anyukám olvasta fel még az emlékezetes hétfői tévéadásszünetek idején. Most lebuktam, de igen, nemcsak hogy éltem, de még emlékeim is vannak ebből a legendás korszakból! Szóval először a ránk maradt méternyi Fehér Klára kötet közül a Narkózist emeltem le a polcról, majd a jellegzetes retró hangulat úgy magával ragadott, hogy maradtam a szerzőnél, ezúttal Perben, haragban. Jó volt, jó, de harmadjára jött a csúcs, a Hová álljanak a belgák? A cím alapján azt hittem, ez is valami könnyed kis sztori lesz, de végül nagy mélységeket járhattam be képzeletben. A második világháborútól a nyolcvanas évek végéig tartó történet azt mutatja be, hogy egy család hogyan szóródik szét (és marad együtt?) a világban a történelmi események hatására. 

Hogy milyen vándornak lenni, és milyen otthon maradni.

Na, mindenesetre legközelebb már kintről jelentkezem, a repülés miatt na aggódjatok, azt megoldom hétfő hajnalban, amíg ti alszotok meg ébredeztek. Az átszállásokkal sem lehet gond, hagytam elég sok időt a csatlakozásra, csak arra kell figyelnem, hogy ébren maradjak, amíg várakozom. 

És aki arra tippelt, hogy pakolás _helyett_ írtam ezt a bejegyzést, na annak meg igaza van... 

Öngól

Úgy kezdődött, hogy itt a rám szakadt nagy szabadságban elkezdtem tévézni. Ez önmagában még nem lett volna baj, de egyre gyakrabban kötöttem ki az Investigation Discovery csatornán, ahol mindenféle nyomozós történetek mentek. A legizgalmasabbak eltűnt emberekről szóltak, na ebből legalább naponta megnéztem egyet. Nem is igazán akartam, de amint odakapcsoltam a 60-as csatornára, mindig épp valami érdekes részletről volt szó, hát azt meg már csak kivárja az ember, hogy hogyan bontakozik ki a sztori... Egyébként ez nem ilyen kitalált sorozat, mint pl. az NCIS, CIS vagy Rex felügyelő :-)  (ezek soha nem is érdekeltek), hanem megtörtént eseteket mutat be, hétköznapi emberekkel. Bárkivel előfordulhat. És ezzel el is érkeztünk az öngólhoz: azt hiszem, tönkretettem a fotós pályafutásomat, hát tudjátok, mikor fogok ezentúl csak úgy ismeretlen városokba kirándulgatni, hogy egyszer csak úgy váratlanul eltűnjek?!?  Neeem, majd legfeljebb a newporti főutcán fogok fel-alá járkálni, ha elkap a kilométerhiány. Á, ez sem jó, valaki például egy mosodából tűnt el a saját városából. Az sem segít, ha többen megyünk, az egyik epizód szerint egyszerre három nő veszett el nyomtalanul 20 évvel ezelőtt. És akkor az óceánjárós rejtélyről még nem is beszéltünk. Hát-bor-zon-ga-tó!

Rájöttem ám, hogy le kell állnom ezzel a sorozattal. Már másfél hónapja nem nézem. Maradt a Bekasztlizva külföldön, az Amerika legkeményebb börtönei a NatGeon, és a Sokkoló függőségek a LifeNetworkön, ezekkel még megbirkózom. :-)  Micsoda kifinomult lélekre vall ez a lista, hehe... Talán javíthat az összképen, ha bevallom a Játék határok nélkül-t is. :-)

Jé, hogy telik az idő!

Nemrég valamelyik nap ránéztem a naptárra, és mit látok?? Hát hogy épp tíz éve lesz idén, hogy utoljára maratont futottam. Jó, igazából nem ezt láttam, hanem azt, hogy 2014, és bonyolult kognitív folyamatok eredményeként jutottam e következtetésre. És még az is eszembe jutott, és azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy egy egész évtized elteljen maraton nélkül, ugye?

Tehát: újrakezdés! (Ó, hányszor írtam már le ezt a szót mindenféle kontextusban... de mondjuk elég sokszor be is jött.) 

A tervben jelenleg 3 fő cél van:

1. visszaszerezni a futóerőnlétet annyira, hogy ne essen rosszul élvezzem a mozgást és ne törjön rám a futás utáni fejfájás és nagyhalál;

2. 2014-ben is lefutni a Needles terepfélmaratont, mert az olyan hagyomány lett, mint az új Khaled Hosseini könyvek olvasása: minden évben meg kell történnie egyszer. Az eddigi eredményeim 2:25 és 2:23, idén jó lenne 2:15 körül beérni.

3. a fentiekből adódóan egy teljes maraton, ennek ideális esetben október 12. előtt kellene megtörténnie, hogy nehogy kifussunk (értjük, ugye?) az évtizedből. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik is lenne a célmaraton, mert például ki tudja, hol leszek éppen akkor. Még azon is gondolkodtam, hogy hazajönnék a jubileumra a fíling miatt, de lehet, hogy egy ismeretlen pálya jobban motiválna. No, majd kiderül.

És nem csak terv van ám, hanem hozzá is kezdtem a megvalósításhoz. A patakparton nagyon elszaporodtak a köcsög kutyások, akik póráz és szájkosár nélkül sétáltatják a kis édeseket, így hát mostanában a festői szépségű panelházak között körözgetek. Mondjuk amilyen köd van, nagyjából mindegy is. A maival együtt idén már háromszor futottam, és már van fejlődés: lassan két óra eltelt a legutóbbi óta, és még mindig nem fáj a fejem. Szerintem kezdek edzett lenni.

No, ez van. (Valamint meg mernék esküdni, hogy volt még egy blogbejegyzésem a szeptember 4-i óta, amit most nem látok, de nem is emlékszem, hogy miről szólt, szóval lehet, hogy mégsem. :) )

Újjáéledés

Tegnap elvesztettem a bankkártyámat. 

Úgy volt, hogy Newportban a nagy bevásárlóközpontban beszereztem a napi édesség- és kólaadagomat, fizettem a kártyával, és azzal a lendülettel észrevétlenül ott is hagytam a pénztárnál. Már csak a Mekiben jöttem rá, hogy mi a helyzet. Namost otthon valószínűleg rögvest erős görcs kapott volna el gyomortájékon, most viszont teljesen nyugodtan visszasétáltam a boltba azzal a biztos tudattal, hogy meglesz az. És tényleg, amikor 10 perc múlva visszatértem, már mondták is, hogy az ügyfélszolgálaton átvehetem a kártyát. Hát, ilyen ez.

No de ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna a legutóbbi blogbejegyzés óta. Csak néhány szóban annyi, hogy először elhúzott a manager-helyettes, aztán a nyáron furcsa körülmények között, egyik napról a másikra a nagyfőnök is, aki az utóbbi tíz évben itt dolgozott. Azt mondták nekünk, hogy ő lépett ki, és barátsággal vált el a cégtől, tehát ha ezt így hangsúlyozták, akkor valószínűleg nem. Egyébként volt néhány pont, amikor én is majdnem szó nélkül leléptem, de aztán ezt nem tettem meg, viszont beolvastam néhány középvezetőnek, és ők is nekünk, volt itt minden. De mostanában ért véget a csúcsidőszak, nincs már akkora stressz, van már új (és jó) felsővezetéksünk, szóval megint kezdünk  itt mindannyian összebarátkozni egymással, ami jó kis szívmelengetős beszélgetéseket eredményez.  Kibékülni jó. Innen már könnyű lesz. 

Ja, tavalyhoz képest nagy változás, hogy idén volt nyár! Igazából itt már 20 fok felett ki vannak akadva a helyiek, hogy mekkora forróság van, de vagy 3-4 hétig nekem is melegem volt, szóval tényleg nyár volt. Még állítólag 3 jó napunk lesz, aztán jön az ősz, azzal együtt újra az iskolai csoportok, amit - ha mélyen magamba nézek - azért jobban szeretek, mint az indies-nek nevezett egyéni táborozó gyerekeket. És akkor itt el is jutottunk az indies gyerekeknek szóló kémprogramig, aminek a felelőse voltam ebben az évben. Az is megvolt, a viharos időszakban, és végül megdicsértek érte. Én jelenleg két dolgot tudok a leginkább értékelni benne: megtanultam bárhol elaludni, akár egy negyedórás szünetben is, és főleg hogy remekül fog mutatni a CV-mben. 

Most jó.

Nyáááár

Hát itt van. A hosszú hideg napok után a tavaszt szinte teljesen kihagyva megérkezett a nyár! (Persze csak amolyan itteni nyár, 22 foknál több nemigen lesz itt.) Ezt onnan tudom, hogy idén először én is rövid szoknyát vettem fel. Ezt látva a helyi kollégák szinte örömünnepet ültek, valamint ebédre barbeque lesz. Mondjuk abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ezt a szoknyám idézte elő. 

Egyébként minden oké, csak bevállaltam egy rakás új feladatot, meg idén kicsit jobban is szocializálódom, mint tavaly, ezért írok ide ritkábban. Az év elején a teljes szezonra kitűzött tervemet mostanra nagyjából megvalósítottam, pedig azért az sem volt teljesen kispályás, no de most majd lehet még nagyobbat álmodni.

Éééés kerek egy hónap és három nap múlva végre 10 nap szabadság, otthon! :-)

Ünneplések

Csak kapkodom itt a fejem, olyan tempóban folynak az események mostanában (is). Például itt volt a Húsvét, amit mi nem a szabadnapokból vettünk észre, mert azok nem nagyon korrelálnak az ünnepekkel itt a cégnél, hanem abból, hogy a szokásos pénteki all staff meeting végén bejelentette a főfőnagyfőnök, hogy akkor most irány tojást keresni. Erre megindult a 40 jelenlevő (egyébként felnőttkorú) ember, és rohantunk a megadott területre. Kicsit több rákészüléssel nagyobb csokikat is begyűjthettem volna, de idén még nem résztávoztam eleget (konkrétan akkor még egyáltalán nem is futottam), így be kellett érnem egy Creme Egg-gel és egy fehér csokis Milka tojással. Az előbbit egyébként csak akut vészhelyzetben (pl. súlyos csokihiány) ajánlanám.

És tegnapra (és mára) is jutott ünnepelni való, de ez csak ilyen kis privát ünnep. Arról van szó, hogy az iskolai nyári szünet idején speciális programokkal szórakoztatjuk a hozzánk érkező kispajtásokat, ezekről itt lehet tájékozódni, na és kiválasztottak a Mission Spy nevű program koordinátorának. Ez azt jelenti, hogy én leszek felelős az egészért, pl. hogy mi lesz a fedőtörténet, milyen hagyományos tevékenységeket végeznek a nap egyik felében, és milyen kémképességeket fejlesztünk a nap másik felében. Én a lenti előzetes tervvel indultam a pályázaton. 

Kb. két héttel ezelőtt lehetett beadni az elképzeléseinket a programra, tegnap volt az eredményhirdetés, és még most is örül a fejem, mert azt találták mondani a nagyfőnökök, hogy az összes pályázat közül (beleértve a többi programot is) az enyém volt a legjobb. Szóval asszem, ez valami projektmanagement-féleség lesz itt, meg kisfőnök leszek, beindult a kárrier, most már tisztán látszik ez. :-)  Szabad kezet kaptam a további tervezéshez és a megvalósításhoz, és persze a teljes felelősséget is. Első lépésben azt a helyi szemléletmódot kell egy kicsit jobban elsajátítanom, hogy "tervezz bátran, bármi  jó ötlet megoldható, mindenben segítünk, minden szükséges eszközt megkapsz". Még embereket is kapok majd, akiknek megmondhatom, mit csináljanak. Hű. Roppant izgi.

Vizesedés

Gyanítom, ezzel a címmel ismét tömegek fognak idetalálni a gugliról, mint annak idején a kockahas projektes bejegyzéseimhez, hát most szólok, hogy nem lesz itt szó semmiféle ödémáról vagy terhességről, ha csak ez érdekel, nem érdemes tovább olvasni.

No de miért is csak ez érdekelne, mikor annyi, de annyi érdekesség történik itt velem, lassan leírni sincs időm. Például a vizes témakörbe először a máshol már említett lifeguard tréningen merülhettem bele. Az nagyon tetszett, végre valami, ami bármikor az életben hasznosítható lesz. Maga a tudás is, meg a papír is, amit adtak hozzá, igazi royal lifeguard lettem. És ez - tekintve hogy otthoni munkahelyem öt hónap múlva igen nagy eséllyel elnyeri az "ex-" előtagot - nem egy utolsó dolog a jövőm szempontjából.

Megtanultunk mindenféle seb ellátást, újraélesztést fulladás és infarktus esetén, gerincsérültek mentését a medencéből, többféle mentési technikát különféle úszásnemekben, és még a helyes medencefigyelési technikára is szántunk néhány percet. Mondjuk azon már a helyiek is röhögtek, amikor videón néztük meg, hogy hogyan fordítja az úszómester a fejét jobbra és balra, hogy mindent lásson. És más nem is volt a bejátszásban. Na mindegy, hát hülyebiztosnak kell itt lenni, akkor nem lehet nagy baj. :-)  (Erről jut eszembe, valamelyik nap valaki leesett egy létráról, másnap reggel ki is hirdették, hogy megvan a ladder policy, amit még aznap mindenkinek el kellett olvasni és alá kellett írni. Namost ez egy - nem túlzok - 15 oldalas dokumentum a létra használatáról, képek is vannak benne, meg minden hasznosság, például hogy ne menjünk magasabbra a létrán, mint amit a munka megkíván. És kapaszkodjunk. Hát jó.)

Visszatérve az életmentéshez, megvolt a vizsga, az elmélet 100%-osra sikerült, a gyakorlaton is átcsúsztam, bár azért vannak kétségeim, hogy tényleg 65 másodpercen belüli idővel mentettem-e meg a sérültemet. Mindenesetre itt nem akarják az embert feltétlenül meghúzni a vizsgákon, ha látják az igyekezetet, az a tapasztalatom. Azóta már volt is néhány foglalkozásom az uszodában, ez is jó móka, főleg, amikor odakint 1-2 fok van, az uszodában meg 25.

Az életmentősdi után a vizes karrierem új fordulatot vett, a következő héten megint utazhattam úgy 300 km-t, hogy másnap részt vegyek egy 3 órás tréningen, majd még ugyanaznap vissza is autózzunk. És most így megszereztem ezt a képzettséget is, hogy: Level 2 Award in Water Testing. Öt évig érvényes, és arról szól, hogy hogyan kell az uszoda vizének klórszintjét és pH értékét megmérni. Konkrétan három darab tablettát pöckölünk a vízmintákba, a többit a számítógép elintézi. Durva dolgok ezek.

Vizesedésileg mindenféleképpen megemlítendő még a hetekig tartó eső, melynek következtében odáig jutottam, hogy megvettem az első gumicsizmámat. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem, vagy hogy volt az a mondás. :-) 

És végül a sárkányhajózás! Ez a projekt még erősen folyamatban van, eddig az első két tréningnapon vagyunk túl. Az annyira 'jól' sikerült, hogy a következő napra betegszabadságot kellett kivennem, valamint annyira morcos lettem a hidegtől, hogy magam is nehezen viseltem el magam. Egyébként a sárkányhajózás, úgy értem, az evezős része jó móka lenne, abban nem vagyok még túl jó, amikor a hajó hátuljában állva kell kormányozni. Márpedig instruktorként csak ez lenne a feladat, az evezést megoldják a kölkök, vagy ha ők nagyon bénák, akkor a kísérő tanárok. Szóval van még itt gyakorolnivaló. Most vasárnap lesz is rá alkalom, most talán már - a múltkori 1 fokkal szemben - akár 4-5 fok is lehet. Valamiért még ettől sem érzem úgy, hogy nagyon szeretnék a vízbe menni mentést tanulni...   

No és hogy a szappanopera vonal követői se maradjanak hírek nélkül, le kell írnom a legújabb fejleményeket. Joe exbarátnője megkeresett chaten, hogy jajdenagyon beszélni akar velem, mert csak én tudok elfogulatlanul véleményt mondani egy dilemmája ügyében. To cut a long story short, addig "ügyeskedtem", hogy végül újra összehoztam őket, most éppen együtt nyaralnak valahol Skóciában, hát azóta is egyfolytában gratulálok magamnak. Az a szerencse, hogy mindkettőjüket bírom.

Tréning orrba-szájba

Mivel egy fél ország a magaskötél vizsgámon izgul azóta is, most már elárulom, mi történt.

A high ropes area nevű területen kezdtük az értékelést, ott van - többek között - a trapeze, a catwalk és a Jacob's ladder. A vizsgáztató kérése az volt, hogy mindenki mutasson be a trapeze-on egy normál instruktori folyamatot, és egy olyat is, ahol a kedves vendég nem tud felmenni, így kb. félúton le kell engedni. Egy pár embernek a Jákobnál is le kellett vezetnie egy ilyen minifoglalkozást. Természetesen a kedves vendégeket is mi játszottuk el. A terv az volt, hogy "vendégként" megpróbálok távol maradni a félelmetes trap tetejétől, ezért gyorsan be is álltam instruktornak, egy kispajtás meg mászott, ahogy kellett, minden ment rendben. Node amikor én végeztem az instruktorkodással, akkor az a helyzet állt elő, hogy a csapat nagy része a Jákobnál volt elfoglalva, kb. csak én maradtam volna vendégnek a trapeze-nál. Gyorsan észleltem a vészhelyzetet, a betyárját, mondtam is magamban, de akkor eszembe jutott a mentő ötlet: itt az ideje wc-re menni. Még ha nem is kell, ugye. Így is történt, és mire visszaértem, már valaki más volt az elem tetején. Miután ő lejött, bevállaltam egy félig felmászós menetet, csak hogy ne tűnjön fel a vizsgáztatónak az ellenállásom. A vizsga hátralevő részében pedig a Jákob körül sertepertéltem, néha biztosítottam, néha másztam, de itt nem kellett túl magasra jutni.

Amikor itt mindenki végzett, átmentünk a mászófalra, amiről korábban azt hittem, nem lesz baj. Csakhogy akkor nem számoltam azzal, hogy odafent annyira lefagynak az ujjaim, hogy nem érzem majd, hogy mit és hol fogok... Persze küzdöttem, mint disznó a jégen, és végülis felértem, de azt sejtem, hogy nem ez lesz életem legjobb mászós élménye. 

Szóval végülis pipa.

Másnap megejtettük az íjászat, problémamegoldás, alacsonykötél, orienteering, sensory trail, aeroball képzéseket, ezek csak ilyen 'ismétlés a tudás anyja' alapon történtek, mindenki tartott már egy rakás ilyen órát korábban. A következő napra jutott az egyik kedvencem, a quad training, vizsga is volt, meg minden, igaz, a vizsga komolyságát némiképp csökkentette a kellős közepén tartott tűzriadó. Ilyenkor ugye ki kell vonulni a teremből, és egy 4-5 kérdésnyi ..ööö... 3-4 percnyi sétára levő másik épületbe kell csoportosan átfáradni. Hát, izé, mindenki átment. Mármint a vizsgán is. 

Egyébként az összes képzés közül a másik két kedvencem pont olyan, amit még nem végeztem, de bármi legyen is a tartalmuk, nagyon mókásnak tűnnek. Az egyik a létra tréning, a másik meg a balta tréning. Komolyan. Nem használhatsz létrát vagy baltát, ha nem kaptad meg a megfelelő kiképzést, papírt is kell aláírni erről is, besz*rás. :-)  Jó, a létrás az csak a karbantartó és a takarító csapatnak kell,  de ha például engem elküldenének fát vágni, simán mondhatnám, hogy sorry, I'm not axe trained. Így hát nem is nagyon töröm magam, hogy ebben a témában kitanítsanak.

Lesz viszont lifeguard training  most vasárnaptól 5-6 napig, aztán meg a sárkányhajózás március végén. Az előbbire felelőtlenül feliratkoztam, mert nem tudtam, hogy egyben elsősegélynyújtó tanfolyam is, annak minden vérességével együtt, az utóbbit meg várom nagyon. 

És végül álljon itt egy kép a legújabb, tegnapi oktatásról: fire extinguisher training! :-) Mint látszik, különféle tűzoltó készülékekkel bőszen oltunk egy ...ööö... másik tűzoltó készüléket! Brilliant, mondaná egy helyi. 

Furcsa hely ez, kérem.

Day 2: hullámok

Tehát boldogan éldegéltem itt majdnem egy teljes napot. Tetszett (igazából még mindig), hogy még nagyon kevesen vagyunk, például az órarendben már az első lapra kerültem, a 12. helyre. A tavalyi 40. körülihez képest nagy előrelépés ez, és amúgy nem számít ám semmit. :-) De annyira családias a tábor, hogy nem is nagyon akarom, hogy ide bármilyen vendég is betegye a lábát. :-)

Pedig hétfőn már jönnek. Négy napunk van/volt addig, hogy az összes szükséges képzésen átessünk. A második napon all staff meetinggel kezdtünk, ez már tavaly is nagy kedvencem volt, ilyenkor lehet találkozni mindenkivel, és még a főfő-nagyfőnök is leereszkedik közénk. Igazából egyébként is könnyen elérhető a fickó, ha valaki beszélni akar vele, még időpontot sem kell kérni hozzá. A délelőtt egy általános eligazítással telt, mit kell csinálni, ha tűz van; kinek merre található az irodája; mit kell tenni, ha valaki valamiért nem munkaképes; és nagy hangsúlyt fektettek a cég idei céljainak ismertetésére is. Ez mind nagyon tetszett, mert azt éreztették, hogy számítanak ránk, meg persze mondták is, hogy milyen frankók vagyunk mindannyian, akiket a kezdő csapatba hívtak. Aztán körbejártuk a tábort, megmutatták nekünk, hogy milyen fejlesztések történtek a télen, többek között a főfő-nagyfőnök kapott egy minigolf pályát az irodájába, ezt is megszemléltük. De vannak persze fontosabb dolgok is, a staff room végre normálisan néz ki, és lehet ott is fogni a wifit, hát mennyivel jobb lesz ott skype-olni, mint tavaly a bár előtt a hidegben.

Ebéd után már departmentek szerinti bontásban folytattuk a képződést. Az activity staff délután 2-kor gyűlt össze...

És akkor, huhh, még visszaemlékezni is szörnyű rá, elmondták, hogy az idei magasköteles vizsgán változások lesznek. Legelőször is (és innentől a többi már nem is nagyon számított) az, hogy most mindenkinek magának is meg kell csinálnia az adott feladatot. Tehát ha foglalkozást akarunk vezetni, akkor mászni is kell, nincs mese. Ezen a ponton összeszorult a gyomrom, és egy világ omlott össze bennem, hogy hát akkor én már sosem fogok magaskötelezni, pedig az volt a kedvencem. Tényleg nagyon kétségbe estem. 

Valószínűleg látszódott rajtam, hogy lefagyott a rendszer, mert nyugtatni kezdtek, hogy nem kő' betojni, hiszen itt van az egész délután, hogy gyakoroljunk, másszunk, szereljünk, meg kinek mi kell még. Hajjaj. Sőt, %*#&**%~! No de ezután legalább már nem amiatt aggódtam, hogy a csomókat meg tudom-e kötni.

A három vizsgázós elemből a falmászásban tavaly már megvolt az áttörés, szóval az pipa. Azon kívül van még a catwalk, aminek a három szintje közül egyet teljesítettem tavaly, és amiről - ha nagyon erőlködtem - el tudtam képzelni, hogy meg tudom csinálni. Node akkor még mindig ott van a legfélelmetesebb, a trapeze, ahol tulajdonképpen egy függőleges, magas rúd tetejére kell felérni. Na, ezt elképzelni sem tudtam. No worries, mondták a kollégák, azért csak kezdjem el. Egészen az első létra tetejéig jutottam, a szédületes két méter alattam, további nyolc fölöttem, és nem tudtam feljebb lépni. Egy tízperces tökölés után azt javasolták odalent, hogy akkor ne menjek feljebb, hanem engedjem el a rudat ott, két méteren, azt' majd leengednek. Jóvan. Azért erre a manőverre is rá kellett készülnöm, de végül leértem. 

És akkor tudtam, hogy megint vissza kell mennem, lehetőleg azonnal. Másodjára a rúd közepéig értem, és ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam. Harmadjára megvolt a rúd teteje is, de még ott fel is kellett volna állni, na ebben a projektben a térdelésig jutottam. A kollégák türelmesen bátorítottak, míg én - a legbénább kölköket megszégyenítő módon - lassan már 40 perce küzdöttem a feladattal. Az átlagos gyerekek 5 perc alatt szokták megcsinálni. Na mindegy, végülis azt mondták, hogy elég lehet a térdelés is a vizsgán, és akkor leeresztettek. Aztán még a catwalk-on is végigmentem, azon már vállalható sebességgel, de a legtetején az sem volt könnyű.

Gratuláltak is, meg minden, hogy micsoda fejlődés volt ez, de bennem valahogy nem az a büszkeség vagy helyi nyelven sense of achievement volt, ami a tavaly falmászás után, pedig hát végülis tényleg megcsináltam. De sokkal inkább olyan volt, mintha valamiféle erőszak áldozata lettem volna. Nem kényszerített senki, csak a körülmények. Ezen gondolkodtam, meg azon, hogy hiába számítottam a tavalyinál könnyebb szezonra, hiszen már a második napon olyan nehézségekbe ütköztem, amitől teljesen kifeküdtem.

Ilyen állapotban jutottam el este a bárba, ahol gondolkodás nélkül egy vodkás limonádéval indítottam,  ennél rosszabb már nem lehet felkiáltással. Hát ebből is sejthetjük, milyen napom volt. Aztán a  bárban összefutottam azzal, akit ööö... nevezzünk Joe-nak :-), és mondjuk úgy, mindig jó hatással van a hangulatomra. Egyébként már nem dolgozik itt, csak látogatóban van, meg a többi pajtással is szocializálódtam. És amikor éjfél körül bezárt a bár, azt vettem észre, hogy már megint vigyorogva megyek a szobámba. 

A magaskötél vizsga holnap reggel fél 8-kor kezdődik...

Day 1: mindenütt jó, de itt meg főleg!

Tehát valahol ott hagytuk abba, hogy Brightonban remek kis szállást találtam. A városban töltött uszkve két napról itt csak annyiban emlékeznék meg, hogy majd egyszer még vissza kéne néznem normális időjárási keretek között is, mert így, háááát... annyira nem voltam elragadtatva. Éppen csak szerdán, az indulás reggelén sütött ki a nap, és hagyott alább ezzel együtt a szürkeség is. 

Közben buszoztam és katamaránoztam egészen Ryde-ig, a gyomrom kicsit megviselődött a hullámokon, de akkor már nem számított, mert örült a szívem, ahogy a szigethez közelítettünk. Az itteni  egyik nagyfőnökkel telepátikus kapcsolatban álltunk, állítólag pont akkor beszélt rólam valakivel, amikor felhívtam, hogy megérkeztem a kikötőbe. Szerintem ilyen háttérrel sokra vihetem még itt. :-) 

Küldött is értem egy embert, ahogy rendeltem megbeszéltük, és fél kettőkor már a recepción találtam magam, jópár másik visszatérővel együtt. Volt nagy örvendezés mindenféle irányban, és ott rögvest el is intéztünk egy jóadag papírmunkát. Kiderült, hogy a csoportvezetők közül ahhoz kerültem, akihez nagyon szerettem volna. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy - bár nem tudtam, hogy lehet-e így kérni egyáltalán, de - korábban megírtam neki, hogy nem bánnám, ha így lenne, végülis mit veszíthetünk alapon. És ezen a ponton volt idén először, hogy megcsapott az a jó érzés, hogy itt mennyire támogatóak az emberrel, ha kérek valamit, nem fognak ok nélkül keresztbe tenni. Azt hiszem, ez tetszik itt a legjobban, hihetetlen szabadságérzetet ad az, hogy bármit el lehet érni, és ha te is teszel a célodért, támogatni fognak. 

Node térjünk vissza az érkezéshez! Megkaptuk a szobakulcsot is, ugyanazon a környéken lakom, mint tavaly, csak most nem az 5-ös házban, hanem a 4-esben. Ez pont a tükörképe az előző évinek, azt hittem, ez sokáig gondokat fog okozni, de mostanra már belaktam. Hogy ne legyen minden túl rózsaszín, meg kell emlékeznem a bal szomszédomról, aki most is pont már egy órája hallgatja olyan hangerővel a zenét, hogy én is élvezhetem. Ahogy hallom, most éppen énekel is hozzá. Azt hiszem, majd beszélnem kell vele, pedig nem szeretem az ilyet. A jobb oldali szomszédom majd február végén érkezik, van neki óriásképernyős tévéje, meg bulizós, szerintem vele is lesznek meccseim. Mindegy, helyre teszek ám mindenkit.  :-)

Szerda délután a kipakoláson kívül nem volt más hivatalos program. Nemhivatalosan meg lelkesen üdvözöltük egymást az aktuális érkezőkkel, és még egy sétára is volt idő a faluban. Este az év első quiz night-ján vettünk részt a bárban, hát nem mondhatnám, hogy nyertünk. Mondjuk én az egész tavaly szezonban összesen három kérdésre tudtam a választ, szóval meg volt velem áldva a csapatom... No mindegy, azért jól éreztük magunkat.

Hej, mennyire más volt ez az érkezés, mint az előző évben, és milyen csodás szezonunk lesz az idén, ezek jártak a fejemben.  Egészen másnap délután 2-ig... hamarosan kiderül, mi történt akkor.

Megérkezteeeem!

No, ha már tavaly is megörökítettem az első angliai napjaimat, akkor most is meg fogom, mert biztos mind a 19 olvasóm nagyon várja már. 

Szóval, egy kimerítő pakolós nap és másfél órás éjszakai alvás után hajnal 3/4 4-re értem a repülőtérre, ahol - ülőhelyek híján - letelepedtem a többi csövezős utazó közelében. A check-in kezdetéig volt még vagy húsz percem elgondolkodni azon, hogy a pakolás alapvetően a lusta természetem miatt viselt meg annyira, vagy az elválás ténye miatt. Ezt végül nem fejtettem meg, hanem inkább lepasszoltam a csomagokat, és megpróbáltam átjutni a biztonsági ellenőrzésen. Nem mondom meg, hogy sikerült-e.

Mire mindezzel végeztem, már egész rendes hóréteg fedte a repülőteret. Ezen akár aggódhattam volna is, hogy vajon sikerül-e felszállnunk, de attól a pillanattól kezdve, hogy leültem a gépen, a se kép, se hang állapotba kerültem. Csak másfél órával később ébredtem fel, amikor szólt a kapitány, hogy mindjárt ott vagyunk.

És tényleg így volt, jósnak is elmehetne a fiatalember, ha ez az ideoda röpködés nem jönne be neki,   helyi idő szerint 7:35-kor már a lutoni reptér aszfaltját koptattuk. A csomagokat viszonylag későn kaptuk meg, ők biztos valami más útvonalon jöttek. Hősies küzdelemben lefejtettem róluk a biztonsági fóliát, majd nekiindultam Életem Első Angol Vonatjegy-vásárlásának. Igazából már otthonról megvettem, itt már csak kinyomtatni kellett. Ez remekül sikerült, hát már megérte kijönni, megint tanultam valamit. 

A 9:20-as brightoni járaton foglaltam helyet. Előtte még elámultam azon, hogy nagyjából 15 percenként mennek a vonatok még ilyen 2 óra távolságban levő helyekre is. Meg reménykedtem, hogy ezúttal nem járok úgy, mint tavaly, amikor a kollégákkal utaztunk valahová, a várakozás közben mindannyian lenyomtunk egy félliteres kólát, aztán a vonaton derült ki, hogy nincs wc... Na, az kemény volt. De most minden jól alakult. Azt terveztem, hogy nézem a tájat, de végül leginkább a szemhéjamat szemléltem belülről. Az út során összeszedtünk valami 5 perc késést, a vezető meg minden megállónál bocsánatunkért esedezett emiatt. Mondjuk én még örültem is a késésnek, mert a szálláson csak délután 2-től lehetett bejelentkezni, addig még 2 órát el kellett tölteni valahol a két b*szott nagy ööö... óriási bőröndömmel. Aztán az jutott eszembe, hogy simán megkérhetem a szállósokat, hogy legalább a táskákat ott hagyhassam, aztán majd később bejelentkezem, mert itt olyanok a szolgáltatóiparban dolgozók, hogy kinyalják az ember s*ggét is ööö... szeretnek a vendég kedvében járni. És pont így is történt.

Szóval mászkáltam a környéken még két órát, így elsőre azt kell mondjam, ennél szelesebb angol városban még nem jártam. Mondjuk az év ennek a szakaszában egy angol városban sem jártam még, tehát lehet, hogy mind ilyen. Remélem, azért Wootton Bridge meleg és napos, mert ha ilyen időben kell  majd egész nap kint dolgozni, akkor előbb-utóbb tökön szúrom magam. 

De térjünk vissza Brightonra. Megnéztem a mólót és a tengerparti sétányt, hááát, még nem voltam nagyon elragadtatva tőle. De ezt betudtam az alváshiánynak is. Talán fotosoppal még széppé lehet tenni. :-) 

Most már talán csak a szállásról kellene megemlékeznem itt néhány szóban, ha már úgyis látszik ezen a képen, a bal szélen. Röviden annyi, hogy édi. :-) Kicsit hosszabban: amikor megmutatták a szobámat, az volt az első gondolatom, hogy "bakker, már megint milyen jó helyet választottam". 

Talán az eddigi leghangulatosabb hotel ez, a képen látszik, hogy sikerült belaknom. :) A személyzet természetesen barátságos, a többi lakó sem hangos, csak a sirályokat hallom néha. De ők nem laknak itt. Tegnap este "tea and scones event" volt (a scones az ilyen sütiszerű valami, finom volt), ma meg makaróni est lesz, mindkettő tök ingyen. Vacsira sem kell költeni, meg szocializálódni is lehet.

Akinek túl sok volt már a jót olvasni, azoknak itt a dráma: a kb. féléves, drága pénzért vett táskám vállpántja elszakadt...  De nagyon nagy gond nincs, mert Brightonban közel van a buszállomás, ahonnan továbbmegyek, csak Wootton Bridge-ben lenne egy hosszabb sétálnivalóm a centerig. Írtam az egyik nagyfőnöknek, hogy ez történt, és jöjjön má' ki értem valaki a buszmegállóig. Azt válaszolta, hogy oké, és diszkréten ki is röhögött. 

Szerintem jó lesz nekem itt. :-D

Kétfelé lenni

A rengeteg csodálatos következmény mellett talán összesen két negatív hozománya van a tavaly kint töltött hónapoknak. Egyrészt már itthon is meg vagyok zavarodva egy-egy útkereszteződésnél, hogy most akkor melyik sávból jönnek a járművek. Ez még akár vicces is lehet. No de ott van a másik. Hogy akárhol vagyok, mindig hiányzik valaki. Amikor kint voltam, akkor az itthoniak, most meg azok, akiket kint ismertem meg. 

Alapvetően a hiánnyal még nem lenne akkora baj, ha lenne lehetőség belátható időn belül találkozni az adott emberekkel. Csak hát a távolság... 

Már csak két hét amíg visszamegyek, és már most úgy érzem, mintha kettétörne a szívem. Örülök, hogy hamarosan látom a kintieket és új kalandok várnak rám, de van bennem szomorúság is az utazással kapcsolatban. És nem (csak) azért, mert már megint össze kell pakolni az egész lakást, pedig tudjuk, mennyire szeretek pakolni. 

Vissza?

Már korábban is hívtak vissza, aztán a napokban kaptam egy emailt, hogy nem tudnék-e egy hónappal hamarabb menni, tudom, hogy megbecsülnek ott, kellek nekik. Örültem, és némi gondolkodás után ma elfogadtam az ajánlatot. Mindkét fél elégedett.

És akkor nemrég egy pillanatra belémhasított a gondolat, hogy ezzel valószínűleg egyre távolodik az a lehetőség, hogy önszántamból belátható időn belül visszajöjjek ide élni. Ez egy szívfacsarós felismerés. 

És mégis menni kell, mielőtt beszippant a közhangulat és megint azt érezném, ami miatt először kiutaztam. És menni kell azokért az élményekért is, amiket jövőre is kapni fogok kiveszek magamnak a projektből.

Még két hónapom van itthon. Már csak két hónapom van itthon.

Nyomokat hagyunk

Tegnap is folytatódott a különleges site work-ök sorozata. Gyomlálás vagy falevélgyűjtés helyett azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki szórakoztató feladatokat a magasköteles foglakozásokon a várakozó gyerekek számára.  Ezek a feladatok ki lesznek függesztve a fakunyhók falára, aki épp nem mászik, az tökölh elfoglalhatja magát velük egy időre. 

Egy lendületes brainstorminggal kezdtünk, majd délután jött a mókás megvalósítás. Nem mondhatnám, hogy a közelben gereblyéző/árkot ásó/takarító site work-erek nem irigykedtek ránk, amikor mellettük ökörködtünk dolgoztunk... Mindenesetre többek között az alábbi mű készült el, höhö:

SPOT THE DIFFERENCES!

1

 

2

 

 Na, ki mennyi különbséget talál a képek között? :-)

(Egyébként én azért vágok némiképp aggódó képet, mert az én fényképezőmet kellett kölcsön adnom valakinek, aki ugye ki tudja, mit csinál vele. :)  Hát most ezt.)

Adunk a művészetnek

A héten tanítási szünet van a helyi iskolákban, ilyenkor nyilván nem jönnek hozzánk a gyerekek. De hogy mégse maradjunk elfoglaltság nélkül, mindenféle site work-ökkel örvendeztetnek meg minket a főnökeink.
Tegnapra quads site jutott, melynek keretében tulajdonképpen egy dombot kellett volna eltüntetnünk, hogy a pályán ne legyen emelkedő meg lejtő. Hát, izé. Hosszasan szemléltük a terepet a velem együtt beosztott  három igen szorgalmas fiatalemberrel, aztán még rá is pihentünk, de csak nem értettük a dolgot. Végül  csak csináltunk valamit, ha már nálunk voltak az ásók meg a gereblyék, de olyan is lett...

 A mai adag viszont tényleg remek volt, négyszer másfél órán keresztül festenünk kellett. No de nem falat sima fehér festékkel, hanem képeket a field studies tanterem díszítésére. Különböző témák voltak megadva, én gyorsan lecsaptam a "növény és a talaj"-ra valamint a "folyók"-ra. Összesen négyen kaptuk ezt az embert próbáló munkát, beültünk a terembe, inspirálódtunk a netről, kapcsoltunk egy kis zenét is, majd beindult a móka munka. Egyszer bejött az egyik főnök ellenő barátkozni velünk, ő mondta, hogy úgy nézünk ki, mintha a napköziben lennénk. :-) Tényleg volt egy ilyen fílingje a dolognak, főleg amikor belegondoltam, hogy mikor festettem utoljára. 
Íme a kép a napköziből:

És ez meg már az összes mai alkotás. Próbáljuk kitalálni, melyik két mű az enyém!

Természetesen alá is írtam a festményeimet, így most már örökre itt marad egy darab belőlem. Egyébként is, egyre inkább úgy érzem.